Eltelt az első teljes futóévem, legyen akkor egy kis összegzés [most, hogy elkészült… bazi hosszú lett], milyen is volt ez az év a futás szempontjából.
2011.12.28. 14:22
Célok 2012-re
Címkék: célok
Logikusabb lenne előbb az idei összegzést elvégezni, de pár nap van még az évből, az összegzéssel megvárom, hogy vége legyen, viszont a jövő évi célok már most is, sőt egy ideje már foglalkoztatnak.
Az összegzésben fogok róla írni, hogy az idei év árnyoldalához a sok sérülés tartozott, ezért az elsődleges célom az, hogy a következő futóévet komolyabb sérülés nélkül csináljam végig. Ehhez az idei év tapasztalatai jól jönnek majd.
Versenyek szempontjából két kiemelt versenyem van. Az egyik a Borvidék Félmaraton Szekszárdon, május 6-án. Jó ég tudja, ezt miért találtam ki még tavasszal, hogy ez a verseny nekem kell – mindenesetre most ehhez jól fel kell készülnöm szintek futására. Rajta vagyok az ügyön :)
A másik kiemelt verseny természetesen az UltraBalaton, június 30-án. Ezt jövőre ötfős csapatban teljesítjük, a SUHANJ! Köcsög! csapatban, ami azt jelenti, hogy mindegyikünkre egy maratonnyi táv jut. Itt önmagában a táv kihívás számomra, még úgy is, hogy nyilván nem egyben fogom futni, de ez jó, mert szeretek hosszút futni. Nyilván az is cél addigra, hogy a táv biztonságos teljesítése a mostaninál gyorsabb tempóban történjen. Már most tapasztalom egyébként, hogy a csapatért érzett felelősség motiváltan tart – nálam most sincs motivációs apály.
Amúgy a tavasz és a nyár elég jól tele van versennyel. Tavasszal lesz egy félmaraton Bécsben, április 15-én, részben mint szülinapi ajándék. Erre várhatóan elkísér anyu és a tesóm is – ennek örülök, mert úgy tűnik, anyu kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy hosszabb távokat is futok :) Még egy félmaratonra neveztem eddig, a keszthelyire (május 27.) – de így, hogy a szekszárdira és a keszthelyire neveztem már, érdemes lenne a 4Run harmadik állomására is nevezni, Debrecenbe március 25-ére. Viszont április 1-jén is lesz verseny, hogy pontosan melyikre megyek, azt még nem tudom. Pozsonyban lesz félmaraton aznap, meg a Vivicittá is aznap lesz, ott is lehet(ne) félmaratont futni. Szóval tavasszal sok félmaraton van – nem is tudom, nem lesz-e kicsit sok… Emellett június elején még ott a Kékes, amire jó lenne felfutni (nyilván máskor is ott van, de ekkor verseny is lesz :) ), meg május elsején a Samsung zöld fesztivál… hát, egyelőre nem tudom. Valahogy úgy kéne a tavaszt összehozni, hogy a két kiemelt versenyemet segítse – ezt még nem látom pontosan, hogyan.
Az év többi részével még nem nagyon foglalkoztam, legalábbis versenyek szempontjából.
Ahhoz, hogy a versenycéljaimat teljesítsem, a távot kell növelnem, a szintekhez szoknom és a természetesen a gyorsaságon is van mit javítani. Ezeket úgy szeretném megvalósítani, hogy változatosan edzek. Most télre azt tervezem, hogy futok hosszúkat, emellett igyekszem minden héten kijutni terepre a hegyekbe. Más konkrét tervem egyelőre nincs; gyorsító edzéseket március elejétől tervezek.
Ha a célokat teljesítményben mérjük, akkor még egy távlati célom van a jövő évre vagy utána év elejére: szeretnék Csanakról elfutni Pannonhalmára. Ezt most találtam ki, amikor legutóbb otthon futottam. Az útvonal kb. ez lenne, oda-vissza kb. 33 km:
De a versenycéloktól és teljesítménytől függetlenül legfontosabb célom, hogy megmaradjon a futás szeretete. Ehhez pedig (nekem) arra van szükségem, hogy a futásnak minél több arcát megismerjem. Most éppen az adja a legnagyobb örömöt, amikor erdőben, hegyeken futok, és része vagyok az egésznek.
22 komment
2011.12.25. 17:33
Karácsonyi majdnem húsz
Címkék: edzések
A héten kétszer futottam. Kedden egy otthonról szigetkör, variált útvonalon haza útvonalat. A táv 10,13 km, 1:06:29 alatt (6:34).
Csütörtökön akartam menni egy esti közös futásra, de hőemelkedésem volt, így nem mentem. Viszont hoztam haza futócuccot, így ma elmentem futni egyet. Nem tudtam, mennyire lesz kedvem, annyi volt csak a terv, hogy nem volt terv. Elindultam itthonról, aztán végig a Hegyalja utcán. Amikor elindultam, éreztem már, hogy egy viszonylag hosszabb futás lesz ebből. Hegyalja utcán át Barátira, azon is végig, aztán nem fordultam vissza a Gesztenyefa utcánál, ahol a múltkor, hanem mentem tovább. Az útvonal tökegyszerű, ez még mindig az az út, ami otthon a ház előtt van, csak ez már a negyedik neve azóta. Meg a harmadik falu; mint rájöttem, időközben átfutottam Nyúlra.
Az idő csodaszép volt: napsütés, plusz négy-öt fok. A kék kutak is működtek, kétszer is ittam pár kortyot. Nem karácsonyi idő volt ez, hanem kb. március eleji.
Egy idő után visszafordultam, egy darabig ugyanazon az útvonalon, mint ahogy jöttem. Közben egy autóból rám dudáltak, mikor elmentek mellettem, integettek is, visszaintettem. Barátin a Liszt Ferenc utcába felfutottam, ugyanúgy, mint múltkor. Vagyis nem ugyanúgy, mert most ténylegesen futottam, nem sétáltam bele az emelkedőbe. Kipróbáltam a módszert, amit olvastam, hogy lejtőn felfelé kis lépésekkel érdemes haladni, és tényleg, simán felmentem. Itt éreztem azt először, visszanézve a környékre, még anno, hogy hegyeken szeretnék futni. Most nem láttam ugyanazt a képet, valószínűleg a nyáron magasabbra mentem fel, de így is szép volt.
Vissza az útra, vissza Csanakra. A templomnál fel a Horgas utcára. Ez egy 10%-os lejtő, itt is kis lépésekkel mentem, itt is beleséta nélkül, örültem neki. Aztán a már szinte szokott köröm Csanakon, vagyis inkább Ménfőn, végül haza. Az összidőm 2:14:32 lett, a táv pedig 19,5 km (6:54).
Utólag kicsit sajnálom, hogy nincs olyan kütyüm, amivel a távot tudtam volna mérni közben, mert hozzá tudtam volna még tenni bő másfél kilométert, és akkor meglett volna a félmaraton távja. Még idén szerettem volna csak úgy magam lefutni; nem biztos, hogy jövő héten sort kerítek erre. De persze az se biztos, hogy nem :) Reggel pont arról beszélgettünk tesómmal, hogy le akarom majd cserélni a telefonomat olyanra, amin tudok Endomondot használni; ennek tényleg itt az ideje, úgy tűnik.
Ha valakiben felmerül a kérdés, hogy karácsonykor tényleg nincs-e jobb dolgom, mint futni, arra azt mondom, hogy részben jogos a kérdés. Most éppen nem volt; remélem, hogy lesz, amikor lesz :P
4 komment
2011.12.17. 21:56
Ajándék hóesés, avagy az első Balboa-köröm
Címkék: terep
Hol is kezdjem? Ez az ősz azzal telt, hogy szívattam magam: megvolt az első túrám, aztán az első félmaratonom. Gondoltam, ebbe a sorozatba remekül illeszkedne egy Balboa-kör, az első. Kapóra jött, hogy a terepfutók épp mostanra szerveztek egy közösségi futást a körre. Viszont ismerem a határaimat, meg amúgy a terepfutók így kívülről azért elég marconának tűnnek időnként, ezért aztán először megkérdeztem, hogy vajon terepen kezdőket is várnak-e. A válasz egész bíztató volt, úgyhogy úgy döntöttem, jelentkezem, pláne, hogy Rodriguezzel megbeszéltük, hogy majd szépen kocogós-belesétálósan teljesítjük a távot.
9 komment
2011.12.16. 16:45
Verseny. Miért is?
Címkék: célok verseny motiváció lelkifröccs
Lelkifröccs rovatunk első és második része után jön … a harmadik! Verseny. Miért is versenyzünk? Két dolog miatt került elő most ez a téma: egyrészt állítom össze a jövő évi versenynaptáramat, és néha nem értem saját magamat se, hogy minek nekem ennyi verseny. Másrészt meg a múlt heti futós buli utózöngéjeként volt egy videóverseny, amit a Futóblog hirdetett meg. Ez utóbbi volt az a bizonyos csepp, ami miatt pont most muszáj erről írnom, merthogy kénytelen voltam tudatosítani, hogy ez a része mennyire nem hat meg az egésznek.
