Futok.

A héten szerdán futottam először, így a hét második felére maradt a másik két edzésem. Péntek este kerítettem sort az egyikre, 8 km iramjáték szerepelt az edzéstervben. Ilyet még nem csináltam, így aztán ráhagytam, ahogy kedvem volt, úgy váltogattam a tempókat. Itthonról futottam ki a szigetre, az emelkedőkön (az Árpád hídnál) igyekeztem gyorsabban futni, legalábbis az edzés elején :) Amúgy meg tényleg ahogy jött, úgy mentem. Az egész táv picit hosszabb, kicsivel 9 kili felett van, 1:01:20 alatt futottam meg (6:41). Úgy egy hónapja ugyanezt az útvonalat 1:05:00 alatt futottam (7:05). Messzemenő következtetéseket két adatból nyilván nem lehet levonni, de azért örültem, hogy most gyorsabb voltam.

Ma futottam a hosszú edzést, sajnos ismét csak este került rá sor. 12 kili volt előírva. Tesztelésre kaptam egy Polar órát egy időre, így azt beüzemeltem, legalábbis valamennyire, de azért nálam volt a megszokott órám is, mert azt tudom kezelni. Futás közben fogalmam se volt, hogy mikor hány kilométernél járok, azt tudtam, hogy ha futok kb. másfél órát, akkor nagyjából jó leszek. Elindultam a rakpart felé, és gondban voltam, merre menjek, mert a szigetet már kicsit unom. Így aztán a Margit hídnál továbbmentem a rakparton. A Falramentnél is megpróbáltam a Duna vonalát követni, de visszafordítottak, nem tudtam, hogy muszáj megkerülni a Kossuth teret. De ez is megvolt, úgyhogy futottam tovább.

Közben a Polar folyamatosan csipogott, fogalmam sincs, mit akart. Idáig már nem jutottam a használati utasításban, az is egy óráig tartott, míg beállítottam, amit be kellett, nincs nekem türelmem ezekhez a kütyükhöz, bár ennél nagyobb bajom sose legyen. Arra tippelek amúgy, hogy lehet, hogy a pulzustartományból lógtam ki valamelyik irányba, de mivel nem tudtam, milyen pulzusértékeket állítsak be, így ráhagytam a gyári beállítást, ezért aztán azt gondoltam a csipogásról, úgyse érdekes, ha ezt is jelzi netán.

A Falrament után ott volt a Lánchíd, ezért aztán átfutottam rajta. Belegondoltam, hogy ez az első alkalom, amikor itt Pesten végigfutok egy Duna-hídon – szégyen, nem szégyen, eddig egyszer futottam teljes Duna-hidat, múlt hétvégén Pozsonyban, igaz, az rögtön két híd volt. Itthon csak a szigetig szoktam az Árpád hídon vagy ritkábban a Margit hídon. Szóval most felavattam a hidat – szép volt a kivilágított város!

Mentem tovább dél felé. Jött egy másik híd, arra nem tudtam felkavarni, ekkor már hagytam, vezessenek az utcák, arra mentem, amerre tudtam. Azért igyekeztem a Duna mellett maradni, szeretem, hogy itt van. Aztán a következő hídra már fel tudtam futni, úgyhogy visszakerültem Pestre, a kiskörúton futottam a Deákig, el a Gödörnél a Mellszobor mellett. Ott eszembe jutott, amikor először találkoztunk a Köcsögökkel nyáron :) Aztán tovább a Bajcsyn, Nyugatitól a Vácin, ez már ismerős terep, mindjárt hazaérek. A Lehel tértől már szenvedős volt, ki is gondoltam, hogy a Dráva utcáig futok, nem pontosan hazáig. Ez is lett. A Futótérkép szerint így 11,76 kili lett a táv, ebben nincs benn, amit a Falramentnél kóvályogtam, az időm pedig 1:28:34 (7:31). Ez a régi órámmal mért adat, mert most nincs kedvem a Polarral ismerkedni.

Már futás közben a fejembe vettem, hogy futás után palacsintát szeretnék enni, kakaósat, és mivel amit egyszer a fejembe veszek, az általában ott marad, amikor hazaértem, sütöttem palacsintát. Majdnem tíz óra lett, mire elkészült; lehet, hogy bizonyos szempontból nem a legjobb ilyenkor palacsintát enni, más szempontból viszont az :D

Hétvégén megfájdult a fogam, hétfőn mentem is a fogorvoshoz. Jó fej amúgy, de kicsit túlzás, amilyen gyakran mostanában mennem kell hozzá. Az egész bal oldalam fájt, szépen felsugárzott a fülembe is, így aztán nem igazán tudtam megmondani, melyik fogammal van a gond. Az egyik alsóra tippeltem, de valószínűleg rosszul, úgy tűnik, nem azt a fogat kezelte, amelyik bedurrant. Onnan gondolom, hogy utána is ugyanúgy fájt. Mondta, szedjek Aspirint, az gyulladáscsökkentő is, hátha leviszi a gyulladást. Ezen nem múlik, akkor szedek Aspirint.

Ma délután is fájt, bár már nem sugárzott a fülembe, de gondoltam, el kéne hozzá megint menni, most már asszem, tudom, melyik fogam a ludas. Este hétkor jutottam volna el hozzá, és tudom, hogy ezt a fogamat sajnos gyökérkezelni kell majd, ha nem hagyja abba a fájást. Gondoltam, hogy egy órával a rendelés vége előtt nem biztos, hogy oda kéne menni egy gyökérkezelésre csak így időpont nélkül, különben is, a héten még nem futottam, úgyhogy rövid tanakodás után úgy döntöttem, hogy nem megyek fogorvoshoz, legfeljebb ha fáj tovább, elmegyek holnap reggel, inkább elmegyek futni. Az is benne volt ebben a döntésben, hogy ez azért egy ritka helyzet, hogy kipróbálhatom, milyen fogfájással futni – tudom, ez nem normális gondolatmenet, de egyrészt sose állítottam, hogy az vagyok, másrészt meg, ha már annyit tanultam a fájdalomészlelésről, ezeket a helyzeteket csak ki kell használni. Azért futás előtt bevettem egy fájdalomcsillapítót, gondoltam, azért annyira nem leszek állat, hogy anélkül fussak, pedig azért az lett volna az igazi.

Szóval kimentem a szigetre. Felavattam a futószoknyát, amit Angliából rendeltem. Ezt amúgy eredetileg Pozsonyban akartam először felvenni, de gondoltam, ha festékezünk futás előtt, akkor inkább nem, persze nem volt ilyesmi, úgyhogy nyugodtan rajtam lehetett volna, de nem baj, nyugodtan rajtam volt ma. A triós pólóm is ma volt rajtam először, meg a Pozsonyban kapott sapi is – hogy utóbbira miért volt este 8-kor szükségem, ne kérdezze senki. A fogamat persze éreztem. Arra voltam kíváncsi, hogy a futás alatt hogy alakul a fájdalom – persze ezt úgy kellett megoldanom, hogy lehetőleg ne figyeljem folyamatosan, mert a fájdalomra figyelés eleve lejjebb viszi a fájdalomküszöböt, és akkor erősebbnek érezzük a fájdalmat, szóval azért nehéz dolgom volt.

De csak addig, amíg el nem indultam futni, merthogy utána nem foglalkoztam végülis a dologgal nagyon. Az e heti első edzés az edzéstervben 6 km, 2 jóleső-2 lendületes-2 jóleső felosztásban. A kilométereket nem nagyon láttam a szigeten, úgyhogy nagyjából emlékezetből indultam meg a lendületesre, amikor már untam a jólesőt. Azt is éreztem ugyanakkor, hogy azért nem ez lesz életem legjobb edzése, de nem baj, van ez így néha. A 4. kili tájékán kezdtem éhes lenni, nem csoda, ma a reggelin túl csak egy 3 tojásból készült rántotta, meg két büfébizbasz péksüti volt bennem, ez azért nem annyira sok. Szóval úgy voltam vele, hogy örülök, ha végig tudok menni. De amikor vége lett az egy körnek, és már csak egy kicsi lett volna hátra a távból, gondoltam, hogy jobban szeretem a sziget Árpád híd felőli végét, úgyhogy elfutottam odáig. Közben a fogfájás nem volt vészes, és gondoltam, hogy mivel – szerintem – a futás jó kis módosult tudatállapot, amúgy a leghosszabb, amit módosult, mégis viszonylag éber tudatállapotban töltök, ezért aztán akár szuggesztiókat is lehetne magamnak adni, miszerint csökken a gyulladás és rendben van a fogam. Úgyhogy ezt elmormoltam magamban néhányszor. Hogy milyen hatékonysággal, majd meglátjuk. Most épp nagyjából oké a fogam, de még előttem az éjszaka.

