Futok.

A hétvége, már ha a péntek estét is annak vesszük, és hát nyilván annak, szóval a hétvége elég mozgalmas volt futás szempontjából. Ez most csak egy rövid poszt lesz, merthogy melegem van és nem bírok a gép előtt ülni.

Szóval péntek este a 2. BÉF, nekem az első, téma a strand. A témára annyit készültem rá, hogy felvettem a narancssárga színű technikai strandruhámat, amin valamilyen Balaton felirat van, és abban mentem. Na meg már induláskor a Pancsoló kislány volt a fülemben (mint ahogy most is, bakker). Előtte bemelegítésképpen kénytelen voltam kb. negyedórát futni, mert különben lekéstem volna a rajtot, de így épp beestem, fényképek készültek és már indultunk is. Először a Bazilikánál kaptam röhögőgörcsöt, aztán a Nyugati aluljáróban, aztán a többire már nem emlékszem pontosan, nagyon vicces volt. Amúgy nekem edzésnek is jó volt, aznapra könnyű 10 kilométer volt a tervben, ez a bemelegítéssel együtt kicsit több mint 10 kili lett, teljesen jó volt.

A Hortobágyot kihagytam, aminek örültem, bár nyilván azzal együtt még mozgalmasabb lett volna a hétvége. Viszont gratulálok mindenkinek, aki ott volt, ha végigfutotta, azért, ha feladta, akkor azért, mert volt bátorsága meghozni ezt a döntést.

Ma meg Tata, a köcsögökkel. Nem aludtam előtte valami jól, Voldemorttal álmodtam, aminek oka lehet, hogy pont előtte este olvastam azt a részt a HP-ból, amikor újra testet öltött, de hogy mit álmodtam, arra sajnos már nem emlékszem. Mindegy is. Még sose futottam a tatai tó körül, úgyhogy örültem, hogy megyünk, és annak is, hogy egy most már összeszokott társasággal. Öten az UB-s csapatunknak is tagjai voltunk, és DaMartian csatlakozott hatodik csapattagnak. Én harmadiknak futottam, az időjárás nem volt annyira vészes, mert kicsit fújt a szél, az erdőben meg volt árnyék. Az volt a célom, hogy 7 percen belüli ezreket fussak. Ez majdnem sikerült (49:58 lett, ami 7:02), de azt hiszem, azért nem fogok sírva fakadni, hogy csak majdnem. Jó volt újra köcsögnek lenni :)

Mára amúgy egy 16 kilis futás volt az edzéstervemben, ez már nem fog megvalósulni, viszont kicserélem a keddi könnyű 6-8 km-rel, ezt beszámítom annak, és ahelyett futok majd hosszút.

Asszem, ennyi.

Igazából nem is mára volt ez a futás az edzéstervemben, hanem tegnapra, csak tegnap a megfázás jeleit vettem észre magamon, így aztán futás helyett inkább kamillateáztam és Béres-cseppet ittam C-vitaminnal. Aki ismer, tudja, hogy amíg nem voltak futóversenyek, amikorra formában kell lennem, ilyesmire csak akkor vetemedtem, ha már nagyon rossz állapotban voltam, most viszont hétvégén Tata, meg amúgy is nyakamon a félmaraton (ha megyek, de mivel végülis úgy érzem, hogy nyakamon a félmaraton, valószínűleg megyek), szóval most nem lehet bedőlni a betegségnek.

Tehát a mára maradt adag a következő volt: 2 km bemelegítés, utána 1 km 5:50-es tempóval, utána pedig váltakozva 1 km könnyű és 1 km erős, egy könnyű, egy erős.

Fél 11 felé indultam, gondoltam, pont jó lesz, épp egy olyan ponton vagyok abban, amit csinálok, hogy most jót fog tenni egy kis futás. Úgy döntöttem, sapkát nem viszek, minek az, csak jobban izzadok tőle. A két bemelegítő kilométer pont elég a szigetig, úgyhogy itthonról futottam. Még szerencse, hogy egy kis víz volt nálam, mert már az Árpád híd lábánál nagyon melegem volt. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a bemelegítő két kilométer most nagyon nem hiányzik, mintha elvenné az energiát az utána következőktől. Érdekes, amikor gyorsabban „kell” futnom, mint ami kényelmes, és ezt tudom előre, akkor mindig ráparázok a dologra. Most is, előre tartottam az 5:50-es kilométertől. Ami aztán 5:55-ös lett. Végülis nem 5:50, de nem sokkal rosszabb. A budai oldalon futottam, nem nagyon volt árnyék. A könnyű futást igencsak könnyűre vettem, sőt, szégyen a séta, de hasznos – kicsit bele is sétáltam, mert nagyon melegem volt, és emiatt kezdtem morcos lenni. Hát igen, jól jött volna az a sapka… Meg a térdnadrág helyett a sort. Na mindegy, ma már ez ilyen. Közben áldottam az agyamat, hogy a Hortobágyra nem neveztem: a 7 km nem volt nagyon kihívás, a 14-et még soknak találtam, meg úgy döntöttem, hogy ha a félmaratoni felkészülés a fontos, akkor nem mehetek kéthetente versenyre.

Hogy tudjam mérni a kilométereket, az óráig tartott a laza, tehát hosszabb volt, mint 1 km, az órától kezdtem megint az erősebbet. Előtte lehűtöttem a fejemet a kútnál, az agyamat is valamennyire. Utóbbi nem volt túl hatásos: amikor a pesti oldal elején egy munkás pont előttem ment át a rekortánon, és emiatt kerülnöm kellett, akkor elkeseredésemben egy „Jaj, istenem. B@zd meg.” szökkent ki fogaim kerítésén, amire nem vagyok nagyon büszke, viszont ez mutatja, hogy ez a mai futás azért szenvedős volt. Ez az erősebb km 6:20 lett, meg talán a harmadik is kb., de addigra már nem is figyeltem nagyon az időt, arra koncentráltam csak, hogy azért ne a kényelmes tempómban menjek, és hogy becsülettel végigfussam a kört. Itthon a futótérképen megnéztem, hogy mennyi volt a bemelegítő szakasz, jól gondoltam, tényleg 2 km volt, így összesen 7,35 km-t futottam 50:37 alatt (6:53-as átlag). Hát, volt már ennél jobb is.

A tanulságok:

1.       ha meleg van, nem megyek 11-kor futni, akkor se, ha úgy gondolom, hogy jó lenne

2.       ha süt a nap, viszek sapkát, akkor is, ha úgy gondolom, hogy felesleges

3.       nem gondolkozom futás közben azon, hogy hogy fogom bírni a gyorsabb szakaszt

4.      azon se gondolkozom futás közben, hogy mekkora hülyeségeket tudok csinálni, vagy – így Hortobágy előtt stílszerűen – mekkora marha vagyok

Asszem ennyi.

A következő edzésem pénteken lesz, azaz holnap, 10 km könnyű. Asszem az éjszakai futás meg utána a futás hazáig megfelelő lesz erre a célra.

Megvót :) (1:59:25; 7:28) Tegnap este, esőben, utazás után.

Amúgy július első vasárnapján, pont egy évvel az után a vasárnap után, hogy először mentem ki az utcára lefutni 3*200 métert (pontosabban 3*1'15"-t).

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy merjek-e az őszi félmaratonra nevezni. Az eddigi leghosszabb távhoz kellene hozzátenni még öt kilométert, az időből meg lefaragni legalább fél percet, de inkább többet. Viszont addig még van pont két hónap. Meglátom.

(Előirat: Majd képeket is teszek fel, mihelyt rájövök, hogy kell :) )

Tulajdonképpen ott kezdődött, hogy ugye tavaly elkezdtem futni, aztán valamikor láttam egy videót, hogy 212 km (te jó ég, addig el se tudok számolni), meg a befutók képeit, és akkor úgy eszembe jutott, hogy majd egyszer valamikor talán én is. Majd. 

Aztán a verseny előtt kb. két héttel, egészen pontosan június 9-én kiderült, hogy most megyünk az UB-ra. A készülődést persze beárnyékolta, hogy éppen nincs munkám, picit, olyan 15 másodpercig ez el is gondolkodtatott, hogy tényleg jelentkezzek-e, de aztán rájöttem, hogy ha csak ezért nem megyek el, attól még 1. nem lesz munkám, 2. nem lesz jobb kedvem, szóval, no lacafaca, menjünk az UB-ra.