8 komment
2011.12.10. 22:43
Futások és dalok
Címkék: zene edzések
Ezen a héten még a szokásosnál is jobban jelen volt az életemben a futás. Hétfőn köszöntöttük Bitliszbát, a megtett tízezredik kilométere alkalmából; nagyon örültem, hogy meg tudtam oldani, hogy ott legyek. Bitliszbával még tavaly ősszel találkoztam, amikor még egy szigetkört se tudtam lefutni, aztán a következő jelentős élmény vele kapcsolatban, hogy az UB-n, amit párosban teljesített, amikor elfutott mellettem az egyik váltópontnál, és rámköszönt, alig bírtam visszaköszönni a megilletődéstől. Később értem csak oda a szigetre, ezért nálam az esemény futás része elhanyagolható volt: a szigetkörön visszafelé indulva találkoztam Bitliszbával és a többi futótárssal. Az a töredékkör, meg a hazafelé megtett út összesen kb. 4 kili lehetett – időt nem mértem, nem is volt érdekes.
Szerdán úgy alakult az estém, hogy lett időm elmenni futni. Itthonról indultam, Sziget, két kör, vissza haza. Sötét volt már (nyilván), aztán közben megeredt az eső is – ezt kicsit sajnáltam, mert gondoltam rá, hogy esetleg beleférne három kör is. De nem volt nálam esőkabát, se a jó kis vízhatlan sapkám, ezért aztán nem sokat láttam, szóval két kör után inkább hazafutottam. Így is meg voltam elégedve a távval, épp 15 km lett, 1:44:55 alatt (7:00). A futás alatt végig egy dal volt a fülemben, ez ni: Nem vidám, de jó.
Péntekre több program is kinézett. BÉF volt, meg egy futós buli; dilemma volt, melyikre menjek. A kettő együtt nem ment (tudom, hülye duma, de nem akartam úgy buliba menni, hogy előtte nyilván izzadtra futom magam, és nem tudom megmosni a hajam, mert órákig szárad). Futni nagyobb kedvem lett volna, mint bulizni, de aztán mégis a buli mellett döntöttem, mondván, BÉF lesz jövő hónapban is. Jól sikerült, kellemes este volt. Nem maradtam túl sokáig, mert másnap jelenésem volt a Hungaroringen.
Mondjuk akár maradhattam is volna tovább, mert nem aludtam semmit egész éjszaka. Nem baj, legalább időben felkeltem. Nagyon ügyeltem arra, hogy szokásomtól eltérően ne késsek el reggel: Bitliszbá vitt ki engem és egy másik futótársat a Hungaroringre, nem lett volna jó, ha várniuk kell rám. Előtte nap valaki megkérdezte, hány kört tervezek, néztem bután, mert annyi tervem volt csak, hogy futok, amíg lehet; de rájöttem, hogy ez nem érvényes válasz, így kitaláltam, hogy négyet. Úgyhogy amikor Bitliszbá megkérdezte reggel ugyanezt, már tudtam normális választ adni :) Amikor megérkeztünk, fáztam, ezért felvettem még az UB-s pólómat is kívülre; utána persze melegem volt, de azért összességében eltaláltam az öltözéket. Sokan voltak, nagyon: állítólag 370 futó volt ott. Sok ismerős; a futás előtti időt nagyrészt Simone Lewis és Gulo társaságában töltöttem. Volt egy kis bemelegítés, sőt bemelegítő futás is (előzési tilalommal), aztán egy „gyors kör”. Rájöttem, hogy nem tudom én ezt a gyors dolgot komolyan venni: tudtam, hogy szeretnék négy kört futni, az több mint 16 km, úgyhogy szépen felvettem a kb. hétperces utazósebességemet. Azért az első kör befutójánál, amikor többektől hallottam, hogy biztatnak, egy kis alibisprintet összehoztam. Utána picit frissítettem meleg teával, és futottam tovább, a tombolát nem vártam meg, mert még sose nyertem semmit, viszont szerettem volna, ha tényleg befér a négy kör, ha már ennyit gondolkodtam azon, hogy mennyit is akarok futni :)
A pálya nagyon érdekes volt, több emelkedővel. Volt, amiről már messziről látszott, hogy emelkedik, másnál inkább érezni lehetett. Azt játszottam, hogy nem sétálok bele, csakazértsem – és sikerült is! A négy kör alatt egyszer sem sétáltam bele. Kétszer voltam hozzá közel, érdekes módon a pályának ugyanazon a pontján, de szerencsére épp volt ott valami vonal felfestve, úgyhogy megbeszéltem magammal, hogy na, addig elfutok, és amikor az megvolt, akkor meg már nem is emelkedett annyira. A harmadik kör után kicsit megálltam frissíteni: kezdett jönni ugyanaz a nehézségérzés a lábamban, mint Siófokon a félmaratonon, és gondoltam, hogy megnézem, mi lesz, ha normálisan frissítek. Kis tea még jutott, meg volt szaloncukor, ebből egyet megettem, egyet meg eltettem. Jó is volt ez így, így az utolsó köröm kicsivel gyorsabb is lett, mint a harmadik. A köröket amúgy azért mértem külön, mert kíváncsi voltam, most is jön-e visszaesés úgy 12 km után. Nem jött: egyenletes kényelmes tempót mentem. Köridők: 30:05, 31:24, 32:20, 32:03 – egy kör 4,31 km, a táv így a bemelegítés nélkül 17,24, az összidő meg 2:05:52 (7:18). A szint állítólag kb. 60 méter volt egy körben (én nem tudok szintet mérni, de többen ennyit mértek).
Nem is csak a helyszín különlegessége tette ezt a futást tényleg egyedivé. Nem emlékszem olyan eseményre, ami nem verseny volt, mégis ilyen sok futó volt jelen. Tényleg rengeteg ismerős volt, sok biztatást is kaptam, az első és negyedik köröm végén volt zászlólengetés is :) A szervezés, a hangulat hibátlan.
Egy dolog viszont nagyon murissá tette az egészet. Nem szoktam zenét hallgatni futás közben, viszont elég gyakran van a fülemben valami zene. A mai futásra a következő dal jutott :D
A félmaraton utáni időszakra az volt a tervem, hogy hosszúakat futok lassan, sokat, úgy, hogy közben vigyázok, hogy ne sérüljek le. Ezen a héten ezt nagyjából megvalósítottam: kicsivel több, mint 36 kilit futottam, két hosszabb (egy 15 és egy 17 km-es) futásom is volt. Térdem rendben.
4 komment
2011.12.04. 23:33
Heti vegyes: hegyek és egyéb
Címkék: célok edzések terep
Pontosabban kétheti, bár a múlt héten, a félmaraton után nem futottam. Hét közben hideg volt, meg sok volt a dolog, aztán hétvégén hazamentem anyuhoz, és ha kb. tíz órát vagyok otthon, mármint ébren, akkor abból nem akarok futással tölteni egy-két órát. Szóval az egyetlen említésre méltó esemény a futással kapcsolatban az volt, hogy szombaton megrohantam a győri Decathlont, és bevásároltam jól. Sőt igen jól; úgyhogy most már nincs kifogás.
A héten nem is volt, pedig eleinte úgy tűnhetett. Tudtam, hogy pénteken megyünk Pécsre, meg hogy vasárnapra tervezek hosszú futást részben terepen, így aztán hét közben csak hétfőn futottam az itthonról-sziget-és vissza kört, kicsivel 9 kili felett. Semmi említésre méltó nem történt, felavattam a meleg cuccaimat, jó volt végre nem fázni :) A pécsi futásról már írtam; külön örültem amúgy annak, hogy nem síkon fogunk futni, annak ellenére, hogy tudtam, hogy jó eséllyel bele kell majd sétálnom. Így is lett, de nem gond; a táv kb. 8 és fél kili – tanulság is volt a korábban említettek mellett: túlöltöztem.
Aztán ma futottam a hosszúmat. Kitaláltam, hogy kimegyek a Hármashatár-hegyre, ahol anno az idei egyik legjobb futásom volt. Itthon azért készültem: tudtam, hogy most magamra leszek utalva, ezért aztán utánanéztem a lehetséges útvonalaknak. Arra is kíváncsi voltam, mennyi idő, amíg tömegközlekedéssel kijutok a Fenyőgyöngyéhez – nos, ha jól jegyeztem meg az indulási időpontomat ( :) ) akkor kb. 40 perc. Nem túl sok, de nem is túl kevés. A Fenyőgyöngyénél rögtön megszólított valaki, hogy a mikulástúrára jöttem-e – mondtam, nem, csak futni egyet. Bemelegítettem, elindultam. Az itthon talált útvonalak közül úgy döntöttem, hogy a Balboa-kör elejét próbálom követni. Azt hiszem, nagyjából sikerült is; a tájékozódással nem volt gond. Ami gond volt, az egyrészt az, hogy már az elején pisilnem kellett. A Piros 35 egyik tanulsága az, hogy ezt a dolgot nem érdemes húzni – úgyhogy most hamar túlestem rajta. A másik gond meg az volt, hogy azt gondoltam, hidegebb lesz, és megint túlöltöztem. Ezért aztán már az elején levettem a hosszú ujjú felsőt, csak az aláöltözék maradt és a külső réteg, és egy ideig a sapkára sem volt szükségem. Viszont hátizsákom nincs, úgyhogy az övtáskámra tettem a cuccokat – és persze el is hagytam, előbb a felsőt (ezért majdnem a teljes kék sávot visszafelé is meg kellett tennem), aztán a sapkát (ezt meg egy túrázó kislány hozta utánam).