Amúgy a mai tempómon nem látszott, hogy elvileg volt benne két kili lendületes is – de majd legközelebb  :P

Szóba került Pozsonyban a Coca Cola női futás, és Iramszarvasnak volt egy felvetése, hogy kíváncsi lenne, mit szólnának az emberek, ha lenne egy tisztán férfi futás. Az én első reakcióm engem is meglepett, érezhető indulattal reagáltam rá. Valami olyasmit mondtam, hogy ha jól tudom, pont az egyenlőség megsértése miatt Amerikában nem azt mondják, hogy férfiak nem indulhatnak női futáson, csak azt, hogy nem javasolják számukra az indulást. És ha indul férfi, akkor könnyen előfordulhat, hogy férfi nyeri meg – ilyenkor viszont nem kap tapsot a célban és nem mondják be a nevét. Merthogy igazából ez azért egy könnyebb győzelem, valljuk be.

Az UB után sokat morogtam azon, hogy pasipólót kaptunk a rajtcsomagban, ugyanezt a témát a futóblogos pólónál is felvetettem, és nagyon tudom díjazni, hogy ott lett női változat. Pedig nem vagyok feminista, sőt, és nem is azért pampogok, mert a futóruhát fontosabbnak tartom a futásnál. Csak valahogy fura, hogy miért ennyire természetes, hogy jó nekünk a férfipóló is. Az UB-n S-es pólót kaptam, szerencsére az eredetileg kért M-eset ki tudtam cseréltetni. Ez is könyékig ér, meg olyan nagydarab érzés, amikor felveszem, és megmondom őszintén, irigykedve nézem a pasikat az UB-s pólójukban, mert nekik ez egy normál technikai póló, nekem meg inkább egy kedves emlék, amit majd télen fogok tudni hordani a hosszú ujjú felső fölé. Pedig ugyanabban a versenyben vettem részt, és – vigyázat, csúnyán anyagias megjegyzés következik – ugyanazt a nevezési díjat fizettem be.

Tavaly ősszel, amikor először hallottam a női futásról, nekem is fura volt kicsit, hogy külön nőknek rendeznek versenyt. De valahogy rendjén valónak tűnt, végülis kevesebb nő fut, mint férfi, meg talán a többség számára az eredmények sem annyira fontosak, a futás pedig sajnos még köztünk amatőr futók között is egy nagyon eredményorientált sportág, bár ezt akkor még nem tudtam. Megnéztem a BSI honlapján, hogy milyen arányban vettek részt nők két versenyen, a tavalyi Spar versenyeken és az idei Vivicittán. Ahogy várható volt, minél hosszabb volt a táv, annál kisebb a nők aránya. A maratonon 2659 célba ért közül 479 volt nő (18%), 30 kilométeren ez az arány 34% (491 versenyző közül 166 nő), a 7 km-es minimaratonon volt kb. fele-fele (49%, 705 a 1447 résztvevő közül). A Vivicittán idén 2760 indulóból 937 volt nő (34%), a félmaratonon 1707 futó közül 488 (29%). Ezek csak a számok, valószínűleg a futás motivációja, élménye is valamennyire eltérő lehet férfiaknál és nőknél – ebbe most nem is megyek bele, mert most nincs ennyi időm :)

Szóval úgy tűnik, azért a futók között a nők vannak kisebbségben. A Futóblog összes állandó szerzője pasi – nincs is velük bajom, de azért néha jó lenne női hangot is hallani; van, amit egy nőtől megkérdeznék, egy pasitól nem... Persze a versenyeken Saci néni jelenléte azért javít ezen az egyensúlytalanságon, de azért jó lenne, ha a hétköznapokban is jobban jelen lennének a női futók. Azt már csak érdekességképpen említem, hogy ha rákeresünk a futás + nők kulcsszóra a guglin, akkor ez az első találat: http://www.tesztoszteron.hu/emagazin_01_79_kip_566_miert_nem_szabadna.php :S (Igen, majd valamikor megtanulok linket intelligens módon beszúrni :) ).

A fenti néhány gondolatot semmiképpen nem antipasi szózatnak szántam, remélem, ez kiderült. Merthogy egyébként nagyon bírom a pasikat – kimondottan üdítő, hogy az UB-s csapattársaim mind férfiak, és persze a női futógála is más lenne parókás-szoknyás férfi futók nélkül, üdvözlet a She-Lány Team tagjainak :)

Ami az eredeti felvetést illeti, hogy mi lenne, ha lenne egy tisztán férfi futás – nem tudom. Jobban átgondolva, felőlem lehetne, csak nem igazán tudom, mi lenne a különbség egy normál futóversenyhez képest. De ezt nyilván nem is nekem kell tudni, a férfi futók jobban tudnák. Mindenesetre ha lesz ilyen, szurkolóként ott leszek :P

Amikor meghallottam ennek a versenynek a hírét, fellelkesültem, éjszaka futni külföldön egy még ismeretlen városban tökjó lehet, a táv is teljesíthető, kb. 9 kili. Ráadásul jó társaság kezdett szerveződni, BRandom és Iramszarvas köcsögtársaim mellé Simone Lewis csatlakozott még, akivel a csepeli futáson találkoztunk, és a blogokon keresztül azóta is beszélgetünk. Ehhez már csak a bonus track volt az érem és a sapi, amit a jelentkezőknek ígértek, így rövid úton a pozsonyi éjszakai futás mellett döntöttem, amúgy az EDF rovására, de azt majd jövőre, ha úgy alakul.

Versenyhangulatom egyáltalán nem volt, inkább kirándulásnak vettem előtte az egészet. Mivel mostanában sok minden változóban van körülöttem, és ez elég sok pszichés energiát leköt, nem is nagyon volt kapacitásom a versenyen töprengeni. Abban biztos voltam, hogy a 4-én szerzett sérülésemtől fogok tudni futni, abban meg reménykedtem, hogy az almáspite sikerülni fog – és kb. eddig láttam el egészen péntekig.

Pénteken aztán megvolt a többi előkészület is, olyan rohanósan, ahogy szoktam, este pedig megsütöttem az almáspitét. A sütőm sajnos csak egy fokozaton működik, nem nagyon tudom lejjebb kapcsolni, de hát most ez van, legalább tudom, és nem érnek kellemetlen meglepetések.

Aztán jött a szombat reggel. Felkeltem hétkor, jóég tudja, mivel töltöttem három órát, de szerencsére időben leértem, mire BRandom jött értem. Az öltözésre és szendvicskészítésre egyébként összesen 10 percem maradt, át is futott az agyamon, hogy azért megvan annak is az előnye, hogy nincs pasim, mert attól tartok, ez még egy viszonylag jámbor embernek is az agyára menne, teszem hozzá, joggal. Jobban belegondolva, nekem is az agyamra megy. Na, mindegy, ugorjunk. Szóval aztán csatlakozott Simone Lewis és Iramszarvas is, és megindultunk Pozsonyba.

Itt sajnos egy kis szünetet kell beiktatnom a beszámoló írásába, most hirtelen muszáj aludnom egy kicsit (vasárnap, 10:49). Jut eszembe, BRandom már terepfut, az után, hogy tegnap vezetett 400 kilométert plusz lefutotta a versenyt – én meg ülni és gondolkodni nem tudok a fáradtságtól.

Folytatás (vasárnap, 16:59). Na, azért nem eddig aludtam, viszont most folytatom. Szóval Pozsonyban felvettük a rajtcsomagot, körülnéztünk a versenyközpontban, aztán a városban is. Külön élmény volt a szlovák nyelvet hallgatni – anno tanultam oroszt, és az után valahogy vicces volt, maga a városnak, legalábbis a belvárosnak meg olyan hangulata volt, mintha a Monarchiát Bulgakov világával vegyítettük volna, és mindehhez a Dunaparton egy pici Star Wars-feelinget kevertünk volna. Ez amúgy nem biztos, hogy a városról mond el valamit, az is lehet, hogy nekem volt éppen olyan hangulatom, de az is lehet, hogy mégiscsak a városról is elmond valamit :P Külön jó volt, hogy azokon a részeken sétáltunk, ahol este a verseny útvonala is haladt, így időben rájöttem, hogy muszáj lesz a lábam elé néznem futás közben, nehogy megint elessek. A fiúk mutatták a térképet többször is, a nagy részét nyilván nem tudtam megjegyezni, de az jól jött aztán a verseny alatt, hogy az utolsó részre már nagyjából emlékeztem.

Délután ettünk valamit, én konkrétan sztrapacskát sörrel, addig eltartott a szendvics hatása, amit Simone Lewis sütött és hozott mindannyiunknak. Ücsörögtünk kicsit a folyóparton, aztán hét óra felé elmentünk átöltözni a parkolóban. Iramszarvas pizsamát öltött, mi maradtunk a hagyományos futóruhánál. Utána kimentünk, melegítettünk, verseny előtti szokásos teendők. A versenyhangulat csak itt kezdett elkapni. Odamentünk a rajthoz, fura volt, hogy hol a többi futó – csak pár százan lehettünk ott kb. Aztán egy idő után megtudtuk. Jöttek a dobosok, velük jött a futók nagy része. Hirtelen jó sokan lettünk, sok szép sportos ember, jó érzés volt ott lenni.