Nem volt sok időnk a felkészülésre. Jött is egy enyhébb kétségbeesés, hogy úúristen, de hát hogy fogjuk ezt megszervezni, hogy a tíz futó meg a tíz futó minden cucca mindig ott legyen, ahol kell, hogyan lesz szállás (kell-e egyáltalán), meg egyéb ilyen para. Aztán ahogy jöttek az e-mailek, lett táblázatunk, ráadásul egyre hosszabb, szóval apránként kezdett összeállni a csapat, valahogy egyre inkább úgy éreztem, hogy a maga idejében minden megoldódik. A csapattagok egy részével először a holdfogyatkozáskor tartottunk megbeszélést, aztán a verseny előtti szerdán a rajtcsomag-átvételnél már majdnem mindenki ott volt, Virággal is találkoztunk, aki aztán az autós kísérőnk volt végig. A rajtcsomag-átvételnél volt egy kis gikszer, a pólóink megelőztek bennünket és már Tihanyban voltak, úgyhogy csak a verseny napján tudtuk őket felvenni. De ennek is volt előnye: mivel kiderült, hogy nincs női változat, csak férfipóló, abból az M-es, amit kértem, nagy volt, és így simán tudtam helyette S-est kérni.

Apropó: nem tudom, van-e a megszokáson és az egyszerűségen túl valamilyen speciális és nehezen megváltoztatható oka  annak, hogy a versenyeken mindig férfipólót kapunk, de annyira szeretném, ha lenne olyan verseny, ahol a női indulóknak női pólót adnak! Komolyan! Tudom, hogy a default futó férfi, meg végülis nagyobb a férficucc, úgyhogy nyilván fel tudjuk venni, de azért ez kb. olyan, mintha a férfiaknak egy három számmal nagyobb női nadrágban kéne futniuk… szóval nem az igazi. Persze ettől függetlenül örömmel fogom hordani a pólót, ami amúgy nagyon jól néz ki, de ezt most muszáj volt idemorognom. (Amúgy nem, nem vagyok feminista, bár egyszer már majdnem az lettem.)

Elérkezett a verseny napja. Normál reggelen egy órát készülődök, akkor mostanra számoljunk kettőt. Kettő és felet. Gergőnek útba esem, jön, két csapattárs már az autóban. Budaörsön találkozunk a többiekkel, Péter apukája is jön kísérni, kicsit átrendeződünk, aztán megyünk Tihanyba. Útközben mondom Lacinak, aki bringán fog kísérni, hogy készüljön arra, hogy egyrészt nagyon ügyesen tudok eltévedni, másrészt futás közben se látok, se hallok – tudom, a legjobb kombináció. Beugrottunk Füredre, lepakoltuk a kérdőíveket a szívkórházban, hatalmas segítség, hogy ez is rendben van, hála és köszönet érte. Aztán Tihanyban átvesszük a pólókat, és onnantól kissé szétesik a társaság. Igen, a bort is át kéne venni, de a csapat felének a kocsikban a bónja, jövünk-megyünk, közben találkozunk Angelday-jel, szólunk neki, hogy mi vagyunk a Team Futóblog #2, fényképet is csinál rólunk. Át is kéne öltözni, legalábbis nekem, meg fél óra múlva rajt. A csapattagok felderítik a terepet, megérkezik az a csapattársunk, akit még nem ismerünk, van, akit még instruálni kell, hogy hol is és mikor is vált pontosan, csapatkapitányunk fogja a fejét. Próbálok öltözőt keresni, az nincs, akkor mosdót, azt találok, hurrá. A rajtra éppen odaérek.

Laci kezd, ő választotta a jó kis szintes első szakaszt, Péter kíséri bringán. Úgy alakult, hogy Laci nem fut második szakaszt, így aztán úgy döntött, hogy miután lefutotta a szakaszát, végigkíséri a távot bringával. Merész, de ő tudja. Közben megyünk az első váltópontra, Dörgicse-Köveskálra. A térképet nézegetem, nem bírok rajta kiigazodni, Erich elmagyarázza, hogy hogy van, akkor úgy tűnik, mintha érteném, aztán később kiderül, mégse. Nem baj, majd valamikor megfejtem. Eltévedünk; Janó, aki Lacit váltja, síkideg lesz ettől. Ismerős a jelenet, én a Vivicittán produkáltam hasonló pörformanszt, amikor úgy nézett ki, hogy a tesóm nem tud elindulni a távján, mert nála van a cuccunk, és nem érek oda időben… Aztán valahogy mégis odaérünk a váltóponthoz, úgyhogy minden oké. Közben elálmosodom, már most, mi lesz itt később?! Mindenesetre alszom egy kicsit az autóban, abból baj nem lehet.

Közben Janót váltja Döniel, mi meg megyünk Badacsonytördemicre, ahol én kezdek majd futni. Egyszerűsödött az élet, két vágyam van: kávé és mosdó. Mindkét vágyam teljesül, úgyhogy indulhatok. Jön Döniel, megy is el mellettem, de aztán sikeresen megkapom a dugókát, úgyhogy hajrá. Az első lendület nem tartott sokáig, 1:11 futás után piros lámpát kaptam a vasútnál, és két vonatot is meg kellett várnom, hogy elhúzzon. De aztán futás! Érzem, hogy jól megy, most valahogy máshogy, mint máskor, van erő abban, ahogy elrúgom a talajt, nagyobbakat is lépek; jó. A tájat is nézem közben, gyönyörű, szembejön egy hegy, erdőkkel, tökéletes minden. Laci kísér, pont jól, mögöttem jön, néha szól, ez így oké. Egyik frissítőpont, aztán a másik, ott átadom a dugókát Zsoltinak. 43:11 a 7,3 kilis távon, gyorsabb, mint eddig bármikor.

Utána valaki kérdezte, hogy megáztam-e. Hát, arra sem emlékszem, hogy esett-e az eső. Talán egy kicsit igen, de nagyon biztos nem – gondolom, az feltűnt volna. Arra emlékszem, hogy amikor a hegyet nézegettem, akkor sütött a nap. Meg hogy megcibálta a hajamat a szél.

Valamit enni akarunk, így aztán beülünk egy helyre. Gergő közben aggódik, odaér-e a váltáshoz Keszthelyre, merthogy ő jön, és hát az aggodalom jogos. Kb. ötven perc alatt hozzák ki a kaját, ciki. Elindulunk, közben készül néhány kép. Odaérünk, épp nem időben: nincs fél perce, hogy Zsolti továbbment. Így aztán megyünk a következő frissítőponthoz. Ott Gergő bemelegít, nekem fel se tűnik, hogy az út közepén, ácsorgunk, várjuk Zsoltit. Aztán meglátom Bitliszbát, akiről tudom, hogy DaMartiannal párosban vágtak neki a távnak. Hirtelen annyira megilletődök, hogy egy hellót is alig bírok kinyögni.

Zsolti megjön, elterül a füvön, Virág mondja, mindjárt rendben lesz, és tényleg, Gergő meg közben elindul. Innentől kicsit összemosódnak az események. Valahol ácsorogtunk egy kuka mellett, de akkor már ott volt Gergő, tehát valószínűleg az őt váltó Pétert vártuk, meg valahol mentem Péter apukájának a kocsijában is, talán lehet, hogy úgy mentem oda, ahol a kuka mellett álltunk, nem tudom. A kuka mellett kajáltunk is, asszem, aztán megjött Péter és elindult Jani, ekkor Laci is evett egy kicsit. Utána kidőlök, valamennyit alszom a kocsiban, aztán Szemesen arra ébredek, hogy megjött Jani, váltotta őt Csaba. Úgy volt, hogy próbálunk szállást szerezni, nem tudtunk, viszont egy jófajta teát iszunk, meg el tudunk menni normális mosdóba, ez jó. Aztán átmegyünk Balatonvilágosra, ahol én fogom majd váltani Erichet, kb. másfél órával hamarabb, mint terveztük, de addig is alszom egy kicsit, a többiek is próbálnak aludni.

Nem tudom, hány órakor Zsolti szól, hogy mindjárt váltok, úgyhogy kikecmergek a kocsiból, valamit öltözök, aztán odamegyek a frissítőponthoz. Koromsötét van, olyan két óra lehet kb. Aztán vissza a kocsihoz, a sárga mellényem benn maradt a csomagban, ezt még az utolsó 6É-re vettem, most használom másodszor. Nem nagyon vagyok éber, viszont indulnék. Gyere mán, Erich, hadd menjek! Közben felnézek az égre, el se hiszem, csillagok, nem is tudom, mikor láttam utoljára csillagokat csak így.  Aztán jön Erich, el is indulok hamar, aztán három lépés után vissza, kapok egy fejlámpát, meg egy szentjánosbogarat a kezembe.