Jó volt az erdőben futni. Azt is észrevettem, hogy most már bátrabban mozogtam, mint pl. a túrán. Rájöttem, hogy ha kibicsaklik a bokám, legjobb felugrani egy kicsit. Kék útvonal, aztán sárga. Fura volt, inkább tavaszi volt az idő, nem téli; ezt kicsit bántam, mert szeretem a havas tájat. De nem baj, ez legyen a legnagyobb bajom. Időnként sétára váltottam, sőt egyet még fényképeztem is; kellemes volt.
Aztán kiértem a Hűvösvölgyi útra. Ott egy kis szünetet kellett tartanom, mert megint mosdóra volt szükségem – húsz percig tartott, amíg találtam. Utána megettem a müzliszeletet, amit vittem, és futottam tovább. Úgy döntöttem, hogy átváltok a városi utakra – kezdtem éhes lenni, tudtam, hogy nem lenne türelmem éhesen futni a terepen. A Hűvösvölgyi útról lefutottam a Moszkvára, aztán a Margit körúton ki a Dunához, át Pestre, aztán ki a Dráva utcáig. A végén azért szükség volt egy kis lelki edzésre is: nehezen ment az utolsó pár kili. De megbeszéltem magammal, hogy a Dráva utcáig ki kell futnom, és kész; utána sétálhatok hazáig.
A megtett távot nem tudom pontosan; nem tudom, hogyan lehet úgy útvonalat rögzíteni, ha csak azt tudom, milyen turistaútvonalon mentem. A városi utakon 10,3 kilit tettem meg a Futótérkép szerint, a hegyen ha jól sejtem, kb. ötöt, ha beleszámoljuk a visszafutást a felsőmért. Mindezt kb. 2 óra 5 perc alatt, nem számítva a mosdókereséssel töltött időt. Ez nem gyors tempó, viszont jól esett :)
A héten így összesen több mint 30 kilit futottam. A nyári sérülésem óta nem volt olyan hét, hogy harmincon felül futottam volna. Remélem, most nem lesz olyan következménye, mint nyáron…
És hogy miért is futottam ma terepen? Több oka is van ennek. Egyrészt rájöttem, hogy szükségem van arra, hogy változatos helyeken fussak; nem motivál, ha köröznöm kell. Másrészt zavar, hogy rosszul tájékozódom, és ez gyakorlással javítható, legalábbis remélem. Harmadrészt jövőre kinéztem két olyan versenyt is, amihez szoknom kell a szinteket: a Borvidék Félmaratont, ami nálam jóval gyakorlottabb futók szerint is húzós, és a Kékes csúcsfutást. Végül és elsősorban: úgy érzem, valahogy a hegyekkel nekem dolgom van :)
9 komment
2011.12.03. 20:37
Készülődés
Címkék: ünnep éjszakai futás pééf
Most csak röviden, legalábbis szándékaim szerint, mert várnak a tennivalók. A december nekem a készülődés ideje, készülődés az ünnepre. Pedig nem vagyok vallásos, a szó hagyományos értelmében legalábbis, mégis, valahogy fontos, hogy van egy kiemelt időszaka az évnek, ami a hétköznapokon túlemelkedik; kicsit meg lehet állni, összegezni, megnézni, hogy jó felé megyünk-e és persze együtt tudunk lenni másokkal, akik fontosak számunkra.
Idén nem készítettem adventi koszorút. Adódott viszont egy program, a Pécsi Éjszakai Futás ünnepi „különszáma”, amire Pestről is szerveződött egy társaság. Mikor megláttam a programot, nem is volt kérdés, hogy megyek – Pécsre egy időben sokat jártam; ideje visszatérnem, megnézni a várost újra, na meg az emlékeket, visszhangokat magamban. Az ismerősök közül is volt, aki jött, meg többen, akiket még nem ismertem – kettővel több ok, hogy menjek. Azt is tudtam, hogy sütivel fogok készülni. Eredetileg mákos sütit terveztem, emellé jött még a mézes, Polcz Alaine receptje szerint. A lakásban sütiillat; elkezdődött az advent nálam is.
Péntek este kapkodás: fél 8-ig tanítok, bő egy óra múlva találkozó. Kicsit kevés az idő, hogy átálljak, de ez van. Odaérek, kicsit késve, a társaságot is megtalálom, egy kis navigálás után… Aztán kocsikba be, indulás. Köd van, helyenként nagyon, kicsit fagy is. Az út gyorsan telik; az alagutaknál azt játsszuk, hogy kibírjuk-e egy levegővétellel – kibírtuk, mindnél :) bár egyszer azért majdnem nem... Aztán megérkezünk Pécsre, átöltözés és mehetünk is.
Nem volt dress code, de mégis volt: tudtam, hogy most nem tudom elsumákolni a beöltözést. Nem volt mikuláscuccom, úgyhogy megkértem Pétert, hogy vegyen nekem is. Emellett meg kitaláltam, hogy ha már csengőt nem tudok vinni, felveszem a rázókendőmet, a vállamra. Pontosabban nem az enyémet, mert az enyém sötétkék – tesóm szép piros kendőjét kértem kölcsön. A rázókendőt kezdő táncosok használják – a kendő súlya és hangja segít abban, hogy a különböző mozdulatokat pontosan tanuljuk meg; sokféle hangja van, és van olyan mozdulat, aminél nem jó, ha megszólal :) Azért is jutott eszembe, hogy most ezzel fussak, mert kíváncsi voltam, milyen futás közben a hangja. Érdekes tapasztalat volt, hogy mennyivel másabb, bár nyilván valamennyire az is számít, hogy most a vállamon volt, nem a helyén. Szinte végig egyforma hangja volt, sokkal erőteljesebb, mint általában tánc közben, finomabb hangok csak a futás végén voltak – mintha a futás sokkal egyértelműbb, egyszerűbb mozgás lenne, ugyanakkor azt is mutatta, hogy a vállam csak a futás végére mozdult be. A kendő mellett egy mikulássapit tettem fel, a ruha többi részét nem vettem fel, nem illett volna a kendőhöz :) Aztán már a futás vége felé a mikulássapi ott maradt egy polgártárs kezében, aki szaloncukrot kért tőlünk, és nem tetszett neki, hogy már nem volt nálunk, de ennyivel megúsztam a kalandot; a mikulásruhát meg már Pesten benn felejtettem az autóban, úgyhogy ez a cucc erre az estére szólt :)
Egy parkolóban találkoztunk a pécsi futótársakkal, jó sokan voltunk, volt néhány gyerek is :) Elindultunk; az ismerős, mégis helyenként furán ismeretlennek tűnő városban számomra fura időutazás is volt ez egyben. A táv egy részében egyedül futottam, máskor az egyik pesti futótárssal, aztán egy ideig Random_-mal beszélgetve. Az emelkedőkbe általában belesétáltam; valahogy nagyobb kihívás volt ez a táv, mint a BÉF – lehet, hogy a szintek miatt, lehet, hogy kicsit kijöttem a formámból, mivel a félmaraton óta csak hétfőn futottam 9 kilit. De semmi vész nem volt, amikor sétáltam, legalább tudtam nézegetni; helyenként lélegzetelállítóan szép volt a város. Két helyen nem tudtuk, merre fussunk tovább – az előttünk futókat nem láttuk, úgyhogy bevártuk az utánunk jövőket; a végét is egy pécsi futóval hármasban tettük meg, ami mázli volt, mert így visszataláltunk a parkolóba :)
Ott volt minden, ami jól esett: süti, forralt bor, egy kis beszélgetés. Ajándékot is kaptunk, egy jövő évi naptárt, benne a BÉF és a PÉÉF időpontjaival, mézest és forró tejbe téve forró csokivá váló varázspálcát. A pécsi futótársak is készülődtek – köszönet érte :)
Utána hazafele út, nagyrészt félálomban. Kicsit rám hűlt a ruha, amiben futottam, át kellett volna vennem legalább a felsőt. Négy után értünk Pestre, fél öt körül haza. Köszönöm az utat, köszönöm az élményt mindenkinek :)
Szólj hozzá!
2011.11.22. 08:10
Félmaraton puzzle – tanulságok
Címkék: félmaraton verseny tanulságok
A futótársak visszajelzései alapján kezd összeállni a kép, hogy miért is alakult úgy a vasárnapi félmaraton utolsó szakasza, ahogy alakult. Most a tanulságokat igyekszem összeszedni.
Első probléma a hideg volt. Először is, nem voltam eléggé felöltözve: alulra hiányzott még egy réteg. Nem vittem magammal még egy nadrágot – azt hittem, jobb idő lesz :S Szintén ezzel kapcsolatos, hogy a verseny 12-16. kilométere között lelassultam, ezáltal nem volt elég gyors a mozgásom a hőmérséklethez képest, elkezdtem kihűlni, ami aztán még tovább (és elég drasztikusan) visszavetette a tempómat. Ebből a szempontból lehet, hogy okosabb lett volna picivel gyorsabban kezdeni – ezt nem mertem bevállalni, mert attól tartottam, hogy nem bírom a tempót és idejekorán kipurcanok. Ez egy masszív félelmem, sokszor előjön. Szóval szükség lesz olyan edzésekre, amikor gyorsan kezdek és futok, amíg bírok, mert ez a korlát nagyon régről jön és most már ideje lerombolni.