Aztán elindultunk, egy kis ideig hárman együtt (Iramszarvas a mezőny első részéből indult, mi többiek kicsit hátrábbról), aztán ment mindenki a saját tempójában. Először az alagúton át, nagyon szép volt, fényekkel, zenével, ugyanakkor itt még sűrűn voltunk, aztán a belvárosban kicsit már szóródott a mezőny. A futás alatt végig figyeltem arra, hogy a lábam elé nézzek, nagyon ügyesen tudok elesni, viszont ezt most kihagytam volna, és végülis sikerült is kihagyni. A kilométerjelzők közül a 3. volt az első, amit láttam, meg is nyugodtam, egész jó időt futottam addig, aztán a 4. kilométer nagyon messzinek tűnt, az Apolló híd másik oldalán, itt valószínűleg sokat lassultam. A folyónak ezen az oldalán sötét volt, egy szakaszon szembefénnyel, ez annyira nem volt kellemes, de olyan nagyon zavaró sem. Utána volt egy frissítőpont, vízzel, aztán jött az Új híd, aztán az a szakasz, amire már emlékeztem, hogy alakul. A hídnál voltak a dobosok, kétszer is elfutottunk mellettük, másodszor amikor az utolsó kb. egy kilométert kezdtük. Ekkor kinéztem rájuk oldalra, láttam, vigyorognak, én is elmosolyodtam, és így vágtam neki az utolsó szakasznak. Van egy olyan érzelemelmélet, ami azt mondja, hogy az érzelemnek megfelelő arckifejezés felvétele hozzájárul az adott érzelem kialakulásához – hát, lehet ebben valami: az a mosoly hihetetlen örömérzést indított el bennem. Hajrázni is tudtam – bár kicsit becsapott, hogy a cél előtt nem sokkal volt egy másik kapu is, utána már leálltam és le is állítottam az órát, de mikor láttam, hogy mások még futnak, elindultam és elindítottam újra. Napközben amúgy többször láttuk a célkaput, tehát tudhattam volna, hogy az még nem a cél – de nem baj, ez max. pár másodperccel jelenthetett hosszabb időt. A célban rögtön megláttam BRandomot és Simone Lewist, szóltak, hogy elkerültem az érmet osztókat, úgyhogy visszamentem a jól megérdemelt éremért. Utána kicsit magunkhoz tértünk, nyújtottunk, leadtuk a chipet, megkerestük Iramszarvast, készítettünk csapatfotót, aztán egy benzinkútnál végre kezet tudtunk mosni, utána megettük az almáspitét, és elindultunk haza.

A hazafelé út részemről elég csendesen telt. Picit elkezdett fájni az egyik fogam, ami eddig is érzékeny volt, pénteken mutattam is a fogdokinak, de még nem tudott vele foglalkozni. Szerintem egy pár percet aludtam is út közben, az után amúgy a fogam is jobb lett. BRandom vezetett hazafelé is, biztos fárasztó lehetett, ezúton is köszönöm neki!

Amúgy a nettó időm 1:01:32 lett a 8,8 km-es távon, ez hét perces kilométereket jelent. Nem voltam gyors, de végig bírtam a távot, és ismét bebizonyosodott az, hogy nekem az válik be, ha lassabban kezdek, és a végén gyorsítok, amikor már látom, hogy lesz elég erőm a táv végigfutásához.

Összességében egy nagyon hangulatos verseny volt, jó társasággal, örülök, hogy együtt töltöttük ezt a napot így négyen :)

Ma fáradtan ébredtem, részben azért, mert a fogam bevadult éjszakára, így nem sokat aludtam. Úgy volt, hogy elmegyek egy jógastúdió nyílt napjára, de úgy döntöttem, hogy nem megyek sehova, itthon leszek és lakok.

Múltkor, mikor mentünk a Kopaszira, lebuktam. Mivel már nem volt időm hazamenni az órám után, kénytelen voltam annál a cégnél átöltözni, ahol tanítok. Nem volt belőle gond, jóban vagyunk, csak azért kicsit fura érzés volt, nem keverem általában a munkát a nem-munkával. Aztán azt mondja ma a tanítványom óra után, hogy láttalak a Futóblogon, tökjó az a póló. Mondom, ja, csak kicsit morc képet vágok a képen, mert verseny előtt elestem, és úgy futottam. Azt mondja, neki is kell majd olyan póló. Ez először kicsit furának hangzott, merthogy azon a képen a futóblogos top van rajtam, de aztán gondoltam, miért lenne furább, ha egy pasi női topot akar felvenni, mint az, hogy a női futóknak pasipólót adnak a versenyeken, szóval rendben van a dolog. Aztán folytatja: ismeri Angeldayt, aki ráapplikálta magát a képre – és ekkor esett le, hogy nem a félmaraton után készült fényképre gondolt, amin valóban a hellás futóblogtopban vagyok, hanem arra a képre, ami a Kopaszin készült. És amin a köcsögcsapatpóló van rajtam.

Ettől a felismeréstől annyira jó kedvem kerekedett, hogy elhatároztam, hogy a nap végén futok egyet, először a verseny óta. Óvatosat, mert a térdem még kék és dagadt, de már nem annyira, mint volt. A rakpartra mentem, ezt már hazafele menet elhatároztam, úgyis régen futottam ott, pedig egy időben az volt a sztenderd edzőhelyem. Nem a köcsögcsapatpólóban mentem, úgy voltam vele, hogy öt kilire nem veszem fel – ez amúgy hülyeség, de legalább tudom, hogy az. Nagyon jól esett a futás, a végére kicsit bele is erősítettem; és rájöttem, hogy hiányzott már. Pedig csak egy hét maradt ki. Amúgy pont 33 perc alatt futottam le az öt kilit, ez hozzám képest egész jó.

Még valami történt ez alatt az egy hét alatt, amikor nem futottam. Valamikor év közben feliratkoztam a BSI félmaraton-edzéstervére. Fura volt, pénteken kaptam egy levelet, pedig már el is feledkeztem róla. a siófoki félmaratonra kezdi most a felkészítést. Pont jókor jött a levél. Szeretném Siófokon lefutni a félmaratont.

Tegnap olyan történt velem, amire soha nem gondoltam, hogy meg fog történni. Tesiórán az utcán futó diákokat láttam - és irigyeltem őket; na azért nem a tesióráért, hanem azért, mert futhatnak.

Én most még egy darabig nem, pedig megjöttek az Angliából rendelt cuccaim. Kaptam hozzá ajándékba egy akkora bögrét, hogy csak magázni merem. A méreteket eltaláltam, úgy néz ki, teljesen jók a rendelt cuccok. Jövő héten remélem, ki is tudom őket próbálni - ha előbb nem, Pozsonyban biztos :) Úgyhogy már csak a téli futóruhatáramat kell kicsit bővíteni, meg jövő év első felében lesz majd esedékes egy új cipő.

Fura érzés, hogy a sérülésemmel lefutott távom miatt hirtelen olyan különleges értéke lett annak a 8,3 km-nek. Amikor futottam, nem éreztem, hogy most valami rendkívülit teszek – tudtam futni, úgyhogy futottam.

A blogomon elsősorban nyilván a saját élményeimről írok – a vasárnapi versenyről szóló poszt is ilyen. Azonban a teljes képhez hozzátartozik, hogy a csapat másik két tagja is meghozta a maga áldozatát azért, hogy csapatban teljesítsük a félmaratont, most erről szeretnék pár szót írni.

BRandom volt a kezdőemberünk. Ő egyénit is futott, az volt a célja, hogy két órán belül teljesítse a távot. A verseny előtt többször változott a táv felosztása, volt egy olyan verzió is, hogy az első váltásnál 200 méter kerülőt kell tenni a futóknak. Ez nyilván nem mindegy annak, aki a teljes távot is futja, volt, aki emiatt le is mondott a csapatversenyről. BRandom viszont úgy döntött, hogy ennek ellenére marad a csapatban. Ezt a döntését rendkívül nagyra értékeltem és nagyon örültem neki – nyilván megértettem volna, ha úgy dönt, hogy az egyéni teljesítés érdekében mégsem fut velünk, de tudom, hogy valahol azért rosszul esett volna. A távot végül 1:59:53 alatt teljesítette – nagy öröm ez, gratulálok!

Almare futott másodikként. Ő nyáron kihagyott vagy öt hetet sérülés miatt, csak néhány hete tud újra futni. Egyébként ez a vasárnapi 7,8 km az eddigi leghosszabb távja. A kihagyás miatt talán jobban örült volna, ha rövidebb szakasz jut rá; a verseny előtt voltak is kételyei, hogy ennyi kihagyás után le tudja-e futni a távot. Annak sem örült, hogy meleget mondtak a versenyre, nem viseli jól a melegben futást. Szóval ez a verseny tényleg egy csomó kétellyel járt a számára, mégis vállalta, hogy fut a csapatban. Meg is küzdött a távval is, és az időjárással is, lefutotta az eddigi leghosszabb távját azon a nagyon meleg rakparton; bár valószínűleg maga a futás nem tartozik legkellemesebb futóélményei közé. Gratulálok!

Csapatban vettem részt a mai félmaratonon, a Pöttyös Kancsó csapat tagjaként, almare-val és BRandommal. Szombaton tartottunk egy ráhangoló futást, és ma jött el az a nap, amire annyi futó olyan nagyon várt, ki ezért, ki azért.