És elkezdődik a legjobb szakasz. Laci mondja az elején, hogy az útjelzéseket nem nagyon látja, úgyhogy tudom, hogy figyelnem kell. Töksötét van, jó, hogy van kísérőm, biztonságot ad, de amúgy egyedül futok egy jó darabig. Most futok először fejlámpával, teljesen korrekt; hatalmas érzés a sötétben futni. Laci mondja, hogy ott a Göncölszekér – felnézek, csillagokat látok, de nem tudom szemügyre venni, pedig jó lenne, de ez most nem erről szól. Közben koncentrálok, merre futok, az útjelzésekre jól rá kell világítani, hogy lássam, de rendben van, csak egyszer kell keresni, hogy merre van a nyíl. Egy idő után jön az első futó, „Végre egy hölgy!” felkiáltással üdvözöl, bókot is kapok, aztán fut tovább – már ezért megérte :) Utána jönnek többen, mindenki biztat, én is mindenkinek mondok egy hajrát, tetszik az egész. Két futóval kerülgetjük egymást, ők már sokat sétálnak, valószínűleg egyéniben indultak. Azt érzem, hogy mindenkihez közöm van, aki itt van. Közben megvolt az első frissítőpont, a második sokára jön, de jön, befutok Balatonkenesére. A táv 8,9 km, az időm 1:03:24; Péter vált.

Elfelejtek lenyújtani (ezért aztán még kedden is érzem a combomat), és rettentően fázom. Péter apukája visz egy darabig, be is fűt a kocsiban, hogy jobb legyen, aztán átülök Virágékhoz, ott át tudok venni valami száraz ruhát, így már oké. És onnantól nagyrészt se kép, se hang. Kidőltem, félálomban vagy tán egészben voltam a kocsiban. Eszembe jutott, hogy azért a hajnali Balatont meg kéne nézni, de azt is tudtam, hogy ez nem most lesz. Péter után futott még Gergő, Döniel és Janó, ő volt a befutó is. A célhoz mindenki odaért, amikorra kellett, aztán jött Janó, befutottunk, ahogy épp jött, megkaptuk az érmet, lett rólunk fénykép is.

Utána még ácsorogtunk ott egy darabig, volt egy kis jófajta pálesz is, a befutókat köszöntöttük, aztán egy idő után elindultunk. Négyen Füredre mentünk, a többiektől elbúcsúztunk Tihanyban. Füreden a kocsiból láttuk Azilinhát futni, aztán egy jó kis cukrászdában reggeliztünk, utána Gergőék elvittek a szállásomra, mert másnap dolgom volt Füreden, így lenn maradtam. Zuhany, telefonok, aztán alvás.

De valahogy még napokkal később is olyan, mintha egy darab kiszakadt volna az időből, nehezen rázódok vissza. Kedden elmegyek a futóklubba, utcai ruhában, szürreális; most tuti nem futok, viszont az edzéstervem lejárt, azért jövök, hogy legyen a hétre, meg a következőkre futnivaló. Beszélgetek kicsit Zsuzsival, aztán pár szót Bitliszbával, nagyon fura a Balatonpart után két nappal a Margitszigeten. Szerdán már nagyjából magamnál vagyok, rá is jövök, hogy előtte nap elfelejtettem elmenni fogorvoshoz a megbeszélt időpontra. Hát, ezzel már nem tudok mit csinálni. Futok is, ez még nem az igazi, legalábbis érzetre: nehézkesnek érzem magam; az idővel amúgy nincs gond, nem lassabb, mint máskor. Csütörtökön megírom a beszámoló nagy részét – kellett ennyi idő, hogy valamennyire letisztuljon.

Amúgy a legnagyobb dolog az ebben az egész egyébként leírhatatlan élményben, hogy volt tíz ember, akik két héttel ezelőtt még nagyrészt idegenek voltak egymás számára, és ez alatt a két hét alatt, na meg persze a verseny során csapattá váltunk. Már szervezzük a következő közös futásokat – ha minden jól megy, Tatán is találkozunk!

Akkor, mivel még mindig kába vagyok kissé (=teljesen ki vagyok ütve), jöjjenek a tények. Csapatunk, a Team Futóblog #2 (aka. Linzer2, avagy Köcsögök) 19:02:01 alatt futotta körbe a Balatont.

Én két szakaszt futottam. Badacsonytördemic és Balatonederics között 7,3 km-t 43:11 alatt. Ez 5:55/km, az eddigi legjobbam 6:20 volt egy szigetkörnyi távon. A második szakaszom Balatonvilágos és Balatonkenese között volt, 8,9 km, 1:03:24 alatt (7:07).

Részletesebb beszámoló hamarosan – de addig is: köszönöm mindenkinek: a csapattársaknak, a kísérőknek és a futótársaknak is ezt az élményt.

Az úgy kezdődött, hogy megígértem csapattársaknak, hogy viszek sütit az UB-ra. Nem vagyok amúgy egy nagy konyhatündér, de ha főzök vagy sütök, azt szívesen teszem. Sütni viszonylag ritkán sütök, magamnak nem, másoknak igen. Mint például most. Azt terveztem, hogy sütök valami pogácsajellegű dolgot, meg egy mákos cuccot (aminek a tésztájában van mák, nem mákos töltelékeset), meg a jól bevált kakaós sütimet. A hozzávalókat is összeírtam, megvettem, rendben van.

Délre be kellett mennem a volt munkahelyemre, ez annyira nem dobott fel, de ez legyen idén a legnagyobb bajom. Utána találkoztam barátokkal, meg ez-az, szóval eltelt az idő. Volt egy olyan érzésem, hogy ma nem kéne sütnöm: fáradt vagyok, meg picit nyűgös, ilyenkor nem kell erőltetni. De hát megígértem, meg amúgy is, nehogy már ne.

Szóval öt óra körül álltam neki a sütésnek. Vagyis álltam volna, de rájöttem, hogy az oké, hogy a sütikhez megvettem mindent, de lehet, hogy valamit ennem meg innom is kéne az UB alatt. Szóval irány a bolt, mert még egy üveg ásványvíz se volt itthon. Na, nem baj. Hazaértem, elkezdtem cukrot darálni az első sütihez, a mákoshoz. Két adagot ledaráltam, a harmadiknál a cukordaráló bemondta az unalmast. Próbáltam leleményesen működésre bírni, de nem sikerült. Úgyhogy a mákos sütinek ennyi – porcukrot még tudok venni, de darált mákot nem (pontosabban lehet valamilyet kapni, de emlékeim szerint az annyira nem jó, úgyhogy nem erőltetem). Mentem a boltba, vettem porcukrot, aztán áttértem a kakaós sütire. Ez egy régi jó recept, nem szoktam elrontani. Nagyon hálás voltam a mixernek, hogy működött, és ahogy kezdett összeállni a tészta, kezdtem azt érezni, hogy tökjó, hogy sütök. Tepsi elő, tészta bele, a sütő már melegszik, minden oké. Süti a sütőben, közben elkezdem a pogácsát. Ezt még sose csináltam, bármilyen fura is, úgyhogy pont itt az ideje ennek is. A tészta tökjó ruganyos, szeretem, amikor kézzel gyúrhatom a tésztát. Hopsz, a kakaós … amikor kivettem, az egyik felének csak egy kicsit volt késő, a másik felének egy kicsit jobban … Hát, van ez így néha.

Amúgy a pogácsarecept anyu egy régi receptje, ő egész pici pogácsákat szokott csinálni, apu pálinkáspoharai segítségével. Igen ám, de nekem nincs pálinkáspoharam, ami nyilván öreg hiba, pláne most. Találtam viszont egy üres fűszertartót, azzal végülis egész kis pogácsákat lehetett kiszaggatni. Aztán rájövök, hogy kenőtollam sincs, amivel a tojást ráapplikálhatom a pogácsára. Nem baj, megoldom. Még egy kis kömény, meg pirospaprika, meg egy kis sajt se árt a pogácsákra, aztán be a sütőbe. A fele fért rá a tepsire. Fogalmam sincs, meddig kell sütni; anyut persze megkérdezhetném, de tudom, hogy nem érdemes. Tizensok évvel ezelőtt az első szilveszteri virsli készítésekor enyhe rémülettel hívtam fel, hogy meddig kell főzni a virslit, mire az volt a válasz, hogy „amíg szét nem fő”. Azóta nem kérdezek tőle hülyeségeket.