Aztán a frissítés. Az első két helyen ittam egy kis izot, meg a végefelé, amikor már nagyon nem voltam jól, előkotortam valami madárlátta szőlőcukrot. Az utolsó frissítőponton nem ittam semmit, nem akartam lelassítani vagy megállni, mert attól tartottam, nehéz lesz elindulni. Ez a frissítés így kevés volt. Az a durva, hogy közben eszembe se jutott, hogy erre kicsit nagyobb figyelmet kellene fordítanom, nem is nagyon néztem, hogy enni mit lehetne a frissítőpontokon. Az eléhezés okozhatta a mentális szétesést az utolsó szakaszon.
Futástechnikai tanulság, hogy tudatosan figyelnem kell arra, hogy kicsit jobban előre döntsem a törzsemet futás közben.
Az eddigiekből egyértelműen sima hülyeség volt az alulöltözés és a frissítés hiánya. Hülyeségből jó vagyok, hoztam a formámat. Elsősorban mentális edzést igényel a tempó növelése és hosszabb távon kitartása, ott elsősorban a fejemben a gát, nem a testemben, azt gondolom. Mentális edzésnek amúgy jó volt az utolsó szakasz.
Felkészülésre további tanulság, hogy nem hagyok ilyen nagy távolságot az edzésen lefutott táv és a versenytáv között. Több hosszú futásra lesz szükség, köztük olyanokra, ahol a táv megközelíti a versenytávot, de azért nem feltétlenül éri el (és ezzel módosítok azon, amit a verseny után melegében írtam).
Nagyon köszönöm a visszajelzéseket, elsősorban Random_, Bencsikp és Pannonfunk kommentjeit, sokat segítettek, hogy megértsem, mi miért történt.
És egy utolsó tanulság, amire önállóan jöttem rá: a futás nem mindig sunshine reggae. Van, amikor csak utólag válik azzá :)
12 komment
2011.11.20. 21:36
Szokatlan verseny: félmaraton először
Címkék: verseny félmaraton lélekállapot
Gondoltam rá, hogy azt a címet adom, hogy télmaraton, merthogy nagyon hideg volt, de aztán egyrészt erőt vettem magamon, és nem írtam le kitöröltem a faviccet, pedig azokat imádom, másrészt meg ne szaladjunk ennyire előre.
Na szóval, a versenyre való felkészülésről írtam már eleget, csak az utolsó hétről nem. Az utolsó héten kicsit meg voltam fázva, ezért aztán a hét közbeni edzés elmaradt, így a tervezett készülésből inkább a több alvás valósult csak meg. Meg úgy alakult, hogy péntekre kaptam időpontot a fodrásztól, így aztán péntek délután két és fél óráig pepecseltek a hajammal. Nagyon jól esett ez a kényeztetés, gondoltam, ennél tökéletesebb ráhangolódás nem is kell – igaz, a hátránya, hogy a frissen vágott és festett hajamat két napon belül szétfutom.
Nem is, mert egészen pontosan egy napon belül futottam szét, mert szombaton az edzéstervben szereplő átmozgatást megcsináltam, öt kilit futottam lazán, 140-es átlagpulzussal.
Több szokatlan dolog is volt amúgy ebben a versenyben. Az egyik az, hogy az eddigi versenyektől eltérően egyáltalán nem izgultam előtte. Néha eszembe jutott, hogy mégis az eddigi leghosszabb távom lesz, meg kb. öt kilivel több mint az eddigi leghosszabb, de nem hatott meg ez a gondolat se. Szintén szokatlan volt, hogy már a verseny előtti nap este összepakoltam a cuccom, így nem reggel kellett kapkodni. Ez is jó volt.
Aztán elérkezett a verseny napja. És még mindig nem voltam ideges reggel, aludni is tudtam, ami szintén szokatlan volt verseny előtt. Reggel fél 8-kor indultam, egy korábban még nem ismert futótárs társaságában. Természetesen a futásról társalogtunk, én az UB-ra oltottam be (csak kicsit kellett, mert magától is szimpatizált a versennyel), ő meg a pécsi mikulásfutásra oltott be (csak kicsit kellett, mert magamtól is gondoltam, hogy ez elég nagy őrültség ahhoz, hogy jó legyen). Szóval az utazás eredményes volt, és még le is érkeztünk közben Siófokra.
Kicsit amúgy tartottam magától a helyszíntől. A tavalyi verseny nagyon nehéz volt, nemcsak azért, mert akkor is az addigi leghosszabb távomat futottam szintén hiányos felkészüléssel, hanem azért is, mert aput juttatta eszembe a Balcsi. De tudtam, hogy idén már futottam a Balatonnál, és nem volt ilyen gond, úgyhogy bíztam benne, hogy most sem lesz. És nem is lett – lehet, hogy részben azért, mert mire a vízpartra értünk, már teljesen kész voltam, és nem sok mindent fogtam fel a környezetből…
Siófokon néhány lépés után már ismerősökkel találkoztunk, Szirénke köszönt rám, aztán megjelent Gergő is, Pannonfunk, Iramszarvas és még sokan a DK-csapatból. Átöltöztünk; és ekkor tudatosult bennem, hogy nagyon hideg van, 3 fok. Lehet, hogy kellett volna a hosszú nadrágom fölé még egy rövidebbet hoznom – de nem hoztam, ez van. Rajt előtt megláttam Bitliszbát, akit rögtön lerohantam azzal a kérdéssel, hogy akkor ez most közös futásnak számít-e akkor is, ha ő majd egy órával hamarabb beér. Ez természetesen azért volt nagyon-nagyon fontos kérdés, mert csak közös futás alkalmával meséli el a neve eredetét, és roppantul furdal a kíváncsiság :) Mondta, hogy igen, úgyhogy legközelebb, ha találkozom vele, akkor majd megkérdezem tőle :D Merthogy tényleg egy órával hamarabb beért, legalábbis gondolom, és a verseny után már nem találkoztunk.
Ja, a verseny előtt interjút is készítettek velem, ilyen még úgyse volt :) Azt nem tudom, mennyire lesz használható az anyag, de ezt végülis nem is nekem kell eldönteni, úgyhogy léphetünk is tovább.
A rajtnál jött Pannonfunk, aki megígérte, hogy nyulazik nekem, hogy beérjek 2:30 alatt. Az az igazság, hogy ezt egészen eddig a pillanatig hittem is, nem is, de itt már láttam, hogy tényleg komolyan gondolta. Hozta a fuvoláját is, vicces volt; erre nem a nyulazás miatt volt szüksége :)
Mondtam, hogy úgy tervezem, hogy 7 perces kilikkel kezdek – aztán majd meglátjuk, merthogy 16-nál többet még nem futottam egyben. Titkon reménykedtem azért benne, hogy nem lassulni fogok, hanem lesz még erőm a hajrára, mert eddig általában így volt a versenyeken. De ebben is más volt ez a verseny, mint a korábbiak.
Start, a rajtnál elindítom az órámat, aztán önkéntelenül is még egyszer fejet hajtok. A táv előtt – az eddigi leghosszabb távom előtt. A verseny első szakaszát kényelmes tempóban tettük meg, jól bírtam. Vittem a tesztelésre nálam levő Polart, és minden kilinél benyomtam, így most van időadatom mindegyik kilire :P Ezt azért csináltam, hogy a tapasztalatokból tudjak majd tanulni; normál edzésen általában nem mérek kilométeridőket. Ezekből az adatokból az látszik, hogy tíz-tizenkét kilométerig teljesen jól tudtam a tervezett tempót tartani (6:45-7:03-as kilik), csak a frissítéseknél lett picit hosszabb az idő (7:14 és 7:13), illetve a 11. kili lett lassabb (7:20), az nem emlékszem, miért. Utána még a 16. kilométerig úgy-ahogy rendben voltam, bár lassultam (7:25, 7:14, 7:39, 7:46). Aztán az utolsó öt kilométeren jött a feketeleves. Az időim előbb 8, majd 9 perc fölöttiek (8:23, 8:38, 8:16, 9:23, 9:41 – ebben a 21 kili fölötti rész is benne van, de azt gondolom, ez már teljesen mindegy). Nem véletlenül lassultam ennyire: iszonyúan éreztem magam, a lábam mintha tonnás jégcsap lett volna, úgy éreztem, kb. húsz centiseket lépek. Pannonfunk nagyon megküzdött ezen az utolsó szakaszon, hogy tartsa bennem a lelket. Mondjuk én is megküzdöttem, minden egyes lépésért keményen. Mondta, hogy döntsem kicsit előre a törzsem, úgy gyorsulok észrevétlenül – és amikor meg tudtam csinálni, tényleg éreztem, hogy könnyebb haladni, de akkor már nem egészen voltam ura a mozdulataimnak. Nagyon rossz érzés volt amúgy, ehhez hasonlót sem tapasztaltam még soha. Azt nem tudom, az utolsó szakaszon a mozgásom mennyire hasonlított a futáshoz – én úgy éreztem, nem nagyon. Belesétálni egyszer-kétszer sétáltam pár lépést – tudtam, ha hosszabb időt sétával töltök, akkor nem indulok újra. A végén egyszer még bele tudtam gyorsítani, persze az addigi tempómhoz képest – ekkor már a 20 kilit elhagytuk, és megláttam egy kilométerjelzőt. Gondoltam, már csak annyi, akkor húzzak bele, annyival is rövidebb ideig tart – és amikor megközelítettük a kilométerjelzőt, akkor láttam, hogy az van ráírva, hogy 10 kilométer… Tudtam, hogy az első körre vonatkozik, nem ránk, mégis rettentően demoralizáló volt; ha Pannonfunk nincs ott, szerintem fogom magam és kiállok.