Nem aludtam valami jól, de ez versenyek előtt általában így van. Reggel felkeltem időben, hétkor, aztán valahogy nagyon elment az idő, hirtelen máris elmúlt 9. Úgy volt, hogy tesómat kikísérem a váltópontjához, most van először váltóversenyen, csak jobb lesz így. De ugye késésben voltunk, legalábbis úgy éreztem, siettünk – és bizony a Parlament előtt egy jó nagyot tanyáltam. A bal térdem nagyon, a jobb kevésbé horzsolódott, a jobb könyököm és a bal tenyerem is. Mondtam tesómnak, hogy menjen, nehogy késve érjen oda, én meg elmentem a saját váltópontomra, a Margit hídhoz.

Ott kértem fertőtlenítőt, de nem nagyon volt elsősegélycsomag, a rendező srác, akit megszólítottam, mondta, hogy ragtapaszt tud adni. De hát tiszta dzsuva voltam, így nem nagyon oké. Lemostam a lábam és a karom, közben kértem, hogy valahogy hívjanak segítséget. Ez is történt, egy kis idő múlva megjelent egy fiatalember, és lefújta a sebeimet. Csípett, mint állat, ahogy kell.

Aztán egyre többen lettünk, lassan megjelentek az első futók, néztem, látok-e ismerőst. DaMartiant láttam, meg Gergőt, más nem nagyon. Ez még hagyján lett volna, de amikor tesóm beért a váltózónába, őt se vettem észre, így rám kellett telefonálnia. Azon melegében közölte, hogy ez volt az utolsó futóverseny, amin indult, olyan rohadt meleg volt. Erre nem nagyon tudtam mit mondani, talán nem is lehetett, úgyhogy elindultam.

A térdemet minden lépésnél éreztem. Ha egyéniben indulok, valószínűleg feladom a versenyt, így viszont eszembe se jutott. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy egyik csapattársam se akar bármi áron eredményeket, tehát tudtam, hogy megértenék, ha így döntenék. Nagyon szerettem volna bevinni a csapatot a célba. Ha kell, fél lábon ugrálva.

A versenyből nem is nagyon emlékszem szinte semmire. Arra igen, hogy néhány helyen zene volt, meg a zuhanyokra, Saci nénire, az egyik frissítőponton a segítők lelkesítő dalára – de egyébként az volt a cél, hogy végig tudjak menni. Láttam, hogy nagyon lassú vagyok – az első km majdnem 8 perces lett, de tudtam, hogy ez most nem az időről szól. Hanem a csapatról.

Végül beértem. A 8,3 km-es szakaszt 59:55 alatt tettem meg – a célban nagyon hajráztam, hogy sikerüljön egy óra alatt. Most látom itthon, hogy ez 7:13-as idő. Tavasszal a Vivicittán 7:14-es kilométereket futottam, és akkor az volt a maximum, amire képes voltam, most meg ilyen térddel ugyanazt hozom. Ez a felfedezés meg is indított: úgy látszik, ugyan nem látványosan, de mégis van fejlődés.

A célban először bementem az elsősegély-helyre, de nem tudtak rögtön foglalkozni velem. Nagyon szomjas voltam, úgyhogy elmentem inkább a befutócsomagért. Sokat kellett menni, szentségeltem magamban, fájt a lábam, úgyhogy ha már olyan messze elmentem, visszaváltottam a chipet, aztán láttam, hogy arrafelé van a kerékpártároló, tudtam, hogy ott találkozunk a többiekkel, úgyhogy mentem oda. Valóban, ott volt Gergő, meg a többiek, akik DK-pólóban versenyeztek, aztán megjött BRandom, aztán végül tesóm is. Készült egy kép rólunk, aztán visszamentem az elsősegélyhelyre. Ott mondták, hogy menjek be a traumatológiára – vagy menjek haza és jegeljem a lábam; előbbit javasolták amúgy.

Ekkor már nagyon szerettem volna kicsit civilizált formába kerülni, merthogy a mai nekem mikulásfutás is volt, és nehezen viselem, amikor pont egy verseny az*, úgyhogy kicsit rendbe szedtem magam, felvettem a köcsögcsapatpólót, aztán megkerestük a többieket, hogy a sörözéshez csatlakozzunk hozzájuk. Úgy alakult, hogy az UB-s csapatom tagjai voltak ott, tökre örültem nekik :) Kicsit sajnálom, hogy nem készült fénykép, de ez persze utólag jutott eszembe.

Utána BRandom hazahozott, nagyon hálás voltam érte. Itthon lifttel jöttem fel az elsőre… Utána rátettem egy kis fagyasztott zöldséget a térdemre, próbáltam aludni, nem nagyon ment, ettem valamit, most borogatom a térdem. Jelenleg nem nagyon tudok ráterhelni a bal lábamra, fáj, de nagyon, rá is jöttem, milyen nagy dolog, ha az ember simán fel tud kelni egy székből. Holnap szerintem elmegyek dokihoz, bár hogy ellátást kapok-e, azt nem tudom: augusztus végével vége az előző jogviszonyomnak, a mostani munkahelyem meg még egész biztos nem jelentett be, úgyhogy nem tudom, ilyenkor mi van. Amúgy bízom benne, hogy a térdemmel nincs nagy baj – két hét múlva pozsonyi éjszakai futás, arra jó lenne, ha rendbe jönne :)

Ja igen, még egy. Mostanában eszembe jut néha, milyen jó lenne terepfutni. De lehet, hogy amíg gyaloglás közben a város közepén képes vagyok ekkorát esni, amúgy fényes nappal, kicsit még napolnom kéne ezt a témát :)

* Ha nehézséget okoz a szó megfejtése, akkor várjatok türelemmel, előbb-utóbb lesz erről a témáról egy külön poszt :P

UPDATE: A Pöttyös Kancsó csapat eredménye 2:21:31.

Fura dolgok tudnak lenni. A futásban azt tapasztaltam, hogy amikor nagyon akarok fejlődni, akkor nem megy: vagy lesérülök, vagy lassan tudok csak futni, vagy kínszenvedés az edzés, és nem találok örömet a futásban. Amikor pedig nem akarok semmit, csak futni egy jót, akkor egyrészt futok egy jót, másrészt az időm is egész jó, persze magamhoz képest.

Hasonló történt a nyáron nagyban is. Anno úgy döntöttem, hogy tanulok még egy szakmát, ami öt év volt, meg utána még három, ami alatt nyilván már próbáltam a szakmámban dolgozni. Hát, nem nagyon ment, azt hiszem, mondhatom azt, hogy az elmúlt három év tömény szívás volt ebből a szempontból. Aztán idén nyáron elfogadtam, hogy úgy tűnik, rosszul döntöttem annak idején: nem tudom az új szakmámat gyakorolni, úgyhogy maradok, ami korábban voltam, illetve nem keresek új állást, foglalkoztatom majd magam, aztán kész. Nem volt könnyű döntés, mert 8 év hosszú idő, mással is el tudtam volna dönteni, és kis vigasz csak, hogy ez alatt legalább érdekes dolgokkal foglalkoztam. A nyári döntésemnek az is része volt, hogy a phd-t még megcsinálom – nem a fokozat miatt, az eddig se nagyon érdekelt, hanem a lelki nyugalmam kedvéért. És most, amikor már nem akartam, két hét alatt két lehetőséget is kaptam – mindkettő a szakmámba vág, az egyik úgy tűnik, állás is (lekopogom azért), és még a sporttal is kapcsolatosak… Fura dolgok tudnak lenni :)

Ultra-Trail du Mont-Blanc, 2011:

UPDATE (2011.09.01.) Lassan megjön a szavam, bár sokat most sem szeretnék hozzátenni. Annyit csak, hogy voltak magyar versenyzők is, közülük Németh Csaba a 4. helyen végzett. Az élbolyt mutató felvételeken piros felsőben látható.

UPDATE (2011.09.20.)

http://sportgeza.hu/sport/2011/09/13/a_celba_erkezes_a_narkotikum/

Németh Csaba beszámolója: http://www.ultramarathon.hu/2011/09/07/nemeth_csaba_utmb

Németh Csaba az ECHO TV-ben: https://www.youtube.com/watch?v=9VeaGs7JTpE

UPDATE (2011.11.24) 14:05 Arcvonások: Németh Csaba: http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2011-11-24

A cím máris sántít egy kicsit, merthogy volt már rajtam a köcsögcsapatpóló, egy sörözésen, a csapat szellemével (szerintem) összhangban.

(Angelday képe, a Futóblogról csórtam. UPDATE: a kép AD kedves hozzájárulásával látható.)

De futni ma futottam benne először, egy óvatosat, kellemesen hűvös időben. 6,75 kili 48:28 alatt. Igen, ez 7:10-es kilométereket jelent: lassan, de boldogan :P

Szerda este mentem ki a szigetre. Odafelé gondolkodtam azon, hogy egy laza kör legyen, vagy egy kicsit tempósabb, de nem döntöttem el előre. Összefutottam Ügyvéd Köcsöggel, mondta, hogy mennek egy 6:20/km körüli laza körre. Ez nekem még nem a kényelmes tempóm, illetve van, amikor igen, máskor nagyon nem, úgyhogy mondtam neki, hogy ez nekem gyors lesz. Aztán végül mégis velük indultam, gondoltam, akkor eldőlt a dilemma, legyen ma egy hozzám képest tempósabb edzés. Olyan két kilométerig együtt futottam velük, aztán mondtam, hogy menjenek, megyek én is, ahogy tudok. Igyekeztem tartani azt a tempót, amiben futottam, végül 36:51 lett az időm, aminél volt már jobb is, rosszabb is.