Szóval várok, hogy megsüljön a pogácsa. Azt már nem tudom rekonstruálni, hogy hogy történt, mindenesetre valahogy ez is túlzottan megsült. A második adag pogácsát már kávéspohárral szaggatom ki, legyen nagyobb, azt is kicicomázom, aztán be a sütőbe. Még egy nagyon pici maradt, nem akartam belenyomorgatni a tepsibe, hátha ez az adag végre jó lesz. Külseje rendben, kiveszem, egyet kettévágok, belseje még nem jó, vissza. Aztán megint ki. Ahogy néztem, az eddigieknél végülis talán jobb lett. A végét is kisütöm, de a végeredménytől már nem sok jót várok.

Szóval, tudjuk, hogy legrútabb bűn a gyávaság, ezért aztán kimondom, hogy a sütiket bizony elcsesztem. Remélem, a futás jobban fog menni. Hogy ez így legyen, most húzok aludni.

Szóval, ahogy ígértem, akkor a futásról is essék pár szó, meg jöjjön néhány szám. Az elsődleges célom most az, hogy gyorsuljak, illetve távlati célnak ott az őszi félmaraton, amit még mindig nem tudok elhinni, hogy sikerülhet, ezért aztán az még egyelőre zárójelben van.

A gyorsulás viszont alakul. A kiindulópont év elején 7-8 perc/km volt, persze akkor ennek is nagyon örültem, hiszen majdnem egy teljes hónap kimaradt betegség, aztán újabb két hét térdfájás miatt. A Vivicittà előtt így reális para volt, hogy nem teljesítem szintidőn belül a távot, mert márciusban összesen hétszer futottam, abból három edzésen volt az átlagidőm 7:30 alatt, ezek közül is egy 7:28... De aztán mégis sikerült a Vivi, 7:14-es átlagidővel. Utána kezdtem azokat az edzéseket, aminek a célja nem a táv növelése volt, hanem a gyorsaságé (amúgy ez egy nehéz döntés volt, mert jobban szeretem, ha a korábbiakhoz képest hosszabbat futok). Először a neten kerestem ilyen edzéstervet, amit aztán abbahagytam, mert túl nehéz volt nekem, aztán elmentem a futóklubba a szigetre, ott kaptam edzéstervet néhány hétre, és azt csinálom.  Úgyhogy most júniusban eddig három alkalommal futottam 7 percen felüli átlagot az eddigi 12 alkalomból, mind a három 10 kilométernél hosszabb táv volt, legutóbb pl. két szigetkör 7:06-os tempóban (1:15:55). A legjobb időm pedig egy szigetkör volt 6:20-szal (33:52).

Az UB-n kétszer futok, szombat délután 7,3 km-t, aztán vasárnap hajnalban 8,9-et. Az első távnál szeretnék 6:30 alatt maradni, a második távnál pedig 7:00 alatt. Remélem, sikerül :)

Amúgy megnézhetjük az év eddigi részét számokban, hogy alakult:

2011. január: 2 edzés, 8 km, 7:24-es átlag (tudom, hogy az átlag csalóka, de most jó lesz)

2011. február: 8 edzés, 56 km, 7:52

2011. március: 7 edzés, 49 km, 7:40

2011. április: 15 edzés, 81 km, 7:08

2011. május: 16 edzés, 83 km, 7:01

A júniust még nem számolom össze, mert még nincs vége :)

UPDATE: 2011. június: 16 edzés, 107,45 km, 6:49

Egy hét múlva a Balaton partján fogok futni valahol. Vagy lehet, hogy épp a váltásomra várok majd, vagy az autóban ülök éppen, sőt még az is lehet, hogy éppen alszom, bár talán utóbbinak lesz a legkisebb esélye. A Futóblogon szerveződő csapatok közül a #2-be kerültem; ezt persze eleinte csak rácsos linzer kettőként emlegettem, de miután szerdán találkoztam a csapattársaim egy részével, be kellett látnom, hogy ez a név a legkisebb mértékben sem találó a csapatra. Úgyhogy egyelőre marad a hivatalos név, vagyis saját használatra nyilván A csapat, merthogy ez lesz az első, hogy körbefutom a Balcsit egy csapattal, 9 futótárssal.

Két szakaszt választottam. Az első, amiben biztos voltam, hogy ott szeretnék futni, Akarattya környéke volt. Anno még az átkosban sokszor voltunk itt a Graboplast üdülőjében, ami ma már persze nem létezik; a kertmozi néhány éve még megvolt, most nem tudom, mi a helyzet – jó lesz megint egy futó pillantást vetni erre a környékre. Valószínűleg vasárnap hajnaltájt fogok itt futni, egy kb. 9 kilométeres szakaszt. A másik szakaszom korábban lesz, Szigliget környékén, bő hét kilométer – azt „véletlenül” választottam, az volt a szempont, hogy elég messze legyen időben Akarattyától, hogy tudjak pihenni a két táv között. Aztán utána jöttem rá, hogy azért volt ismerős Szigliget neve, mert egyszer ott is nyaraltunk… Mondjuk, azt remélem, hogy nem lesz olyasmi hatása a Balcsinak rám, mint ősszel volt a siófoki verseny előtt; bár azóta voltam már a Balaton partján, és nem volt semmi ilyesmi, úgyhogy jó eséllyel rendben leszek.

Amúgy az UB-ra intenzíven edzek, például most is: ahelyett, hogy aludnék, írok. Meg a héten kedden-szerdán is kb. négy órát aludtam, volt rá esély, hogy teljesen zombi leszek, mikor először találkozunk a csapattársakkal – aztán annyira végülis nem éreztem magam annak.

Amúgy néha futok is, de asszem, arról majd külön írok.

Voltak aggasztó előjelek a mai verseny előtt. Tegnap megfájdult a lábam, az, amin átment az autó (mert nyilván mikor kell ablakot pucolni, ha nem a futóverseny előtti nap, amivel ugye az jár, hogy le-föl ugrálok különböző székekre, brrr), aztán meg nem nagyon aludtam, vagyis amikor aludtam, akkor nagyon, de ez az idő rövid volt, már fél ötkor fölkeltem. Utána tudtam volna aludni, de akkor meg már indulni kellett.

Először tesómhoz mentem, ő a hét és felet futotta, én mindkettőt, ami azt jelentette, hogy az én első rajtom volt előbb, negyed 12-kor. Nem lakik messze a szigettől, de azért amikor 3/4 11-kor még nem indultunk el tőle, akkor már kissé ideges voltam, hogy lekésem a rajtot. Ez persze teljesen jellemző lenne rám. Aztán mégse úgy lett, mert a rajt előtt kb. 8 perccel, amikor még közel s távol nem volt a rajt, elkezdtem futni, hogy odaérjek, és oda is értem, pont, amikor bemondta Péter Attila, hogy a rajtig hátra levő idő fél perc. Úgyhogy nem is kellett volna ennyire sietnem… :) Gondolkodtam amúgy, hogy akkor lenne ez igazi női futógála, ha a meghirdetett rajtidőnél 10 perccel később lenne a tényleges rajt, úgy persze, hogy erről lehetőleg ne tudjunk előre – így azok is odaérnének, akik amúgy hajlamosak a késésre. Persze, lehet, hogy ez már most is így van – akkor nincs jobb ötletem :) Amúgy eddig minden versenyen különleges koncentrációt igényelt tőlem, hogy ne késsem le a rajtot – nem tudom, más is van-e ezzel így, de ezt mindig eljátszom.

Szóval odaértem a rajthoz, bő egy kili futással bemelegítve. Aztán mikor elindultunk, rájöttem, hogy akik mögé beálltam, gyalogolni fognak, úgyhogy előrekecmeregtem valahogy, aztán kezdtem a három és fél kilit. Jó meleg volt, szomjas voltam, mert előtte persze inni se tudtam, amúgy lazára vettem a dolgot, inkább bemelegítés volt a hét és fél előtt. A végén hajráztam egy kicsit, aztán a célnál majdnem keresztülestem néhány kislányon, akik megálltak pontosan a célvonalon.