Pedig akkor már tényleg kevesebb mint egy kili volt hátra, de az volt a legnehezebb. Azt gondolom, hogy nem is feltétlenül a testi állapotom miatt, hanem fejben nem tudtam jól reagálni a helyzetre. A végén konkrétan hisztiztem – persze, nem hangosan, ahhoz nem volt erőm, csak magamban. A célegyenesben az utolsó párszáz méteren három autó is jött szembe. Normál esetben simán kikerülöm ezeket az autókat (bár azt normál esetben sem értem teljesen, mit keresnek egy futóverseny célegyenesében), így viszont gyakorlatilag teljesen kikészített a tudat, hogy még ez is nehezíti a dolgomat. Az utolsónál el is bőgtem magam, nagyon szar volt. De aztán, mint mindennek, egyszer ennek is vége lett, beértünk a célba, bemondták a nevemet, megkaptam a befutócsomagot, és még mozogni is tudtam. Kicsit nyújtottunk, aztán vissza a chip, ruhatár, vissza az öltözőhöz. Itt találkoztunk Szirénkével és Gergővel, és még nagyon látszott rajtam, hogy tényleg küzdelmes volt az utolsó szakasz, éppen legszívesebben bőgtem volna, ezért aztán nem voltam nagyon szociális. Átöltöztem, kicsit felmelegedtem, utána már jobb volt. Ittam egy forralt bort, még jobb lett. Aztán ismét találkoztam Gergőékkel és a csapattal, immár jobb hangulatban, pár szót váltottunk, aztán hazaindultunk. A hazaút kicsit csöndesebben telt, egy szakaszon kis híján el is aludtam, aztán hazaértem.
És itthon esett le, hogy mégiscsak lefutottam 21 kilométert, vááá :D Igaz, az időm 2:38:48 lett, tehát nem értem be 2:30 alatt, és az is igaz, hogy az utolsó öt kili olyan küzdelmes volt, amit normál esetben szívesen kihagytam volna a tapasztalatok közül. De azt is tudom, hogy a futás (vagy általánosságban a sport, még általánosabban ... – na jó, hagyjuk, ez messze visz) igenis tud hozni „nem normál” helyzeteket, így ezek fontos tapasztalatok. Azt amúgy nyilván nem tudom, hogy akkor hogy alakult volna a verseny, ha nincs ott Pannonfunk. De tervezem, hogy ezt még idén kipróbálom, edzésen szeretném lefutni újra ezt a távot hamarosan.
A verseny legfontosabb tanulsága a számomra az, hogy nem szeretnék még egyszer versenyen úgy futni, hogy korábban nem futottam meg a teljes távot edzésen. Tudom, hogy az edzéstervek általában így vannak összerakva, de ezek szerint ez nálam nem működik. Itt is az utolsó öt kilin jött a horror. Annak amúgy örülök, hogy sikerült az elejét a tervezett tempóban futni és nem gyorsabban, pedig bírtam volna. De ha az elején gyorsabban futok, akkor most arra fognám, hogy a vége így sikerült.
Most így hirtelen azt hiszem, magáról a versenyről ennyi. Amúgy térdem rendben, nem fáztam meg, rendben vagyok.
Erre a versenyre elsősorban a tapasztalatszerzés érdekében neveztem be. A következő évben azt szeretném elérni, hogy a félmaratoni távot stabilizáljam, hogy olyan táv legyen, amit általában, a táv megfelelő tiszteletével, simán lefutok. Valahogy úgy, ahogy idén a hét kilométerrel történt. Tavaly azt futottam Siófokon, előtte két héttel volt az első szigetköröm. Az időm akkor 54:49 lett, ez 7:50-es átlagot jelent. Ma 21 kilométert futottam 7:32-es átlaggal :) (Mondjuk ennyit arról, mire jó az átlag, de ez most mellékes..)
Szeretném megköszönni a futótársaknak azt a rengeteg biztatást és szurkolást, amit a felkészülés alatt és a verseny előtt-közben-után kaptam. Nagyon sokat jelentenek ezek nekem. És külön köszönöm Pannonfunk türelmét, hogy végigcsinálta velem ezt a versenyt.
A távot lefutottam, futóruhák kimosva száradnak, beszámoló elkészült. Éhes vagyok :D
44 komment
2011.11.13. 11:39
Félmaraton előtti hét
Címkék: edzések verseny előtt
Erre a hétre egy pihenőnap, egy hat és egy tíz kilométeres táv szerepelt az edzéstervemben. A pihenőnapot sikerrel teljesítettem :) Aztán kicsit megfáztam, hőemelkedésem volt pár napig és gyengének éreztem magam, emiatt aztán a hat kilis edzést kihagytam. Szóval a hét nagy része futás szempontjából nyugisan telt, valahogy így:
Aztán ma már nagyjából rendben voltam, így mehettem futni. Mivel már hideg van, ajtótól ajtóig futok, úgy döntöttem, hogy a szokásos itthonról szigetkör és vissza távot futom, ami picit rövidebb mint tíz kilométer, de egy hét kihagyás után pont jó lesz. Így is lett. Ma először éreztem szinte télinek az időt a napsütés ellenére, a szigeten a hőmérő mínusz 3 fokot mutatott (bár nem tudom, jó-e most éppen, de lehet, hogy igen, végülis délelőtt 9 körül még lehet, hogy annyi volt). A tempót kényelmesre vettem, de azt éreztem, hogy valahogy nehezebben mozgok, mint múlt héten. Semmi említésre méltó nem történt, hacsak az nem, hogy láttam egy szép madarat, valami nagyobb darab mag volt a csőrében, helyes volt :) Az időm végül 1:03:40 lett a 9,17 km-en (6:57), a pulzusom 148 és 160 között változott.
Ha minden jól megy, jövő héten ilyenkor épp az első félmaratonomat fogom futni. Egyelőre nincs rajtam versenydrukk (majd valószínűleg aznap reggel). A felkészülésből még két könnyű edzés van jövő hétre, szerdán és szombaton, emellett pedig a megfelelő ráhangolódásra és az elegendő alvásra akarok figyelni a jövő héten. Az eddigi felkészülésem nem volt ideális (gondolom, ritkán az), de amit tudtam, megtettem. A célom az ezen a versenyen, hogy teljesítsem a távot, futva; ha mindez 2 és fél órán belül sikerül, akkor külön boldog leszek. De akárhogy alakul is, azt tudom, hogy fontos tapasztalat lesz. Készen állok rá.
11 komment
2011.11.06. 22:08
Heti összes
Címkék: csapat edzések
A héten kicsit kavartam az edzéstervemben, pontosabban a múlt heti kavarást próbáltam egyensúlyba hozni. A hétre a tervben volt egy laza öt kili, néhány repülővel a végén, aztán egy hat km-es futás középen gyors tempóval, végül 19 km futókirándulás, az Intersport túranap keretében. De múlt héten úgy döntöttem, hogy mivel múlt hétvégén voltam a Piros 35 túrán, azt „betudom” ennek a futókirándulásnak, és ezen a hétvégén futok három szigetkört, mert két hete óvatosságból nem futottam le a 15 km-es távot, viszont a félmaratonhoz úgy gondoltam, ez mindenképpen kell.
Nem tudom, ezt mennyire lehetett követni, mindenesetre ezt a megkavart tervet nagyjából hoztam a héten. Tehát kedd délután elmentem egy szigetkörre, meg utána még futottam egy kicsit. Nem sok mindenre emlékszem az edzésből, talán csak arra, hogy fordított irányban futottam a szigeten, mert sajnos rosszul viselem a körözést, szóval kicsit kezdem unni a szigetet, és így legalább valamivel érdekesebb volt. Összességében hat kili lett ez az edzést, néhány gyorsabb 80-100 m-t tettem bele, de ezeket repülőnek nem nevezném azért. Az idő 39:51 (6:38).
A második edzésem péntek este volt, hat km, középső kettő gyorsabban. Mivel már elég későn indultam, úgy csináltam, hogy kifutottam a szigetre, ez kb. két kili, ott az Árpád hídnál a 3 és 2 ezer közötti részen futottam a két gyors kilométert, aztán hazafutottam. Ez a két kili lassabb lett, mint a múltkori (12:34), de nem csináltam belőle gondot. Az összidőm 40:31 (6:45), szóval érdekes, hogy ugyanazon a távon egy sima laza edzésen jobbat futottam néhány nappal korábban.