Nagyon meleg volt, még negyed 9 körül is, amikor befejeztem az edzést. Nem tudom, mennyire volt piros a fejem, amikor beértem, valószínűleg eléggé. Utána visszaadtam a tesztelésre elkért Free-t, lenyújtottam, elindultam haza. Már a hídon jártam, amikor hirtelen elkezdett fájni a mellkasom. Tompán, gyengén, de határozottan. Fura volt, ilyet még nem tapasztaltam, kicsit ijesztő is egyben. Aztán rövid idő alatt elmúlt, de még egy ilyen jött, aztán még egy. Közben próbáltam pulzust mérni, mert mostanában pulzusmérő nélkül futok, kidörzsöli a pánt a habtestemet, meg különben is néha összevissza mér. Nem tudtam pulzust mérni, mert nagyon izzadt a kezem is és a bőröm is. Azt elhatároztam, hogy akkor másnap elmegyek a háziorvoshoz, mert jó lenne valamilyen kivizsgálás, hogy akkor most mi is van, mert ugyan nem volt erős a fájdalom, de akkor is jelzés volt. Sok mindennel szórakozom, ezzel nem.

A háziorvosom másnap délutános volt. Kiderült, szabin van, helyettesítik. A helyettese először kardiológiai kivizsgálásra akart küldeni, de mondta, hogy szabályosan ilyenkor kórházba kéne, hogy utaljon, hogy ott vizsgáljanak ki, aztán végül így is döntött. Állítólag nagyon rémülten néztem ki. Végülis valamilyen szinten tényleg ijedt voltam, mert nem tapasztaltam még ilyet, meg hát apu is szívbeteg volt, meg ráadásul valamilyen szinten a szakmámba is vág a dolog, úgyhogy tényleg érzékenyebb vagyok erre a dologra. A kórházba adott beutalót, mondta, hogy egy-két éjszakára bennfognak és kivizsgálnak, ha szerencsém van, még az is lehet, hogy nem kell benn maradnom, amúgy pedig szerinte simán a meleg miatt volt az egész, minek futok melegben. Ha már futni akarok, fussak hajnalban. Azért egy lecseszést kaptam tőle, hogy miért csak este hatkor jelentem meg a rendelésen – tudom, amikor az embernek komoly baja van, akkor nem mentség, hogy korábban dolga van, de dolgom volt. Magamat ismerve ez is elég nagy teljesítmény, hogy egyáltalán elmentem dokihoz.

Az a tény, hogy kórházba kaptam beutalót, ha lehet, még jobban megijesztett, mint maga a fájdalom. Hazamentem, vacilláltam, hogy tényleg elmenjek-e, vagy mondjuk inkább bejelentkezzek valamilyen terheléses vizsgálatra, aztán átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy bemegyek a kórházba. Anyut felhívtam, de nem mondtam neki semmit erről a dologról; amikor kérdezte, hogy „de ugye, nem futkozol ebben a melegben”, mondtam, hogy nem. Ez a csütörtöki napra igaz is volt…, de azért masszív lelkifurdalást éreztem. Összepakoltam olyan két napra való cuccot, nagyon fura volt, mikor indultam, még visszaléptem a Giant Book of Sudoku című, még Amszterdamban beszerzett könyvemért és a hozzá való ceruzáért, ami nevéhez méltóan nem egy kis darab könyv. Később kiderült, hogy szerencsére egyedül erre volt szükségem az egész csomagomból.

Mikor beértem a kórházba, már sötét volt, pedig még nem volt késő. A kórház udvarán odajött hozzám egy kutya barátkozni (vizsla, vagy ha nem az, akkor megszólalásig hasonlított egy vizslára), úgyhogy a szoknyám bal oldala tiszta kutyanyál lett. A gazdája szabadkozott, hogy most van kiképzés alatt a kutya, én meg magamban röhögtem, hogy így kutyanyálasan igazán a megfelelő módon bírok megjelenni az orvosnál.

Az osztályon kicsit várnom kellett, az alatt nagyjából megszáradt a kutyanyál, aztán csináltak EKG-t, persze pont abban a fél percben kaparta valami a torkomat, pedig elvileg nem nagyon kellett volna mocorognom. Az orvosnő mondta, hogy az EKG-m nem teljesen negatív, de nem gondolja, hogy tegnap történt valami. Vettek vért, tudtam, hogy megnézik, magas-e a CK- és a troponin-szintem – ezek azok az enzimek, amelyek szívizom-sérüléskor megemelkednek. Fura volt, hogy ugyanazokon a vizsgálatokon esek át, mint azok a betegek, akikkel foglalkozom a phd-kutatásom keretében… Mondták, hogy kb. egy óra, míg lesz eredménye a labortesztnek, ettől függ, benn kell-e maradnom, vagy hazamehetek. Előkaptam a szudokus könyvemet, megcsináltam két négycsillagos feladványt, és máris megvoltak az eredmények. Kiderült, hogy az enzimek nem emelkedett szintűek, tegnap tehát nem volt koronária-történés, viszont vérszegény vagyok, aminek az okát ki kéne vizsgálni. Csináltak még egy EKG-t, ezúttal úgy, hogy benn kellett tartanom a levegőt közben. Ez alatt az az eltérés, amit az első mutatott ki, mérséklődött. Hogy ez mit jelent, azt nem tudom, de egy szívultrahang-vizsgálatot javasolnak. Így aztán szerencsére nem kellett benn maradnom a kórházban, este 11 után hazamehettem. Pénteken vissza is vittem az eredményeket a háziorvos helyetteséhez, aki adott beutalót, így szeptember elején meglesz ez a vizsgálat is. Kérdezte amúgy, hogy mindig ilyen rémült vagyok-e, mondtam neki, hogy nem, csak nem szeretek orvoshoz menni.

Még a kórházban megkérdeztem az orvosnőt, hogy hasonló helyzetben, tehát ha valaki edzés alatt/után szívtájéki fájdalmat érez, akkor mit lehet tenni. Mert ő is mondta, hogy még aznap jobb lett volna egy EKG-t készíteni, tehát ő is letolt, hogy miért egy nappal később jelentkeztem. A kérdésemet furcsállotta kicsit, de ezt megszoktam: én mindent meg szoktam kérdezni az orvosoktól, ami kérdés eszembe jut. Azt mondta, hogy ha erős a rosszullét, akkor mentő, ha nem, akkor háziorvos, és a háziorvos tud csinálni EKG-t. Nem nagyon értettem, hogy akkor mit is tudtam volna még tenni, hiszen ezt csináltam, szerda este fél 9-kor már nyilván nincs háziorvos; az igaz, hogy csütörtökön nem 3 órakor mentem el a rendelésre, hanem hatkor. Azzal meg nem tudok mit kezdeni, hogy a háziorvos nem csinált EKG-t, hanem rögtön beutalt. Úgyhogy igazából nem lettem sajnos okosabb, hogy hasonló helyzetben mit lehet tenni.

Az volt a fura egyébként így visszagondolva, hogy az edzés alatt semmi bajom nem volt, és utána sem volt semmi más tünet. Jó, nyilván azt éreztem, hogy melegem van, de nem voltam rosszul. Csak épp a szívem fájt.

És hogy mi a tanulsága a történetnek? Elsősorban az, hogy kicsit gondoljam már át jobban, hogy mikor mit bírok. Az önismeret, úgy tűnik, nemcsak a szakmámban fontos, hanem a futással kapcsolatban is. És mivel tudom, hogy hajlamos vagyok arra, hogy előbb teszek valamit, és utána gondolkodom, ezért kitaláltam, hogy tudom magam átvágni: mivel másokért jobban tudok aggódni, mint magamért, ezért ezután az lesz a mérce, ami alapján igyekszem majd eldönteni, hogy mikor futok és hogyan, hogy átgondolom, hogy a szeretteimnek jó szívvel ajánlanám-e, hogy fussanak akkor és úgy, ahogy tervezem. Ha igen, akkor rendben van. Ha nem, akkor annak bizonyára megvan az oka – és akkor magamnak is azt ajánlom, hogy ne fussak.

Mi tagadás, ma inkább itt lettem volna:

A videót inkább lecserélem a linkre, mert mindig elindul, ha az oldalra lépek. Szóval íme: http://www.dailymotion.com/video/x79kb_jacques-brel-la-cathedrale_news

De azért elmentem futni :)

Amúgy a dal: Jacques Brel: La Cathédrale

Most itthon vagyok Ménfőcsanakon, így aztán nyilván itthon futottam. Gondolkodtam, hogy szombat délután fussak-e vagy vasárnap délelőtt, aztán utóbbi lett, mivel szombat éjjel összesen vagy négy órát aludtam, és utaztam is, gondoltam, csak kipihentebb leszek vasárnap.