Ekkor a tesómat meg kellett találnom, mert ugye amikor elkezdtem futni, hogy odaérjek a rajthoz, a cuccomat a kezébe nyomtam, nálam nem volt semmi. Meglepően könnyen meglett, de valahogy gondoltam is, hogy ez rendben lesz. Úgyhogy elkezdtünk melegíteni a hét és feles távra. Néhány kifelé aztán befelé nyolcas, ami-ami kör, diszkrét teve és maya – normál versenyeken nem így melegítek, tekintettel a férfi futókra, pedig ez járatja be a legjobban a gerincemet és a csípőmet, de végülis ez itt ma női futóverseny, úgyhogy ez is helyén van.

Aztán még egy barátnőnk előkerült, úgyhogy hárman álltunk be a rajthoz. Az első kör alatt majdnem 30 fok, nyugis tempóban futunk, az elején még beszélgetünk is. Az első kör végéig együtt haladunk, aztán megy mindenki a saját tempójában. És akkor a második kör elején elkezd esni. Eleinte ritkásan esett, viszont jó nagy cseppekben. Akkor azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam szlalomozni az esőcseppek között, mókás volt. Aztán amikor sűrűbben esett, ez a poénforrás megszűnt; akkor viszont az volt lenyűgöző, hogy mekkora erővel esik az eső. Persze, másodpercek alatt teljesen vizes lettem, a szemüvegemet egy idő után levettem, mert jobban láttam nélküle. Csak én és az eső, meg persze a futás; a ruha és cipő már nem véd semmit – olyan volt, mintha egy igazi, kicsit megkésett húsvéti locsolást kaptunk volna a természettől. Nagyon bírtam.

Aztán beértem, megkaptam életem első érmét. Ez valami miatt fontos, a futáson és az élményen túl is, örülök neki. Annak meg különösen, hogy a srác, aki adta, mosolyogva gratulált, ott az esőben – egyébként ma valahogy még a szokottnál is jobban esett a biztatás, amit futás közben kaptam. Köszönöm mindenkinek.

Szóval összesen kb. 12 kilométert futottam ma, ebből 11-et versenyen, egyet meg, hogy odaérjek. Jó volt.

Volt egyszer egy cicám, akinek Jelena volt a neve. Nagyon szép cica volt, fekete-fehér, olyan hercegnős. Aztán valami történt, egyszer csak megtámadott minden ok nélkül. Aztán még egyszer. Nagyon nehéz volt. Látni, hogy hirtelen megborul valami, amiről azt gondoltam, hogy rendben van; elfogadni, hogy nem tehetek semmit érte, és hogy talán a legjobb döntés az, ha elaltattatom. Az eszem ezt mondta, a szívem néha még most is mást, de ez volt a döntés, ez történt. Több állatorvos többfélét mondott, ami a legvalószínűbb, hogy epilepsziás lett, és pont azokat a területeket érte a roham, amelyek az agresszív viselkedést vezérlik. Nem lett hát szép vége a történetnek, mégis jó volt, hogy volt ez a cicám. Sok örömöt adott, aztán persze bánatot is, de ez így van rendjén. Utólag fura, hogy pont Jelena lett neve még annak idején; azt tanultam tőle, hogy az éppen adott pillanat, a jelen az, ami átélhető, és ez az, ami érték.

Ezt persze időnként azért hajlamos vagyok elfelejteni. Tegnap viszont két olyan dolog is történt, ami emlékeztetett erre. A Futóblogon szerveződik egy csapat az Ultrabalatonra, erről délután láttam a posztot, gondoltam, hogy hú, ez tökjó buli lehet, aztán beírtam, hogy hát, lassú vagyok meg egyelőre 10 kilit bírok, úgyhogy majd legközelebb. Aztán elmentem a futóklubba, ahol edzéstervvel kapcsolatban kértem segítséget, elmondtam ugyanezt, hogy 10 kili meg 7 perc körüli ezrek, aztán amikor a célt tisztáztuk, akkor vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem, hogy reális lehet-e idén egy félmaraton. Persze, volt a válasz, aztán a lapomra már rá is került, hogy cél: NIKE félmaraton, annyit tett még hozzá Zsuzsi, hogy teljesítésre. Mondtam, persze, hogy teljesítésre, gondoltam, úristen. Merthogy korábban azt gondoltam, hogy meglátjuk majd, hogy alakul az év, azért Siófokon jó lenne lefutni a félmaratont, ha más nem, akkor két részletben, ott nincs záróbusz se, pont jó; jól lehet vele kudarcot kerülni. Aztán hazajöttem, és akkor láttam, hogy egy futótárstól kaptam választ a délutáni bejegyzésemre, hogy egyrészt nemcsak kenyaiak nevezhetnek, másrészt a 10 kili már nem rövid.

És akkor esett le, hogy basszus, tényleg. Már nem 3*200 métert futok, mint tavaly nyáron, amikor elkezdtem. Meg nem lyukad ki az oldalam öt méter után, mint anno a tesiórákon. És mégis mintha még mindig ezt gondolnám magamról. És azzal szembesülök, hogy két, gyakorlatilag ismeretlen futó jobban bízik abban, hogy meg tudom csinálni, mint én.

Hüpp.

Szóval, köszönöm az emlékeztetőt. Jelena karmainak a nyoma látszik még a lábamon, és látszani is fog; ugyanígy a tesiórás horrorra is emlékszem. De ez a múlt; most pedig most van – jelen vagyok.

Van Budapesten egy hely, egy jó hely. A város közepén, kis zenedoboz; kívülről nem is látszik, hogy az, és mégis, ott bizony zene szól. Pár évvel ezelőtt, ki tudja, hogy kerültem oda először; persze megvan a maga története, kicsit fura, kicsit mulatságos történet – magam se értem, hogy történt, de azóta visszajárok.  Szeretek oda menni, dalokat hallgatni és musicaleket nézni; nem hivatásos előadóktól, hanem olyanoktól, akiknek valami miatt fontos, hogy évről évre egy-egy új darabot mutassanak be, vagy „csak” énekeljenek a színpadon, a közönség és saját maguk örömére. Ez érték a számomra, örülök, hogy van, és hálás vagyok, hogy részese lehetek nézőként.

Vagyis hallgatóként. A zene… hát igen, én magam nem zenélek, de hogy mennyire fontos a számomra, csak mostanában értettem meg. Tavaly apu halála előtt másfél-két héttel napokig Mozart Requiemjét hallgattam. Akkor hallottam először, és magam sem értettem, hogy miért pont most és miért éppen ezt… A halála után pedig fél évig nem tudtam zenét hallgatni. Egyáltalán nem, semmilyen zenét. Idén januárban aztán ez megtört, visszajött a zene, újra tudok zenét hallgatni.

Szóval ma is ott voltam, a koliban. És hogy miért is írok minderről itt? Általában gyalog szoktam hazajönni ezek után az előadások után; visszajönnek a dallamok, egy-egy hang, ami aznap különösen szép volt – ezeket a sétákat is szeretem. De ma kitaláltam, hogy mi lenne, ha nem gyalog jönnék, hanem hazafutnék. Miért is ne? Úgyhogy futófelsőben és -cipőben mentem, meg utcai nadrágban, az előadás után átvettem a futónadrágot, aztán futás. Nagykörút – igen, itt már futottam éjjel, de akkor sokan voltunk futók, és a villamossínen futottunk. „A megálló neve: Oktogon.” Most persze a járdán és egyedül – de így se rossz. Nyugatinál jobbra. Az idő pont futáshoz jó, és a dallamok most is visszajönnek, szóval ez is rendben van; egyetlen gond, hogy kicsit kényelmetlen a hátizsák, amiben a cuccom van. A hátamon nem volt jó, úgyhogy a kezemben hozom, de igazából ez sem nagy baj, hamar hazaérek. Kicsit túl hamar is; futottam volna még :)

Ma a változatosság kedvéért este indultam futni; 30 perc könnyű futás. A rakpartra mentem, mint ilyenkor általában.  A héten kezdem az edzésterv második szakaszát, de az első edzés a héten még a szokásos; sokszor futottam már ezt az időt, és a rakpartot is sokfélének láttam már: hóesésben volt a legszebb, de láttam már reggeli és esti sötétben, esőben, ködben és persze napsütésben. A szigetre is átnézek ilyenkor, ha látok futót, akkor az jó; amúgy a rakparton is gyakran látok futókat, az is jó. Meg sétálókat, kutyákat, bringásokat.