Aztán jött a mai edzés. Azt azért fontosnak tartom megörökíteni itt a krónikában, hogy nagyon nehéz döntés volt, hogy ma akkor nem megyek túrázni, hanem legyen a háromkörös hosszú edzés. A Piros 35 akkora élmény volt, hogy nagyon szívesen visszamentem volna arra a tájra. De ellenálltam a kísértésnek, mert tudom, hogy két hét múlva félmaratont futok, és az előtt muszáj ezt a hosszabb távot megfutnom, annál is inkább, mert régen futottam tíz kilométernél hosszabbat. Meg amúgy a hegyek megvárnak :)
Szóval ma délelőtt mentem, három szigetkör volt a terv. Gyönyörű idő volt, a sziget is nagyon szép. Egy póló volt rajtam meg egy hosszú ujjú felső, meg felül az UB-s pólóm, de ez futás közben nem kellett. Annyi gondom volt csak, hogy már amikor kiértem, folyó ügyeket kellett volna intéznem. Úgyhogy az első félkör végén belógtam a MAC-ba, de hiába, mosdó zárva. Ciki. Valamilyen rendezvény volt amúgy, sokan voltak az óránál. Aztán a második köröm alatt bementem az uszodába, emlékeztem, effe írta valahol (köszi a tippet!), most először voltam ott, örültem, hogy simán be lehetett jutni. Utána ilyen szempontból könnyebb volt, viszont a ritmusból kicsit kiestem. Amikor megint odaértem az órához, a frissítőasztaltól valaki rám köszönt: „Jó napot, tanárnő!” Hopp, egy tanítványom – ebben a pillanatban azért örültem neki, hogy nem a köcsögcsapatos pólót vettem fel. Aztán a második kör vége felé egyszer csak megjelent Pantomimes, úgyhogy egy jó fél kört együtt futottunk. Jobban eltelt az idő beszélgetve, UB-s tervekről, erről-arról. Aztán már ismét egyedül fejeztem be a harmadik kört. Összesen 1:52:46 lett (nettó, a kitérők nélkül), ha 16 kilinek veszem a három kört, akkor ez 7:03-as tempó. UPDATE (2011. 11.07.) A három körről nincs pontos mért adatom, mert mind a kétszer a forduló után kicsivel állítottam le a kör mérését, de az látszik, hogy a tempóm egyre lassult. Az első kicsit több mint egy körben kb. 6:40-es átlagot mentem, a 2. kicsit több mint egy körben 7:05 körülit, a 3. kicsit kevesebb mint egy körben pedig 7:30-at. Az utolsó kb. két kilométeren kezdett picit nehezebb lenni a lábam. De amúgy nem éreztem megerőltetőnek a futást. Eredetileg azt terveztem, hogy a versenyen majd kb. 7 perces kilikkel indítok és azt próbálom tartani, amíg tudom (eddig általában jobban bejött, ha lassan mentem az elején, és később, amikor már láttam, hogy van még tartalék, akkor gyorsítottam). Most nem tudom tudom, mennyire jó ötlet ez, hogy az elején visszafogom magam és tartalékolok, nem lenne-e jobb inkább menni, ahogy tudok már az elejétől. Szívesen fogadok ezzel kapcsolatban tanácsot :)
Jut eszembe! Hejj! A héten neveztünk a jövő évi UB-ra! SUHANJ! Köcsög! a nevünk, az eredeti köcsögcsapatból öten alkotjuk: Magas, Dagadt, Ügyvéd, Vezír és én. Jó kis kihívás lesz, előre imádom, a szervezkedés részt is, meg magát a versenyt is :)
14 komment
2011.11.05. 19:28
Lelkifröccs: lassúságpara
Címkék: lelkifröccs lassúság
Lassúságpara. Többször nekifutottam már a témának, ez a nehézségét jelzi, eddig ez talán az első bejegyzés, ami nem egy ülésre készült el. Szövevényes a téma, és számomra (is – legalábbis ezt gondolom, másnak is) érzelmekkel teli, nyilván ez is hozzáad a nehézségéhez. Nem is tudom, mennyire lesz rendszerezett a mondókám, lehet, hogy csak néhány gondolatfoszlány lesz belőle. Mindenesetre vágjunk bele.
Hogy egyszerűsítsük egy kicsit a dolgot, bontsuk kétfelé a kérdést. Mármint azt a kérdést, hogy miért is foglalkozunk ennyit az idővel?
Pedig amúgy ez se evidens, hogy ennyit foglalkozunk vele. Amikor elkezdtem futni, időben volt megadva az aznapi futnivaló, ezért aztán nem érdekelt, hogy mennyit futok az alatt az idő alatt, eszembe se jutott, hogy ez szempont. Karórán mértem az időt, ha megfutottam, ami aznapra volt, elégedett voltam. Boldog ártatlanság kora. Aztán jöttek a versenyek, megtanultam a záróbusz szót, ami korábban nem szerepelt a szókincsemben; később egyre több futóval kerültem kapcsolatba, és azt láttam, hogy az idő fontos. A csúcspont a szeptemberi félmaraton előtti versenypara volt, amikor is a futók nagy részével (tisztelet a kivételnek) másodperceken kívül másról nem nagyon lehetett társalogni. Alig vártam már, hogy legyen meg a verseny… De úgy látom, nemcsak versenyen fontos az idő.
Szóval bontsuk kétfelé a kérdést. Miért foglalkozunk ennyit 1. a saját időnkkel; 2. más futók idejével?
1. Miért foglalkozunk ennyit a saját időnkkel?
Na, miért? Több oka lehet nyilván. Magától értetődő ok, hogy a futás egy jól mérhető tevékenység. Lefutunk egy adott távot, adott idő alatt, ezzel mérhető teljesítményt kapunk. Ha ismétlődően mérjük, akkor látjuk, hogy a teljesítményünk hogy változik. Ez idáig rendben is van, ha nemcsak az a lényeg, hogy futómozgást végezzünk (mondjuk az egészségünkért) vagy hogy szabadban legyünk (nem a mostani frankó szmogra gondolok), akkor érthető lehet, hogy kíváncsiak vagyunk a teljesítményünkre. Csakhogy nem tudjuk ám egyszerű teljesítmény-rögzítésnek tekinteni az eredményeket, mert jönnek a galád érzelmek. Ha azt látjuk, hogy adott távot rövidebb idő alatt futottunk le, mint máskor, akkor azt mondjuk, hogy fejlődünk, és ennek örülünk. A fordítottjának nem örülünk. És nyilván, szeretünk örülni és nem szeretünk bánkódni, ezért aztán igyekszünk egyre gyorsabban futni :P
Közben valahol mintha egy logikai hiba lenne a rendszerben. Azzal, hogy azt mondjuk, hogy ma gyorsan futottam, azt is mondjuk, hogy ez jó. Ha azt mondjuk, hogy ma lassan futottam, azzal azt is mondjuk, hogy ez rossz. Szóval értékeljük és minősítjük az éppen nyújtott teljesítményünket; nyilván ezt jelzik az érzelmek is. És valahol itt történhet az, hogy azon kapjuk magunkat, hogy nem tudunk igazán örülni egy amúgy jóleső futásnak, vagy annak, hogy nahát, ma arra futottam, ahol még sose, mert lassabb volt a tempó. És ha ezt észrevesszük, akkor jó esetben megkérdezzük magunkat, hogy amikor elkezdtünk futni, tényleg ezt akartuk?!
A másik hiba a rendszerben az, hogy általában nem is azt mondjuk, hogy „ma lassan futottam”, hanem azt, hogy „lassú vagyok". Ennek nyilván lehet alapja: ha ismétlődik az, hogy lassúnak tartjuk a tempót. És ezzel azt mondjuk, hogy ez az én állandó jellemzőm, ráadásul nem túl ígéretes jellemzőm; emiatt aztán frankón lehet állandóan nyomorultul érezni magunkat. De nincs elég bajunk, azért kezdtünk futni, hogy legyen? Futó legyen a talpán, aki ezzel meg tud birkózni, hogy képzavarral éljek.
Gondolj valakire, akit szeretsz. Meg tudod mondani, hogy miért szereted? Most képzeld azt, hogy ő is futó. Tudnád neki azt mondani, hogy azért szeretlek, mert x:20 alatt futod az ezer métert? És hogy jobban foglak szeretni, ha x:10 alatt fogod futni? Viccből lehet, de úgy komolyan? Akkor magadnak miért mondasz ilyeneket?
Na, és most hirtelen el is felejtettem, hogy mit akartam még az első témában írni, így aztán térjünk át a másodikra.