Ha reggel futok, mindig gond, hogy mit reggelizzek, aztán mikor induljak. Most 8 körül reggeliztem, úgy döntöttem, legyen normál reggeli, aztán legfeljebb kicsit később indulok majd, ezért aztán fél 10 felé indultam. A roppant tudományos tervem az volt mára, hogy futok olyan 45-60 percig, aztán visszafordulok. Nem volt nálam semmi, csak egy papírzsebkendő, meg nyilván az órám, mellkaspánt nélkül.

Itthonról indultam, el a templomig, aztán tovább. Az utcánk folytatása egyszer csak átvisz Győrújbarátra, nem akartam nagyon cifrázni, úgyhogy futottam, amíg tartott az út. Néhány percenként volt kék kút, mindegyik működött, a járda mellett virágok, a porcsinrózsa a kedvencem, nagyon szép volt az útvonal. Aztán visszafordultam, megjegyeztem, a Gesztenye utcánál, tudtam, kell majd az infó a térképrajzoláshoz. Az egyik elágazásnál már odafelé gondolkodtam, hogy le kéne arra futni, kicsit emelkedik az út, na meg valamennyire ismerős környék, erre van a gyermektábor, lánykori nevén az úttörőtábor. Odafelé úgy döntöttem, hogy nem futok még el arra, de visszafelé már bekanyarodtam. Jó volt fölfelé futni, 10%-os lejtő, ilyenkor kénytelen vagyok felemelni rendesen a lábam, bírom. Közben próbáltam kitalálni, milyen utcában vagyok. Valahogy az a szokás felénk, hogy sokszor a házszámot írják ki csak a házakra, főleg a hosszú utcáknál, így aztán kénytelen voltam addig futni, amíg meg nem tudtam, hogy a Liszt Ferenc utca ez, ettől valahogy jó kedvem lett, pontosabban még jobb, mint korábban volt. Aztán visszafordultam, és akkor láttam, milyen magasan vagyok, jó messze el lehetett látni, házak, dombok, gyönyörű volt, ha tudnék sírni, sírtam volna, de nem tudok, így nevettem. És rájöttem, hogy igen, ezt szeretném, hegyek között futni (bár ezek itt nyilván dombok, de ez most mindegy), mert ez király. Amúgy a jövő évi céljaim közé már korábban bekerült a Kékesfutás és a szekszárdi félmaraton, ez most megerősödött.

Szóval, vissza a Liszt Ferenc utcán, aztán vissza azon az úton, ami elvitt odáig. Amikor visszaértem a templomhoz, már Csanakon, gondoltam, még egy kanyar belefér, így fel és végig a Horgas utcán, az megint egy kis emelkedő, aztán a Győri út végéig el, és onnan vissza. Ez már ismerős környék volt, ha itthon futok, általában erre jövök. A Győri út vége felé éreztem először, hogy kezdek fáradni, a combomat kezdtem érezni, akkor már jóval túl voltam az egy órán, úgyhogy meg is beszéltem magammal, hogy a Győri úton csak a Malom utca elejéig futok majd, onnan hazasétálok.

Az egész 1:41:52 lett. Itthon rajzoltam térképet, 16,56 kilire jött ki a lefutott táv. Ha ez így van, akkor ez idáig a leghosszabb, amit egyben futottam. Kicsi hitetlenség azért van bennem, mert ha ez igaz, akkor 6:09-es kilométereket futottam, ami jóval jobb, mint amit általában futok. Eddig kétszer futottam három kört a szigeten, abból a jobbik is 7:22-es kilométerekkel ment. Nem tudom, számíthat-e ennyit, hogy most kipihentebb voltam, meg volt egy három hetes kihagyásom, ami alatt nemcsak a térdem gyógyult, hanem az agyamat is helyre tettem egy kicsit, meg nyilván az idő is kellemes futóidő volt, meg nem rekortánon futottam, hanem járdán. Szóval azért majd még egyszer megrajzolgatom az útvonalat, hogy biztos legyek, mennyi is az annyi. De amúgy akár kijön ez a táv, és ezzel ez a hozzám képest tökjó idő, akár nem, az biztos, hogy ez egy nagyon jó futás volt, minden percét élveztem.

UPDATE: Megrajzoltam az útvonalat újra (ezúttal egérrel, nem a tapipaddal), így 15,73 kili jött ki, ami 6:29-es kilométereket jelent. Ez amúgy nem változtat az egész lényegén, annyit legfeljebb, hogy ezt könnyebb elhinnem :)

Ma mászkálós napom volt, így aztán úgy éreztem, este nem lesz kedvem futni, merthogy fáradt leszek. A kifogás (a fáradtságon túl) az lett volna, hogy sötét lesz, mire el tudok indulni, úgy 9 körül. Aztán délután Pannonfunk írta, hogy a sziget teljesen jól ki van világítva, és valahogy innentől arra hangolódtam, hogy no lacafaca, este bizony futok.

Úgy is lett. Az órám után átöltöztem, bemelegítettem, most kivételesen nem mostam le a sminket, gondoltam, megnézem, mennyire futásálló. Majdnem itthonról indultam, a következő sarokig sétáltam csak, valahogy ez a ráhangolódás kell. Az volt a tervem, hogy kifutok a szigetre, ott lefutok egy kört, aztán, ha úgy alakul, hazafutok, pontosabban vissza az induló utcasarokig. Zenét most sem vittem, ahogy máskor sem, nincs is hozzá kütyüm. Meg aztán beépített zenegép van, bármikor rendelkezésre áll és nem károsítja a fülemet, igaz, korábban nem ismert zenét viszont nem tud lejátszani. Ma épp egy filmzene volt a fülemben, méghozzá az első Harry Potterből az első repülés zenéje.

Jó volt a futás. Rájöttem, hogy onnan tudom, hogy éppen hogy megy a dolog, hogy mennyire emelem fel a lábam. Ha csoszogok, akkor nem oké, ha felemelem rendesen, és ha érzem, ahogy elrugaszkodom a földtől, akkor jó. A szigetre vezető út is rendben volt, a sziget is, és a hazafelé útra is maradt erőm. Igaz, a szigetről az Árpád hídra felvezető járdán egy kicsit belesétáltam, de ez legyen idén a legnagyobb bajom.

Lehet, hogy azért is jó volt, mert a sötétben nem láttam se az órámat, se a kilométerjelzőket a szigeten, így nem tudtam azzal foglalkozni, hogy mennyire futok gyorsan, pontosabban inkább lassan. A hőmérséklet is ideális volt, már nem volt olyan meleg, mint napközben.

Azért az Árpád hídról leérve már meg kellett küzdenem azért, hogy ne álljak meg hamarabb. Igazából akkor se történt volna semmi, de valahogy mégis fontosnak éreztem, hogy elfussak addig, ahonnan kezdtem a futást. Mindig kinéztem egy közeli épületet vagy utcasarkot, hogy csak addig még elfutok, és ezzel végigmentem a kezdőpontig. Így az egész táv a Futótérkép szerint 9,17 km lett, 1:05:00 alatt. Az egész percnek is örültem, a Vivicittán is kerek percet futottam :)

Utána pici séta még hazáig, nyújtás, zuhany. A smink mérsékelten futásálló, a térdemet picit érzem, de már bekentem békanyállal. A héten elsumákoltam azokat a jó kis nyújtó gyakorlatokat, amelyek a múlt héten rendbe hozták, na, majd holnap.

Most vettem észre, hogy ezzel a futással átléptem idén az 500 kilométert :)

Amikor tavaly nyáron elkezdtem futni, apám halála után, nagyon sokszor éreztem azt futás közben, hogy milyen jó, hogy beszívom a levegőt, milyen jó, hogy hajlik a térdem ... milyen jó, hogy hálás lehetek azért, hogy élek. Tudom, ez nagyon szentimentálisnak hangzik így, de tényleg ezt éreztem, ezért aztán mindegyik futásom, még ha csak 3*200 méter volt is, az életet ünnepelte. És mindegyik futás után elégedett voltam, örültem. Nem véletlen, hogy az a blogom neve, ami.

Aztán tavaly ősztől jöttek a célok: novemberben Siófokon jó lenne a hét kilométer, a szülinapom előtt meg a Vivicittá, ami 12, meg ősszel a félmaraton, ami 21. Ehhez persze nem elég a 7-8 perc közötti kilométer, gyorsulni kellene, edzésterv, teljesítmény, futás heti négyszer... Nem a futás mint cselekvés, mint élmény, hanem a futás, mint egy cél elérésének az eszköze. Ha nem úgy jött össze, rosszul éreztem magam, csalódott voltam, amikor azt láttam, hogy mások gyorsabbak, mint én, szintén volt egy kis rossz érzés, már csak azért is, mert ez a régi tesiórás kudarcokat idézte. Aztán persze jöttek a kisebb-nagyobb kihagyások sérülés vagy télen ilyen-olyan betegségek miatt - utóbbiaknak persze nyilván nem a futás volt az oka, de az tény, hogy idén nagyon sokat voltam beteg, pedig amúgy nem ez jellemző, szerencsére. A legutóbbi ilyen kihagyás épp most volt júliusban, a térdem fájt.