Ma szokatlanul sokan voltak. Tesómmal is összefutottam, most először; ő is futott. Néha eszembe jut, amikor a rakparton futok, hogy milyen poén lenne összefutni vele, merthogy ő is gyakran fut ott – és hát tényleg poén volt. Egymással szemben futottunk, úgyhogy kétszer is találkoztunk.

A kettő között történt még valami. A felhajtóhoz értem, már visszafele futva, és hát sokan voltak, két-három kutyával, úgyhogy a felhajtó előtti néhány métert a járda mellett futottam. Balról elengedett az autó, intettem neki, hogy köszi, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy egy jobbról jövő autó hátsó kereke átmegy a jobb lábfejemen. Utána futottam tovább – aztán pár lépéssel később, amikor kezdtem felfogni, hogy mi történt, azért megnéztem a lábamat. Nem látszott semmi különös. Futottam tovább, és ekkor találkoztam megint a tesómmal, aki addigra már végzett, és sétált hazafelé. Nem gondoltam volna, hogy a két találkozásunk közti idő ilyen eseménydús lesz.

Igazából utána ijedtem meg. Ha kicsit gyorsabban futok, nagyobb baj is lehetett volna. Nyilván tanulságos a dolog – kicsit körültekintőbbnek kell lennem, ezúttal szó szerint. Persze, tudok poénkodni azon, hogy még mindig jobban jártam, mint ha egy ló lépett volna a lábamra, de azért azt hiszem, ilyen típusú kalandból elég volt ennyi.

A mai zöld fesztivál volt ez, a Samsung, a 7 km-re neveztem, gondoltam, az pont jó lesz. Tesóm jött a 3 kilire, így még jobb. Aztán a versenyen, úgy a második km tájékán azért volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy lehet, hogy elég lett volna nekem is a három. Merthogy esett, csúszott és még emelkedett is, meg amúgy is kicsit gyorsan kezdtem, amit nem kellett volna, meg a héten ez volt az ötödik futásom, és kb. húsz lépés után fáradtságot éreztem, és különben is, mi az, hogy ennyire lassan megy az egész, vagyishát ennyire cammogok. Egyszóval morcos voltam. Néha mögöttem, néha előttem jött egy bringás srác, gondolom, ő volt a záróbringa, de nem kérdeztem meg tőle, mert tényleg morcos voltam. Még szerencse, hogy szintidő ezen a távon nem volt, legalább az nem frusztrált.

Volt egy szakasz, ami emelkedett, tiszta sár és kő volt az egész. Lehet, hogy száraz időben a kövek talán még jól is jönnek időnként, de így esőben nagyon lehangoló volt. Akkor sétáltam bele először, nem volt jobb ötletem. Amúgy terepen még nem futottam, viszont annak idején lovagoltam hasonló környezetben; meglepett, hogy most hirtelen előjöttek az akkori emlékek. Az is eszembe jutott, hogy a tereplovagláskor a legnehezebb feladat az volt számomra, hogy rávegyem a lovat, hogy ne legelni akarjon, hanem inkább ügessen/vágtázzon, mikor mit; jó volt, hogy most legalább ilyen kihívásokkal nem kellett megküzdenem.

Aztán vége lett ennek a köves, sáros emelkedőnek, és jött egy füves rész, ahol végre tudtam rendesen futni – ez maga volt a felszabadulás, és ezzel a morcosságomat is magam mögött hagytam. Ez után már beszélgetni is tudtam a bringás sráccal – amiből persze azt a következtetést is levontam már közben, hogy ez azt jelzi, hogy azért ennél gyorsabban is tudnék futni. Egy idő után ezt meg is tettem, picit gyorsítottam.

A vége előtt nem sokkal jött egy újabb emelkedő, amit gyakorlatilag végigsétáltam. Ekkor már elfutott mellettem egy-két olyan futó, aki már a második körét futotta. Aztán a cél előtt egy újabb dagonya, aztán végre beértem.

Küzdelmes volt; most nem a táv, meg nem a szintidő, hanem úgy az egész. Lehet, hogy részben azért is, mert előtte nem is gondolkodtam azon, hogy mennyire lesz más terepen futni, mint a városban. Koncentrációs gyakorlat: csak a következő lépés létezik, hova lépjek, hogy ne tanyáljak el. És elviselni azt, hogy sokkal lassabb vagyok, mint amúgy – ez az egy dolog, ami utána is egy kis rossz érzést okozott, de szerencsére csak egy rövid ideig.

Ugyanakkor végtelenül felszabadító érzés is. Hogy most először, eső, sár és minden egyéb ellenére megcsináltam. És tökjó volt. Tesóval már a villamoson arról beszéltünk, hogy igen, ha valahonnan lenne száraz cuccunk, visszamennénk, és újra lefutnánk a saját távunkat.

Emellett azt is gondolom, hogy ennél tanulságosabb nem is lehetett volna az első terepfutás. A körülmények nem könnyítették meg a dolgomat, ezért aztán nagyon sokat tanultam. Érdekes, tavaly ősszel, az első utcai versenyemen is szakadt az eső … :)

Lassan másfél hete volt a Vivi, meg előtte az utolsó 6É – jobban belegondolva akkor két nap alatt futottam 20 km-t, ami nem rossz. Utána persze felmerült, hogy most hogy is tovább. Idénre a Vivicittá volt az egyik célom, ez most megvan, de hosszú még ez az év. Gondolkodtam azon, hogy a távolságot növeljem tovább, vagy a tempót, és hát nem kellett azért hosszas gondolkodás, most a tempót kéne, hogy ne a záróbusz legyen a mérce. Így aztán kerestem egy olyan edzéstervet, ami a tempón javít. Egy 12 hetes „10 kilométer 50 perc alatt”-edzéstervet találtam, ezt a héten már el is kezdtem. Heti öt futás az eddigi három helyett, viszont nagyrészt rövidebbek, legalábbis egyelőre. Fura is volt hétfőn 30 perc után leállni, amikor még nem értem végig azon a távon, amit leggyakrabban futok. De legalább utána még sétáltam egy kicsit – télen, amikor ajtótól ajtóig futottam, ez hiányzott.

Azért ott van a kisördög, hogy oké, most növelem a tempót, de kicsit sajnálom, hogy közben a távot nem tudom. Na, nem baj, majd utána. Júliusra, ha minden jól megy, gond nélkül megy a tíz kilométer a mostanihoz képest gyorsabban, utána pedig újból a távot tudom növelni. A következő cél a félmaraton lehet – mondjuk az őszi siófoki versenyen már talán.

Eljött hát ez a nap is, amire azóta vártam, hogy kitaláltam, hogy indulok. A készülés nem úgy sikerült, ahogy terveztem, de valószínűleg ez már csak ilyen, de azt tudtam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Szerencsére tegnap egész nap kissé kába voltam a 6É miatt kicsit felborult alvásom miatt, így nem tudtam parázni. Igaz, így ez is ma reggelre maradt, indulás előtt azért nem kicsit voltam ideges.

Tesóm indult a minin, anyuval meg sétáltunk egyet a gyalogláson, mielőtt az én távom indult. Ez jelentett egy kis logisztikai feladatot, különösen a gyaloglás és a mini között, de megoldottuk a dolgot. Úgy volt, hogy az egyik barátnőmmel futok, de nem találtuk egymást a rajt előtt, még telefonnal se, úgyhogy egyedül vágtam neki a távnak. Bár valahogy így is, úgy is egyedül fut az ember; sokat segít a biztatás és a futótársak jelenléte, de futni magunk futunk.  

Már régóta motiváló gondolat a számomra, hogy valamilyen versenyen végigfuthatok majd az Andrássyn, a Lánchídon, nem a járdán, ahol akármikor járkálhatok, hanem az úttesten. Nem azért, hogy az autósokkal kitoljak, csak úgy, valahogy szeretem ezt a várost. Az Andrássyn ma sikerült végigfutni, napsütésben, igaz, kicsit szélben, már ezért megérte.

