Fura érzés, hogy a sérülésemmel lefutott távom miatt hirtelen olyan különleges értéke lett annak a 8,3 km-nek. Amikor futottam, nem éreztem, hogy most valami rendkívülit teszek – tudtam futni, úgyhogy futottam.
A blogomon elsősorban nyilván a saját élményeimről írok – a vasárnapi versenyről szóló poszt is ilyen. Azonban a teljes képhez hozzátartozik, hogy a csapat másik két tagja is meghozta a maga áldozatát azért, hogy csapatban teljesítsük a félmaratont, most erről szeretnék pár szót írni.
BRandom volt a kezdőemberünk. Ő egyénit is futott, az volt a célja, hogy két órán belül teljesítse a távot. A verseny előtt többször változott a táv felosztása, volt egy olyan verzió is, hogy az első váltásnál 200 méter kerülőt kell tenni a futóknak. Ez nyilván nem mindegy annak, aki a teljes távot is futja, volt, aki emiatt le is mondott a csapatversenyről. BRandom viszont úgy döntött, hogy ennek ellenére marad a csapatban. Ezt a döntését rendkívül nagyra értékeltem és nagyon örültem neki – nyilván megértettem volna, ha úgy dönt, hogy az egyéni teljesítés érdekében mégsem fut velünk, de tudom, hogy valahol azért rosszul esett volna. A távot végül 1:59:53 alatt teljesítette – nagy öröm ez, gratulálok!
Almare futott másodikként. Ő nyáron kihagyott vagy öt hetet sérülés miatt, csak néhány hete tud újra futni. Egyébként ez a vasárnapi 7,8 km az eddigi leghosszabb távja. A kihagyás miatt talán jobban örült volna, ha rövidebb szakasz jut rá; a verseny előtt voltak is kételyei, hogy ennyi kihagyás után le tudja-e futni a távot. Annak sem örült, hogy meleget mondtak a versenyre, nem viseli jól a melegben futást. Szóval ez a verseny tényleg egy csomó kétellyel járt a számára, mégis vállalta, hogy fut a csapatban. Meg is küzdött a távval is, és az időjárással is, lefutotta az eddigi leghosszabb távját azon a nagyon meleg rakparton; bár valószínűleg maga a futás nem tartozik legkellemesebb futóélményei közé. Gratulálok!
Ezt a csapatot vittem be harmadik futóként a célba. Büszke vagyok rá, hogy megtehettem.