De miért is? Azt hiszem, önmagában a célokkal nincs baj, jó, ha vannak – de az is jó, ha olyan célokat tűzök ki, hogy azok úgy legyenek elérhetők, hogy közben a futás élménye megmarad. Mert ezért kezdtem futni: egyszerűen futni jó. (Amúgy ez újdonság volt a számomra, de ez más kérdés.) És még az fontos, hogy számomra legyenek elérhetők a célok. Más nyilván gyorsabban fejlődik, meg eleve gyorsabb, azt is tudom, hogy az én tempóm inkább kocogás, mint futás; de magamhoz képest futás, úgyhogy maradok ennél az elnevezésnél… és igyekszem mások céljaival és teljesítményével nem foglalkozni.

Ez nekem mostanára tisztult le – a háromhetes kihagyás alatt volt időm ezen gondolkodni. Meg hasonlókról beszélgettünk az UB afterrun után BRandommal, ez a beszélgetés töksokat segített, hálás vagyok érte. Azóta az egyik edzésemet félbe tudtam hagyni, mert nagyon melegem volt, egy másik edzésről néhány száz méter után visszafordultam, hogy nehogy bedurranjon a frissen kezelt fogam a nagy szél miatt, a harmadik edzésemen meg az eddigi legjobb idejű két szigetkörömet futottam.

És mindegyik futás jó élmény volt – mint tavaly nyáron, amikor elkezdtem futni.

Szombaton itt volt az ideje egy kis futásnak, így aztán délután kimentem a szigetre. Tudtam, hogy Csepel afterrun van 4 órától, de azt is tudtam, hogy négyre nem érek ki, ha fél 4-ig tanítok. De valahogy mégiscsak 4-kor kezdtem a futást, a Dráva utcától, onnan futottam ki a szigetre. A szigeten lekanyarodtam az órához, Gergővel váltottam pár szót, aztán mentem egy kört. Az volt a lényeg még mindig, hogy fájdalom nélkül végigfussam a távot. Ez meg is volt, bár egyszer azért éreztem, hogy jelzett a térdem: egy kislány elém lépett hirtelen, és kénytelen voltam oldalra ugrani a rekortánról, ha nem akartam nekimenni. Ez a hirtelen mozdulat nem tett nagyon jót, de nagyon rosszat se; utána is rendben volt a térdem.

Mikor beértem, már ott voltak a többiek; Pannonfunkkal most találkoztam először. Beszélgettünk, nyújtottunk, aztán elindultunk haza. Kaptam egy lasztit, ami pont jól jön: vannak labdás lúdtalpgyakorlatok is, ezeket eddig nem tudtam megcsinálni, mert nem volt labdám. Ennek örömére persze este nem csináltam végig a gyakorlatsoromat – na, majd ma, legalábbis remélem :)

Amúgy egy érdekes dolgot tapasztaltam a tegnapi futás után. Már korábban is láttam, hogy az egyik nagylábujjamon a köröm mintha kezdene kicsit máshogy kinézni, mint normál esetben. Ez talán az első háromkörös edzésem után kezdődött, akkor amúgy az egyik vivicittás zoknim ki is lyukadt :( De most már fáj is, és már sötétebb, mint volt. Nem tudom, ez mitől lehet, talán a cipőm nem elég nagy (37-es a lábam, 38 és feles a futócipőm). Mindenesetre elég kellemetlen, arról nem beszélve, hogy ronda, és fogalmam sincs, mit lehet vele csinálni.

Ma meg állatkertbe mentünk: meg akartam nézni a kistigriseket, meg amúgy se voltam még. Erről egyébként nem is írnék, hiszen eléggé off. De: ahogy körülnéztem kora délután, valahogy nagyon sok elhízott embert láttam. Fura volt, mert mostanában inkább sportrendezvényekre járok, és ott nem ez a helyzet, ezért aztán elszoktam tőle. Félreértés ne essék: nem bántani akarom őket, csak végtelenül elszomorító volt a látvány. Egyrészt azért, mert én is voltam túlsúlyos, ezért aztán nem kell bemutatni, hogy ez milyen. Másrészt azért, mert a szakmámnak része (lehetne), hogy az elhízott embereknek segítsek – szükség lenne rá, azt látom, csak valahogy a módot nem találom rá, legalábbis egyelőre.

Ma két szigetkört futottam. Nem fájt közben a térdem, nem fájt semmim, teljesen jó volt. Az időm 1:13:55 (6:54), az eddigi legjobb dupla szigetköröm. Közben és utána olyan volt, mint tavaly, amikor elkezdtem futni: a tiszta öröm és elégedettség érzése.

Tudom, első pillantásra nem látszik rajtam, de időnként iszonyú hülyeségeket bírok csinálni csak úgy. Erre ékes példa volt tavasszal, hogy néhány hetet ki kellett hagynom térdfájás miatt, aztán egyik este csak úgy kíváncsi voltam, mennyi guggolást tudok megcsinálni. Nem emlékszem már pontosan, hánynál hagytam abba, olyan 70 körülnél, nem azért, mert nem bírtam többet, hanem azért, mert meguntam, marhára unalmas volt. Másnap persze újra fájt a térdem – de amikor csináltam, eszembe nem jutott, hogy tán óvatosnak kéne lennem.

Ezért aztán meglep, hogy mennyire megijesztett az, hogy vasárnap egy kör alatt megfájdult a térdem, sőt, már a kör elején. Elsősorban nem is magam miatt, hanem tudom, hogy néhány hét, és csapatban futjuk a félmaratont, nem tehetem meg, hogy ne legyek olyan állapotban, hogy magamhoz képest a lehető legjobban tudjak futni. Ezért aztán egyrészt rögtön vonultam lúdtalpbetétet csináltatni, másrészt hétfőn is, kedden is csináltam a jó kis nyújtó gyakorlatokat, amiket javasoltak többen a térdfájásra, meg a lúdtalpgyakorlatokat is, de ha már elkezdtem nyújtani meg egyebek, akkor kiegészítettem ezzel-azzal, jóga-, csikung-, callanetics-, hastáncelemekkel, így a végeredmény egy nagyon kellemes gyakorlatsor, ami remélhetőleg többek között a lábamnak is jót tesz. Ez azért meglepő, mert eddig egyszer-egyszer előfordult, hogy nyújtottam vagy erősítettem, de olyan, hogy egymás után kétszer, olyan nem. Sőt. Nem fogadkozom, hogy ezt minden nap végigcsinálom, mert tudom magamról, hogy nem érdemes ilyen fogadalmakat tennem, de annyit mondhatok, hogy ma is tervezem, hogy egy ilyen mixet végigcsinálok.

Újkeletű óvatosságom másik példája, hogy ma elindultam futni, és visszafordultam öt perc után a szél miatt. Merthogy tegnap fogorvosnál voltam, aki azt mondta, hogy lehet, hogy gyökérkezelni kell majd a fogamat, de adjunk neki egy esélyt, hogy mégse kelljen. És mivel előfordult már, hogy huzattól jól megfájdult a fogam, ezért úgy döntöttem, hogy ugyan egyébként abszolút jó futóidő van, de inkább nem kockáztatok.

Szóval most ezek vannak. Azért remélem, hamarosan futni is tudok majd, fájdalom nélkül.

Három hét szünet után ezen a héten futottam először, nem számítva a múlt vasárnapi, doki előtti tesztfutást. Érződik a kihagyás.

Szerdán úgy alakult, hogy el tudtam menni az UB-afterfutásra, ahol az eredeti köcsögcsapatunkból hatan ott voltunk. Egy szigetkört futottunk, nehezen rázódtam bele, lassan futottam, és hát közben, mi tagadás, néhány métert bele kellett sétálnom. Nagyon melegem is volt, morcos lettem, nem volt jó. Aztán arra gondoltam, hogy mit akarok, mégiscsak kihagytam három hetet, meg az a lényeg, hogy a térdem ne fájjon. Közben egy szakaszon DaMartiannal futottam, mondta, hogy neki is kellett betétet csináltatnia, és hogy hamar rendbe hozta a lábát. Ő már a többedik futó, aki azt mondja, hogy csináltassak már betétet, ne próbáljam alternatív módszerekkel helyretenni a lúdtalpamat, úgyhogy kezdek lassan barátkozni a gondolattal.

Szombaton a Fuss, Csepel telepfutás, nagyrészt ismét a köcsögökkel, meg Eperszemkével. Nagyon bírtam a gyártelepet; vissza a gyökerekhez. Bár nem ezekben a gyárakban dolgoztak anno a szüleim, de mégiscsak valahonnan innen jöttem, amúgy a legváratlanabb helyzetekben tud belőlem előtörni a proli öntudat, diploma ide vagy oda. Kb. 3 és fél kilit futottunk, jól esett volna kicsit többet futni. Eredetileg azt terveztem, hogy hazafutok a Boráros térről, de erről lebeszéltem magam, nem tudtam volna kényelmesen vinni a cuccomat. Azt hiszem, tényleg kéne egy futóhátizsák.