2. Miért foglalkozunk más futók idejével?
Nyilván azért, hogy összemérjük magunkat, pontosabban a teljesítményünket vele, pontosabban az ő teljesítményével – lenne ez az egyszerű válasz. Persze előfordul, hogy puszta érdeklődésből tartjuk számon futótársunk idejét, de többnyire azért összemérésről van szó. De kivel mérjük magunkat össze? Ez azért fontos kérdés, mert meghatározza, hogy utána hogy fogjuk magunkat érezni. Olyanokkal, akik valamilyen szempontból hasonlítanak ránk. Például összehasonlíthatjuk magunkat olyanokkal, akikről tudjuk, hogy kb. ugyanakkor kezdtek futni, mint mi. Itt a probléma az, hogy általában azokról tudunk, akik szép eredményeket értek el. Például én tavaly nyáron kezdtem futni, most hirtelen két olyan futó jut eszembe, akik szintén akkoriban kezdték – és már mindketten futottak maratont, és amúgy jóval gyorsabban futnak, mint én. Na most, ha ezt az összehasonlítást komolyan venném, hogy érezném magam? Rosszul. És ilyenkor valahogy nem jut az ember eszébe, hogy nyilván nagyon sokat kezdtek el akkoriban futni, mint ő – és hányan lehetnek, akik mondjuk abbahagyták, vagy éppen szerényebb eredményeket értek el, csak nem lehet róluk tudni.
Aztán összehasonlíthatjuk magunkat olyanokkal is, akik kb. ugyanott tartanak, mint mi. Ebből az összehasonlításból már van esélyünk jól kijönni, olyan szempontból biztos, hogy ez arra sarkall minket, hogy igyekezzünk gyorsabban futni, mint azok, akikkel összehasonlítjuk magunkat, és ez segítheti a teljesítmény javulását. Nemcsak nekünk amúgy, hanem annak is, akivel összehasonlítjuk magunkat, hiszen neki meg mi lehetünk a hasonlítási pont, szóval így egymást húzhatjuk.
Kezdek kicsit fáradni, úgyhogy csak még egy jelenséget dobok fel, saját tapasztalatból. Előfordult néhányszor, hogy nálam jóval gyorsabb futó kérdezte meg verseny után, hogy hogy lehet az, hogy ilyen lassan futottam. Ennek több variációjával találkoztam, de a lényege ez volt. Nyilván itt az érdeklődés nem származhatott abból, hogy össze akarta volna magát mérni velem, mert egyértelmű volt, hogy ő a gyorsabb. Azt gondolom, hogy az ilyen kérdés puszta megértésvágyból fakadhat: nyilván valamiféle magyarázatot kell találni arra, hogy hogyan lehetséges, hogy valaki csak egy bizonyos tempóval tudta teljesíteni az adott versenyt. Ezt el is tudom fogadni, és tudom értékelni a tudásvágyat – de: azt nem állítom, hogy ezek a kérdések jól estek. Különösen akkor nem, ha (egészen a kérdésig) elégedett voltam az eredménnyel.
Van is néhány kérésem ezzel kapcsolatban gyorsabb futókhoz (tehát tulajdonképpen mindannyiunkhoz, mert valakihez képest mindannyian gyorsabbak vagyunk :P). Ha valakinek az eredményével kapcsolatban mindenáron meg szeretnéd tudni, hogy hogyan bírt olyan lassan futni, akkor először is gondolj arra, plíz, hogy lehet, hogy futótársadnak az éppen élete eddigi csúcsteljesítménye, aminek éppen nagyon örül és büszke rá. Ha ilyenkor elkezded neki azt fejtegetni, hogy vajon mi lehetett az oka annak, hogy ilyen lassan futott, akkor nem biztos, hogy annak felhőtlenül fog örülni (=nagyon szarul fog neki esni, és vagy maga alá esik, vagy megharagszik rád jól, vagy mind a kettő egyszerre). Ha ez eszedbe jut, és még ez után is meg akarod tudni az okokat, és mindenáron abban az időpontban, véletlenül sem kicsit később, akkor nem feltétlenül muszáj azt kérdezni, hogy hogyan tudtál ilyen lassan futni/miért futottál ilyen lassan. Mert – vigyázat, most nagy titkot árulok el – azért futunk olyan lassan, mert gyorsabban éppen akkor, éppen ott nem tudtunk futni. Tehát ha ehelyett például azt kérdezed, hogy milyen volt a versenyed/edzésed, akkor arra is meg fogod kapni a válaszokat: erre a kérdésre el tudjuk mondani, hogy hogy zajlott az egész, mi befolyásolta például a tempónkat, és hogy hogy értékeljük az elért eredményt. Benne lesz tehát minden, amire kíváncsi vagy, mégsem tiporsz bele az amúgy nyilván túlérzékeny lelkivilágunkba :P
Na, asszem, lelkifröccs rovatunkba ma ennyi fért. Remélem, jól esett :D
22 komment
2011.10.31. 00:35
Túra kint, túra bent: Piros 35
Címkék: teljesítménytúra találkozások lélekállapot
Hol is kezdjem? Merthogy hosszú története van ennek, pedig ez volt az első. Nyáron találtam ki, hogy menni kéne a Pirosra, bár úgy gondoltam, elég lenne a 20-as táv is (és milyen igazam volt…), de mivel az nem Pestről indult, győzött a kényelmesség, és ezért aztán puszta kényelemből 20 helyett lett 37,29, de megvolt az 40 is a három kóválygással együtt. De kezdhetném tavaly ősszel is, amikor láttam ezt, és rögtön megfogott a dolog. De visszamehetnék kb. hat évvel korábbra is, amikor lovagolni jártam, és akkor vettem túracipőt is, nyilván azért, hogy túrázzak. Azóta erre-arra használtam ezt a cipőt, túrázásra most először; nem mondhatjátok, hogy nem vagyok türelmes. Na, de mindennek eljön az ideje – ennek éppen most.
Olyan nagyon nem tudtam erre készülni; most elég sok minden van (ahogy rendesen), a sport területén meg az első félmaratonomra készülés háttérbe szorította ezt a túrát. Azért hét elején már eszembe jutott, hogy azért kéne lépni valamit, és a lehető legegyszerűbb és egyben legjobb megoldást választottam: tanácsot kértem Random_-tól, aki tapasztalt túrázó, és a tanácsai alapján készültem. Azt még a túra előtt eldöntöttem, hogy nem, nem fogok belefutni, akármekkora lesz is a kísértés; ez a táv nem kicsi nekem, elég lesz az. Ez a döntés nagy könnyebbség volt: így már egyértelmű volt, hogy nem futónak öltözök, hanem túrázónak, és egy csomó egyéb szempontból is egyszerűsítette a dolgomat.
A túra napján felkeltem szerintem időben, ötkor. Ehhez képest fél hétkor tudtam indulni, majdnem fél 8 volt, mire a rajthoz értem. Itt összefutottam Iramszarvassal, aztán Gergővel is, aki rendezőként segített. Neveztem, leadtam a csomagomat, satöbbi, aztán háromnegyed 8-kor indultam. A Rómaifürdő hévmegállótól a Csillaghegyi megállóig tartott az első szakasz, és kb. az utolsó, amikor be tudtam tájolni, merre vagyok. Természetesen már még mielőtt Csillaghegyre értem volna, éhes voltam, de nyilván nem lehetett szó arról, hogy már ott egyek :) Csillaghegy után lefordultam, amerre kellett, útközben láttam egy vörös cicát, egy gyönyörű huskyt, aztán később lovakat, az egyik elég közel volt, neki a szagát is éreztem, kicsit nosztalgiám is támadt; szerettem lovagolni. Aztán valahol itt az elején beért Random_, egy darabig együtt mentünk, beszélgettünk. Volt közben valami emelkedő is, amit szinte észre se vettem, lekötött a beszélgetés. Egy idő után elköszöntünk egymástól, ő futott én meg mentem tovább.
Kényelmesre vettem a tempót, fényképeztem, nézegettem. Szépek voltak a növények, és maga a táj; az idő is szép őszi idő volt. Először valahogy meglepetésként ért, hogy jé, hát ez emelkedik – vagyis nem is annyira az emelkedő ténye, hanem inkább az, hogy köves volt a talaj. Egy idő után megjelentek a terepfutók is, pont akkor, amikor a köves emelkedős részen tartottam – félreálltam, hadd menjenek; jó volt őket látni. Amikor felértem annak a köves emelkedőnek a tetejére, akkor onnan is készítettem néhány képet, és kicsivel később megvolt az első ellenőrzőpont is. Ott rájöttem, hogy a „Jó utat” köszönés a menő a túrázók között, ezt korábban nem tudtam.
A túra többi része kicsit összemosódik, de igyekszem tartani kb. a sorrendet – remélem, sikerül. Először jártam ezen a tájon, így nem volt mihez kötnöm a helyeket, meg amúgy is hajlamos vagyok arra, hogy inkább benyomásokra emlékezzek. Szóval valahol láttam elhagyott patakmedret, ránéztem a terület madárvilágát ismertető táblára, aztán valahol jött egy frissítőpont, az műúton volt. Sajt olajbogyóval, isteni, nem is kell hozzá más, bodzaital, aztán kóla, a végén kis szárított gyümölcs – tökéletes. Be újra az erdőbe – azt tudom, hogy a második ellenőrzőpont valahogy nagyon sokára akart elérkezni. Ekkor már valahol a mezőny vége felé voltam, de nem izgatott a dolog, annak viszont nem örültem, hogy kicsit elkezdett fájni a fejem, tompán – hiányzott a kávé.