Az elején magam is meglepődtem, magamhoz képest gyors tempóban futottam, és később sem lassultam annyira, hogy gond lett volna belőle. Ennek ellenére elég hamar a mezőny vége felé találtam magam, de erre számítottam, és így rendben is volt a dolog. Fura volt, amikor én előztem le valakit, pláne, ha úgy, hogy egy ideig egymás közelében futottunk, kíváncsi lennék, nekik hogy sikerült a verseny. Végig a szintidőhöz mértem magam, hiszen az volt a cél, hogy szintidőn belül befejezzem a távot. A szél valahogy mindig szembefújt, ez annyira nem volt kellemes, meg néha melegem volt, de nem akartam levenni a felsőt, mert rajta volt a rajtszám, igaz, amikor fújt a szél, akkor nem volt melegem, szóval akkor jó volt, hogy rajtam volt a felső. Már induláskor szomjas voltam kicsit, úgyhogy jól esett útközben a víz. Jót szórakoztam magamon, amikor rájöttem, hogy futás közben sem tudom csak úgy eldobni a műanyag poharat: első alkalommal a kezébe adtam annak, aki éppen szedte össze az eldobált poharakat, második alkalommal letettem az út szélére, harmadszor pedig találtam egy kukát, és abba dobtam. Kb. a táv felénél hirtelen elég fura dolgokat tapasztaltam, kicsit elkezdtem szédülni, meg bizonytalan lett a látásom. Szerencsére ezek később elmúltak, de annyira nem nyugtatnak meg, fogalmam sincs, ez mi lehetett. Utána viszont könnyebb lett a futás, a szél ellenére, és hirtelen beúszott a fülembe, ki tudja, honnan, a Felicità című dal. Sajnos ez a könnyűség nem tartott sokáig, a 8. kilométer után hirtelen nagyon nehéz lett az egész, akkor azt hittem, nem érek végig a távon, de igyekeztem arra koncentrálni, hogy tartsam a tempómat. Ez nagyjából sikerült is, annak külön örülök, hogy nem kellett belesétálnom. A 9. km táján beértem azt a barátnőmet, akivel úgy volt, hogy együtt futunk. Ő akkor már sétált, nem is tudta velem tartani a lépést, neki sem úgy alakult a felkészülése, ahogy tervezte; örülök, hogy végül be tudta fejezni a távot. Az utolsó kilométerek már tényleg nagyon szenvedősek voltak, egészen a célegyenesig. Akkor viszont már tudtam, hogy sikerül, nagy vigyor, még hajrázni is tudtam, és így értem be. Az időmet nem láttam, vagyis nem figyeltem, az órámat elfelejtettem leállítani, de azt tudtam, hogy sikerült. A nettó időmet este láttam: 1:21:00.

Most jó :)

Már ősszel néztem én a 6É futást, hogy az mekkora buli lehet. De akkor úgy voltam vele, hogy max. a Blaha─Nyugati távolságra tudnék csatlakozni, az meg annyira nem jó. Így aztán elmaradt, gondoltam, majd idén. Aztán máshogy alakult, mert járni fog éjjel is a villamos. De az utolsó járatot még épp elcsíptem.

Persze most is hatalmas gondolkodások előzték meg, hogy menjek-e. Az elmúlt két-három hét úgy alakult, hogy az átlagos alvásmennyiségem 5-6 óra volt, ami nekem rendkívül kevés, és gondoltam, lehet, hogy inkább aludni kéne. Meg aztán itt van vasárnap a Vivicittá, amire ugye készülök, és hát nem kéne kifárasztani magamat, és ezzel elszúrni az egészet. Meg hát a térdem sem százas. Aztán rájöttem, hogy aludni máskor is tudok, még Vivicittá is lesz máskor, ha a holnapi esetleg nem sikerül, de 6É nem lesz több.

Előtte azért aludtam egy kicsit, gondoltam, az sose árt. Aztán mikor fél 11-kor felébredtem, azt gondoltam, hogy normális vagyok én, hogy most akarok futni? Aztán rájöttem, hogy eddig se voltam túlzottan normális, akkor meg miért pont most kezdjem. Felkeltem, ettem valamit, főztem egy kis csokipudingot (hogy miért pont azt és miért pont akkor, azt ne kérdezzétek), és elindultam. Vittem fejpántot meg sálat, gondoltam, megint túlbiztosítom magam, de inkább elviszem. Az odaút elég szürreális volt, már záró metrómegálló, az utolsó metró, aztán a hatos villamos, futóruhában és sárga mellényben a hazafelé vagy buliba tartó, változó mértékben józan emberek között. Picit déjá vu érzésem lett, annak idején koncertekre mentem így késő este, de most valahogy nagyon nem voltam összhangban a környezettel.

Aztán megérkeztem a Móriczra, megláttam a többi futót, és olyan volt, mintha hazaérnék. Pedig először nem találtam ismerőst, és mégis. Aztán jött Bitliszbá és még néhányan a Futóblogról, néhány kedves szó, a mai futásról meg a vasárnapiról. Aztán egy utcai ruhás fiú: „Mi lesz ez, futóverseny?” „Nem verseny, csak futás.” „Csak futás? És hol?” „Ahol a villamos jár.” Közben feltámadt a szél, hűvös van, milyen jó, hogy nálam a fejpánt és a sál. Kapunk jegyet: „az éjszakai örömfutás nem közlekedik tovább”. Picit elszomorít, de hát ez a világ rendje.

Indulunk. Jó sokan vagyunk. Az órámat csak az első megállóban jut eszembe elindítani, de nem is ez a lényeg. Az első dudálások, biztatás, sok, az elejétől a végéig, előttem a sok sárga mellényes futó. Milyen jó, hogy eljöttem! A cipőfűzőm kioldódik egymás után kétszer, míg megkötöm, lemaradok a végére, aztán harmadszor is, erre jobban oda kell majd figyelnem. A végén kísér egy biciklis lány, jó, hogy ott van, beszélgetünk egy kicsit. A pesti oldalon többen csatlakoznak hozzánk, ez is a buli része nekik is, nekünk is. A kereszteződéseknél jobban bele kell húzni, hogy átérjek még a zöld alatt, jól esnek a ritmusváltások, a térdem is rendben. Fura viszont úgy futni, hogy figyelni kell a lámpára, meg hogy mikor mi történik, megszoktam, hogy az első egy-két kilométer után enyhén módosult tudatállapotban futok. Néhányan kicsit leszakadunk, a tapasztalt futók végig figyelnek ránk, biztonságban vagyunk. A Nyugati után már csak arra koncentrálok, hogy beérjem az elejét, és arra, hogy viszonylag egyenletes tempót fussak, megállás nélkül. Aztán a Margit híd budai hídfőjénél bevár minket a csapat, kicsit előbbre mennek az utánfutók, onnan nagyjából együtt maradunk. DaMartian elfut mellettem, kérdezi, hogy tetszik, mondom, tökjó, ennél többet nem bírok beszélni, pedig tényleg tökjó. Aztán Moszkva tér, ahogy még sose, először és utoljára.

Most először készülök olyan versenyre, ahol van szintidő. Megvolt persze a vívódás most is, mielőtt neveztem, hogy akkor most mit is válasszak. Válasszam a két rövid távot – ezt biztos le tudom futni, még úgy is, hogy az egyiken van szintidő, és hát mégis tíz kilométer egy nap alatt, ez nem rossz. Vagy válasszam az egy hosszabbat, a 12 kilométereset – ez távban is egy picivel hosszabb, mint amennyit eddig egyben futottam, meg ott a szintidő, ami kb. annyi, amennyit normál tempómban általában futok a rövidebb távjaimon. Szóval válasszam a (majdnem) biztos sikert, ami belül van a már kipróbált határaimon, vagy vállaljam azt, hogy távban is és „sebességben” is megpróbálom a határaimat kitolni, de esetleg nem sikerül. Nem is annyira a táv, hanem inkább a tempó az, ami nálam kérdéses. A helyzet hasonló ahhoz, mint amit az első nevezés előtt éreztem, akkor a táv volt az, ami komoly parát okozott. Most a tempó – a záróbusz a „fenyegetés”.

A döntés persze ugyanaz, mint ősszel volt: a hosszabb távra neveztem, vállalva azt, hogy esetleg túl lassú leszek, és nem tudom teljesíteni a távot szintidőn belül.

Pedig a nevezéskor már tudtam, hogy a felkészülés nem úgy zajlott, ahogy terveztem, gyakorlatilag egész január kiesett betegség miatt, aztán jött egy térdfájás, ami két hetet vett el. A nevezés óta is esett ki pár nap; ennyit az elmúlt 10 évben nem voltam beteg, mint most. De ez van. Vagy inkább volt.