 A félmaratonról is született a héten döntés. Minden változat szóba jött korábban, végül a v.3.0 lett a nyerő: nem szólóban, nem is párosban, hanem trióban futom: a húgommal és BRandommal együtt alkotjuk a Pöttyös Kancsó csapatot. Még szerdán beszéltünk róla, hogy futhatnánk így, aztán szombaton be is neveztünk. A nevet én improvizáltam gyorsan, azt akartam, hogy köcsög is legyen, meg ne is, és ez jött ki belőle. Örülök, hogy összeállt így a csapat: jó lesz hárman futni, és a 9 kilis táv teljesíthető, addigra igyekszem újra formába hozni magam. 

Aztán ma úgy terveztem, hogy futok egy hosszút, mondjuk két kört a szigeten. Délelőtt kicsit elment az idő, takarítás, ilyesmi, aztán úgy döntöttem, hogy ma palacsinta lesz az ebéd, úgyhogy indulás előtt a palacsintatésztát is bekevertem, mert tudtam, hogy ha nem teszem ezt meg, akkor ma tuti ugrik a dolog. Szóval végül dél is elmúlt, mire elindultam. Azt éreztem, hogy lassan futok, de ugye két körre készültem, gondoltam, legalább meglátjuk, mi a helyzet három hét kihagyás után. A térdemet sajnos már az elején éreztem. Ugyan még sose voltam akupunktúrán, de azt tudom hasonlónak elképzelni – minden lépésnél mintha kívülről egy tűvel beleszúrtak volna a térdem oldalába. Később aztán ez elmúlt, de akkor se nyugtat meg a dolog. Közben nagyon meleg is volt, úgyhogy a kör második felében eldöntöttem, hogy nem lesz két kör. Gondolkodtam, hogy ez most megfutamodás-e, de úgy voltam vele, inkább óvatos leszek. Éreztem, hogy tökforró a fejem, hiába locsoltam vízzel, és úgy döntöttem, nem kockáztatok. Eredetileg még haza akartam futni a szigetről, de aztán az se, egy kör után megálltam és hazasétáltam. Az időm 38:32, utoljára áprilisban voltam ilyen lassú. Tudom, tudom, meleg volt, meg kihagyás után vagyok, meg satöbbi – azt is tudom, hogy tavaly nyáron még nem tudtam volna lefutni még azt a három és fél kilit se, ami most már olyan kevésnek tűnik, de akkor se jó érzés.

Azért a palacsinta jó lett, retró kakaós.

Kicsit utánanéztem, hogy most mit is tudnék tenni, hogy jobb legyen a helyzet. Találtam néhány videót is, íme.

Az elsőben van egy jónak tűnő gyakorlat (7:50 körül kezdődik). Egy pénzérmére és egy tollra van szükség, a pénzérmét a nagylábujj alatti ízület alá kell tenni, a tollat pedig a lábboltozat közepe alá. Az a cél, hogy az érmét le tudjuk nyomni a lábunkkal úgy, hogy a tollhoz nem érünk hozzá. A videó későbbi részében van egy nehezített változat is.

Ezek pedig itten jógapozíciók:

Az előző videó kiegyensúlyozása érdekében egy vicces vidi, inkább magyarázatokkal, gyakorlatok nélkül.

És mivel elfáradtam a sok okosságban, végül az egész kiegyensúlyozása érdekében a következő kedvencre is szükség van:

Tyúkhúr? Gólyahír? Nem-nem. Tyúkszem? Libabőr? Még mindig nem. Pipitérd? (Bocs.) Lúdláb?

Langyos! Csak az alja!

Na igen. Szóval, ma elmentem végre dokihoz. Azt nem mondanám, hogy semmi értelme nem volt, merthogy végülis megnézte a térdemet, guggoltatott és meghajlogatta a lábamat. A lábfejemmel nem foglalkozott, arra azt mondta, hogy majd ha októberben is átmegy rajta egy autó, akkor menjek el hozzá októberben, világos, értem én a pedagógiai célzatot. Szóval a térdem rendben van, viszont úgy tűnik, lúdtalpam van, szerzett. Javaslat: szedjek porcerősítőt, de ne gagyi DM-eset, hanem rendes patikában kiválthatót, meg csináltassak utcára való lúdtalpbetétet, egy hónap múlva kontroll. Amúgy amíg fáj, fussak feleannyit, mint egyébként futnék, ha nem fáj, akkor fussak annyit, amennyit akarok.

Hát, azt nem egészen értem, hogy ha a hatóanyag benne van, akkor miért nem jó a DM-es glükozamin-szulfát – szerintem nekem jó lesz. Lúdtalpbetétet pedig valahogy nem akaródzik, inkább tornáztatom a lábfejemet. Az egy hónap múlvai kontrollnak így nem sok értelme marad. Viszont a futással kapcsolatos javaslatot megfogadom.

A kép pedig a ma szülinapos tesómé! :)

Hát, akkor, Gergő kedves kérésére (amit belinkelnék, ha tudnám, hogy kell úgy, hogy ne a bazi hosszú link látsszon, de előbb-utóbb ez is meglesz, végülis az oldaldoboz-szerkesztésre már rájöttem, a kép- illetve videóbeszúrást meg mindjárt ki is próbálom), szóval legyen egy rövid helyzetjelentés.

Nagyot léptem előre, hogy mi felé, azt még nem tudom, mindenesetre elmentem háziorvoshoz, aki elküldött ortopédorvoshoz vagy hova, szóval jövő hétfőn megnézik a térdemet. Meg egy füst alatt megnézetem a lábfejemet is, azt, amin átment az autó. Amúgy már nem fáj annyira a térdem, viszont még mindig érzem, főleg ha oldalra mozgatom, ami annyira nem jó. Azt tervezem, hogy hétfő előtt egy laza kört megpróbálok majd futni a szigeten, hogy lássam, mi történik terhelésre.

Emiatt aztán a félmaratont se tudom még, egyelőre egyáltalán nem tűnik reálisnak, hogy 7:10 átlagtempó alatt le tudok futni 21 kilit. Úgyhogy lehet, hogy ha egyébként fogok tudni futni (és miért ne tudnék), meg tesóm is tud, mert ő se futott, mióta szétment a térde (és miért ne tudna), akkor párosban futjuk majd le a szeptemberit, és majd novemberben a teljeset.

Úgy egyébként meg, időközben kedvenc égszínkékeim megnyerték a Copa Américát, éljen! Kb. az utolsó negyedórát láttam a meccsből ... de legalább annyit láttam.

Meg eljött az idő, hogy valami zenét feltegyek már ide. Ennek semmi köze nincs a blog témájához, annyi talán, hogy valami miatt ez a dal volt a fülemben, amikor először találkoztam a köcsögökkel. Íme:

Nagyon bírom ezt a dalt, a Marika-Marikát. Brelt eleve, az meg, hogy ez a két szép nyelv, egy latin és egy germán, egy dalban hallható, felülmúlhatatlan.

Amúgy, ha már friss élmények nem tudnak érni futás közben, idézzük a közelmúltat, legyen egy kép az UB tájáról (e_easy képe).

Most, hogy kénytelen vagyok nem futni, kicsit átgondoltam, hogy akkor mit hogyan és miért is. Arra jutottam, hogy jobb lesz, ha türelmesebb leszek magammal. Így az eredeti idei célkitűzéshez megyek vissza: év elején azt tűztem ki magam elé, hogy lefutom a Vivicittát, ősszel pedig a félmaratont. Ebből a Vivicittá sikerült, az őszi félmaraton pedig sikerülhet, ha nem ész nélkül csinálom a dolgokat. Szóval nem szeptember elején lesz félmaraton, hanem – ha minden jól megy – novemberben Siófokon, vagy Uram bocsá' még az is lehet, hogy egy sima edzésen.

Addig pedig most pihentetem a lábam, nyújtok, erősítek, szurkolok, hogy a kedvenc égszínkék csapatom megnyerje a Copa Américát, utána meg futok majd, ahogy jól esik.

Kedden futottam hosszút, három kör a szigeten. Reggel mentem, fél 8-kor már futottam, és lehet, hogy emiatt, de még kicsit be voltam rozsdásodva. Nem tudtam rendesen kilazítani a derekamat, fájt, úgyhogy futás közben végeztem néhány medencebillentést, gondoltam, ha tánc közben lehet, akkor futás közben is. A derekamnak tényleg jót tett, viszont éreztem, hogy a térdemet befeszíti. Azt nem tudom, hogy van-e tényleges összefüggés, mindenesetre futás közben megfájdult a térdem, a 3. körben már szinte minden lépésnél éreztem. Persze nem álltam le, mert nyilván nem.

Aztán másnap gyaloglás közben is fájt, de azért reménykedtem, hogy tudok futni. Elmentem a futóklubba, futni, meg a köcsögökkel találkozni – ebből az utóbbi jött össze, mert hallgattam az edző srácra, hogy lehet, hogy ma nem kéne futni. Ma már kicsit jobb, de még érzem. Holnap megint elmegyek a futóklubba, edzéstervet kérek majd, meg ha nem fáj a térdem, akkor futok is.

Amúgy úgy látom a helyzetet, hogy több figyelmet kellene fordítanom a keresztedzésekre: erősítésre (elsősorban a hát- és hasizmok, legalábbis így gondolom), nyújtásra, a hajlékonyság növelésére.