Szombaton itt volt az ideje egy kis futásnak, így aztán délután kimentem a szigetre. Tudtam, hogy Csepel afterrun van 4 órától, de azt is tudtam, hogy négyre nem érek ki, ha fél 4-ig tanítok. De valahogy mégiscsak 4-kor kezdtem a futást, a Dráva utcától, onnan futottam ki a szigetre. A szigeten lekanyarodtam az órához, Gergővel váltottam pár szót, aztán mentem egy kört. Az volt a lényeg még mindig, hogy fájdalom nélkül végigfussam a távot. Ez meg is volt, bár egyszer azért éreztem, hogy jelzett a térdem: egy kislány elém lépett hirtelen, és kénytelen voltam oldalra ugrani a rekortánról, ha nem akartam nekimenni. Ez a hirtelen mozdulat nem tett nagyon jót, de nagyon rosszat se; utána is rendben volt a térdem.
Mikor beértem, már ott voltak a többiek; Pannonfunkkal most találkoztam először. Beszélgettünk, nyújtottunk, aztán elindultunk haza. Kaptam egy lasztit, ami pont jól jön: vannak labdás lúdtalpgyakorlatok is, ezeket eddig nem tudtam megcsinálni, mert nem volt labdám. Ennek örömére persze este nem csináltam végig a gyakorlatsoromat – na, majd ma, legalábbis remélem :)
Amúgy egy érdekes dolgot tapasztaltam a tegnapi futás után. Már korábban is láttam, hogy az egyik nagylábujjamon a köröm mintha kezdene kicsit máshogy kinézni, mint normál esetben. Ez talán az első háromkörös edzésem után kezdődött, akkor amúgy az egyik vivicittás zoknim ki is lyukadt :( De most már fáj is, és már sötétebb, mint volt. Nem tudom, ez mitől lehet, talán a cipőm nem elég nagy (37-es a lábam, 38 és feles a futócipőm). Mindenesetre elég kellemetlen, arról nem beszélve, hogy ronda, és fogalmam sincs, mit lehet vele csinálni.
Ma meg állatkertbe mentünk: meg akartam nézni a kistigriseket, meg amúgy se voltam még. Erről egyébként nem is írnék, hiszen eléggé off. De: ahogy körülnéztem kora délután, valahogy nagyon sok elhízott embert láttam. Fura volt, mert mostanában inkább sportrendezvényekre járok, és ott nem ez a helyzet, ezért aztán elszoktam tőle. Félreértés ne essék: nem bántani akarom őket, csak végtelenül elszomorító volt a látvány. Egyrészt azért, mert én is voltam túlsúlyos, ezért aztán nem kell bemutatni, hogy ez milyen. Másrészt azért, mert a szakmámnak része (lehetne), hogy az elhízott embereknek segítsek – szükség lenne rá, azt látom, csak valahogy a módot nem találom rá, legalábbis egyelőre.