Ma is elmentem futni, eredetileg két kört terveztem. Aztán egy kör lett belőle, nagyon szomjas voltam már a kör felénél, és nem volt nálam semmi. Hazafelé még valamennyit futottam, így összesen 7 km lett a táv, az is megszakítással. Az időm persze kívül a 7:30-on. Azon gondolkodtam, hogy emiatt most rosszul kéne-e éreznem magam. Végülis nem teljesítettem a mai célt, meg egyébként is, két hét múlva verseny, és hát felkészültnek nem mondanám magam. Aztán átgondoltam, és rájöttem, hogy ma ennyi volt bennem.  A verseny miatt meg miért parázzak most – két hét múlva futok majd, ahogy tudok, és kiderül, mire lesz elég: ki tudom-e tolni a határaimat azon a napon, vagy majd csak később.

Nem gondoltam volna ezelőtt 10-12, de még egy évvel ezelőtt sem, hogy a sziget szóról nem a Kispál-Quimby-világzene-góranga rock által fémjelzett Sziget jut eszembe, hanem a Margitsziget futópályája és a futás. Hát, ez az idő is eljött.

Az utóbbi pár napban rendszeresen jegeltem a térdem és nyújtottam, ezért aztán alapesetben már nem fáj a térdem, úgyhogy kicsit több mint két hét teljes pihentetés után úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy fussak egy óvatosat. Az idő elég borult volt, amikor elindultam, de esőben is mentem volna. Örültem, hogy mehetek futni, így egyszerűen; nagyon örültem. Azt azért elhatároztam, hogy ha fáj a térdem, akkor leállok a futással, de amúgy álltam elébe a tapasztalatnak. Gondoltam, ha sikerül egy egész sziget-kör, az jó, ha egy kilométer sikerül, az is jó, legalább kiderül, mi a helyzet.

Az Árpád híd felől mentem, mikor kiértem, bemelegítettem, aztán elindultam. Komótosan. Közben kisütött a nap, nem is gyengén; a nap, az izzadság és a zöld szaga együtt egész nyárias hangulatba hozott. Előbb a dzsekit vettem le, aztán a sapkát, jobb híján a kezemben fogtam őket. Közben figyeltem a térdem, rendben van. Egyszer-egyszer érzem csak egy picit, de nincs baj.

Elértem a nulla- és a végpontot, fordulok, ajaj, a térdem, ez már annyira nem jó. Átváltok sétába, végülis legalább ennyi ment gond nélkül. De aztán kb kétszáz méter után megint inkább futás, óvatosan, lassan, de mégis futás. Végig, az Árpád hídig. Aztán nyújtás, indulás haza.

Az időm? Hát, az bizony 44 perc – bár a mai nap nem erről szólt. Innen lesz szép a Vivicittá… :)

Azóta amúgy a térdemet egy picit jobban érzem, mint mondjuk tegnap, de remélem, nem siettem el a futás újrakezdését. Rám fért már – hiszen a szigeten jó :)

Ugyan a blog, ha jól sejtem, arra való, hogy az ember frissibe beírja, ami éppen jön, mégis most visszatekintő bejegyzés következik – bár ez most jött éppen, úgyhogy végülis rendben van.

Arról van szó, hogy ebben a hónapban még nem futottam. Fáj a térdem. Gondolkodtam persze, hogy vajon mitől lehet, és van is egy ötletem.

Általában úgy futok, hogy előtte kicsit rákészülök: felöltözöm, bemelegítek, és közben ráhangolódok arra, hogy futni fogok. Egy olyan alkalom volt, amikor nem így indultam. Rossz hírt tudtam meg (újra munkakeresés ...), hazajöttem, átöltöztem, pulzusmérő fel, már ekkor jóval magasabb volt a pulzusom, mint máskor, és már indultam is. Bemelegítés, ráhangolódás nélkül. Hideg volt, indulatból futottam, gyorsabban, mint előtte bármikor. Pézsét se vittem (ne tudd meg… már ha még nem tudod). Éreztem már közben is, hogy nem jó a lábamnak – nekem akkor éppen jó volt, mert a dühömet alakítottam át mozgássá, és mire hazaértem, újra egészen kommunikációképes lettem. Utána még néhány alkalommal futottam, bár éreztem közben a térdemet, de az utolsó alkalommal a tervezett táv végét már gyalogoltam, és akkor úgy döntöttem, hogy akkor pihentetem, amíg fáj.

Szóval azóta pihentetem, krémezgetem, időnként borogatom, egyszer már fagyasztott borsót is tettem rá (zacskóstul). És már nagyon unom.

Tavaly elkezdtem futni. Ez így egyszerűnek hangzik, és végülis, amikor elkezdtem, már az is volt.

Amit magam sem gondoltam volna. Annak idején, általánosban a tesióra maga a rémség volt, gimiben meg szimplán érdektelen lett, a futást meg itt is, ott is utáltam, talán még a többi mozgásnál is jobban. Aztán már a húszas éveim közepe táján rájöttem, hogy a mozgás nem is annyira rossz, vagy legalábbis vannak egész jó mozgásformák is. Mármint amit meg tudok csinálni, és még jól is érzem magam közben. Merthogy valahogy ez hiányzott korábban, pont ez a kettő.

De hogy miért is tavaly ... Tavaly tavasz végén-nyár elején két hét alatt vesztettem el először a munkámat, váratlanul, aztán apámat. Néhány héttel később letöltöttem egy kezdőknek való edzéstervet, aztán még egy kicsivel később egy vasárnap délután fogtam magam, felöltöztem, felvettem valami cipőt, és elmentem futni. Háromszor egy perc tizenöt másodperc, távolságban megadva kétszáz méter, közben két perc sétákkal, így kezdődött. Pont ennyit bírtam.

És hogy miért a futás? Nem tudom, talán ez lenne a legőszintébb válasz. Úgyhogy maradjon is ez. Persze tudnék adni magyarázatot; talán  majd máskor.

És futottam. Az edzéstervet követtem, hála annak, aki írta; komótos volt, mondhatnám, lassú, de nem mondom, mert amikor háromhetente emelődött az adag, akkor pont annyit tudtam futni, amennyi a tervben szerepelt. Aztán láttam, hogy szeptember végén futóverseny van, vagyis nyilván inkább futófesztivál, aminek a legrövidebb távja 3,5 km volt. Ami többszöröse volt az addig egyben, séta nélkül lefutott leghosszabb távomnak. Jött a lelki tusa, hogy nevezzek-e. Mi van, ha nem sikerül lefutni, megint ugyanolyan kudarc lesz, mint annak idején a gyűlölt tesiórákon bármi. Viszont mi van, ha sikerül? Aztán vettem egy nagy levegőt, neveztem. És rettenetesen paráztam, mi lesz. Aztán esőn kívül nem volt semmi, simán lefutottam a távot. Ami után első gondolatom az volt, hogy ez biztos 3,5 km volt? nem lehet, hogy elmérték? rövidebb a táv, nem létezik, hogy lefutottam, ráadásul könnyen... Aztán második gondolatommal azért helyreraktam magamat. És azóta nem tartok távtól.

Közben persze vettem futócipőt. Fura volt, hogy a szakboltban néhány perc után többet tudott a lábamról a szakember, aki segített cipőt választani, mint én.

Folytattam az edzéstervet. Aztán jött egy újabb dilemma, az idényzáró verseny, novemberben, a Balaton mellett, a legrövidebb táv hét km, ami pont kétszerese az addig lefutott leghosszabb távomnak. Persze, neveztem, végülis tét nem volt, téten itt értve a záróbusz, mint a kudarc megtestesülése. Lementem Siófokra, úgy volt, hogy találkozunk futótársakkal, aztán végül nem találkoztunk, ami talán jobb is volt így. Megláttam a Balatont, és eszembe jutott apám, aki eredetileg hajós volt, persze nem itt, hanem a Dunán, de sokat voltunk a Balatonnál gyerekkoromban, ott volt a hatalmas víz, és egész súlyukkal rám zuhantak az emlékek és a gyász, akkor persze még nem sírtam, de magamban apu emlékére ajánlottam azt a futást ott a Balatonparton. Azt a hét kilométert, ami addigi leghosszabb távom volt.

Az edzésterv utolsó két három hetes szakaszát nem tartottam már be, hosszabb távokat futottam inkább, séták nélkül, az ünnepek alatt is. Januárban kimaradt majdnem négy hét betegség miatt. Azóta futok, újra.