Az erdők nagyon sokfélék voltak. Volt, ami olyan otthonos volt, alacsonyabb fákkal, átszűrődő napfénnyel, volt, ahol azon lepődtem meg, hogy milyen élénkzöld és élettel teli tud lenni a moha (tudom, viccesen hangzik, de akkor is). Aztán volt olyan erdő, ahol nagyon magas fák voltak, szinte nulla aljnövényzettel, ez világosabb és átláthatóbb is volt.
Ennek akkor csak részben örültem: ekkorra már nagyon kellett pisilnem, ami nem volt olyan egyszerű, tekintve, hogy a túra egy más szempontból is piros volt számomra; aztán amikor azon kaptam magam, hogy kb. egy órája úgy jövök az erdőben, hogy azt sasolom, hol van pisilésre alkalmas hely, akkor egy helyről úgy döntöttem, hogy az lesz az alkalmas hely. Ez a helyzet amúgy egyértelműen a saját határaim átlépése volt – korábban nem tudtam volna elképzelni, hogy így alig takarásban megejtem a dolgot; de megejtettem és túléltem. Nyilván nem hagytam ott magam után semmit, a nálam lévő vízzel kezet is tudtam mosni, így sokkal komfortosabban folytattam az utat.
A második ellenőrzőpontnál kiderült, hogy tényleg a mezőny vége felé vagyok; egy sráccal kb. egyszerre értem oda, ő aggódott amiatt, hogy fogja szintidőn belül befejezni a túrát. Nem gondoltam a túra előtt, hogy a szintidő témája itt is elő fog kerülni: soknak tűnt a tíz óra, ami alatt teljesíteni lehetett a távot, viszont nyilván nem volt viszonyítási alapom. Úgyhogy a második ellenőrzőpont után már nem nagyon fényképeztem, és igyekeztem gyorsabban haladni. Itt lejtett a terep, és elég sok kisebb kő volt, észnél kellett lennem, hova lépek. Így is kicsit megfájdult a bokám, gondoltam, nagyszerű, ez annyira nem hiányzott.
Utána viszont jött egy olyan rész, ami lenyűgöző volt, és helyenként egyben félelmetes is: a Rám szakadék környéke Szőke-forrás völgye. Itt azért voltak olyan helyek, ahol attól tartottam, egy rossz lépés és annyi: egy keskeny úton tudok menni, balról mély, jobbról is, bakker, mire vállalkoztam… de végül szerencsére nem volt probléma. Volt olyan is, hogy azon filóztam, hogy akkor most a következő lépést hogy is oldjam meg – de tudtam, meg kell oldanom: ott maradni nem tudok, visszafordulni nem tudok, így nem maradt más választásom, mint megtenni azt a bizonyos következő lépést. Nagy segítség volt, hogy elvittem a nemrég vett túrabotokat – pedig reggel gondolkodtam azon, hogy tényleg szükségem van-e rájuk, de aztán meggyőztem magam, hogy legalább vigyem el őket, és akkor majd kiderül – és tényleg szükségem volt rájuk. Itt gondoltam először arra, hogy azért jó lenne, ha nem egyedül vágtam volna neki a távnak: nemcsak azért, mert társaságban jobban telik az idő, hanem azért is, mert tényleg sok minden történhet egy ilyen út során.
Ez volt az a szakasz, ahol egy döntést is meghoztam: gyönyörű volt a hely, viszont tudtam, hogy haladnom kéne – de aztán arra gondoltam, hogy minek vagyok itt, ha még néhány fényképet készíteni sincs időm? És úgy döntöttem, hogy legfeljebb nem teljesítem szintidőn belül a túrát, de akkor is körülnézek néha, milyen a hely, ahol vagyok, és ha éppen fényképezni akarok, akkor fényképezek. Patakon keresztül vezetett az út többször, nagyon szép volt, ugyanakkor oda kellett figyelni, hova és hogyan lépek; koncentrációs gyakorlat. Időnként mondjuk kici gollumnak éreztem magam, ahogy a botokkal kerestem a stabil fogást, de ez szerencsére csak egy-két múló pillanatig volt így.
Valahol itt ért utol egy nagyobb társaság, egyszer csak a szó szoros értelmében valahogy közéjük csöppentem. Egy idősebb túrázó haladt elöl, utána több fiatal – később kiderült, hogy az idősebb úr nem tartozott a társasághoz. Aztán ők gyorsabban haladtak, én a saját tempómban folytattam.
A túra során nagy segítség volt, hogy szépen volt jelölve az út: rózsaszín nyilakkal, időnként pöttyökkel – megszoktam, hogy vannak, és hogy rájuk bízhatom magam. Emellett a piros turistajelzést figyeltem, rendben is volt a dolog. Valahogy itt, Dömös előtt nem sokkal viszont elkeveredtem – gyanús volt, hogy se rózsaszín jel, de a piros jelzést se látom. Visszafordultam, és megszólítottam két embert, akik épp a piros-fehér szalagot szedték le az egyik fáról. Kiderült, hogy ők a záróemberek, mondták, hogy inkább a szalagokat figyeljem, mert erre a részre valószínűleg elfogyott a festék, ezért vannak sűrűbben a szalagok. Így is tettem, úgyhogy egy idő után leértem Dömösre.
Ott nem tudom, hogy csináltam, de sikerült nagyon elkeverednem; gondolom, részben a fáradtság miatt. Pedig nagyon vártam már ezt a falut, mert tudtam, hogy frissítőpont is van; nagyon éhes voltam már, de nem ettem út közben, pont azért, mert tudtam, hogy ott úgyis lesz valami normális kaja. Na, de amikor már a kikötőnél jártam a falu határában, gyanús lett, hogy valószínűleg rossz felé jöttem. Fordultam vissza, aztán valahogy csak meglett a frissítő- és ellenőrző pont. Ez a kis kóválygás jó 20-25 percig tartott, és elég rossz kedvem lett tőle. Részben az éhség miatt is; amikor éhes vagyok, nagyon mufurc tudok lenni. Megfordult a fejemben, hogy itt kiszállok a túrából, de tudtam, hogy a csomagom Dobogókőn van – ha másért nem, azért el kell mennem. Annak sem örültem, hogy a ponton úgy fogadtak, hogy mondták, hogy az utolsó pillanatban estem be – fél 4 volt, és 3:50-ig volt nyitva a pont, ez testvérek között is még húsz perc. Tudom, hogy nekik az az „utolsó pillanat” volt a többórás nyitva tartásban, nekem viszont az első pillanat volt, amikor arra a pontra értem – és éppen nem volt kedvem empátiagyakorlatot tartani arról, hogy érthető, hogy unják már, hiszen órák óta ott állnak. Amúgy találkoztam az előbbi záróemberekkel is, csodálkoztak, hol jártam… Szóval jobban esett volna, ha kapok egy kicsi biztatást, ha már így utolsónak beesek, éhesen és egy nagyobb eltévedés után, meg úgy, hogy végülis 29 kili mögöttem volt már... De mindegy, kaja még volt, attól önmagában kicsit jobb lett a hangulatom, le is ültem, amíg megettem a kenyeret, zsíroskenyér csalamádéval. Utána kentem magamnak egy nutellás kekszet, aztán elköszöntem. Aztán befordultam a kocsmába egy kávéért; friss kávé kávétejszínnel – kimondhatatlanul hálás voltam érte.
Dömös után tudtam, hogy emelkedő rész fog jönni. Arra viszont nem számítottam, hogy helyenként fakerítéseken kell átmászni; az első egy kisebb sokkot okozott, basszus, még ez is?! Aztán rájöttem, hogy igen, de jobban járok, ha nem akadok fenn ezen – ez van az útvonalon, akkor ezen kell végigmenni. Utólag sajnálom, hogy nem fényképeztem le, de akkor már nem voltam olyan lélekállapotban, hogy fényképezni legyen kedvem. Viszont utána tökjól haladtam – és ezzel együtt a jókedvem is visszatért, sőt átcsapott eufóriába: tudtam, hogy már nincs sok a célig, éreztem, hogy jól haladok, arra gondoltam, milyen jó érzés lesz, ha beérek a célba, hogy ezt is megcsináltam…
De kicsit korán örültem. Egy idő után ismét feltűnt, hogy se rózsaszínt nem látok, se pirosat. Egy műúton voltam, összetalálkoztam egy fiatal párral, akik talán egy kicsit alkoholos befolyás alatt voltak. Rögtön megszólítottak: mivan, elhagytad a sílécedet? Nem találtam nagyon viccesnek, de azért megkérdeztem tőlük, nem láttak-e túrázókat. Mondták, de igen, a Rám szakadéknál. Mondtam, én is onnan jövök (UPDATE 11.03: de ezzel tévedtem, de most már legalább tudom, hogy tévedtem :) ), de elkeveredtem, mire a vicces jótanács az volt, hogy kéne szerződtetni néhány nyomolvasó indiánt. Ők ezen nagyon jól szórakoztak, én kevésbé; tudom, hogy nem szép dolog embertársaimmal kapcsolatban rosszat gondolni, de akkor ott konkrétan fel tudtam volna őket rúgni. Frusztrált, hogy megint eltévedtem, és ijedt voltam. Visszafordultam addig a helyig, ahol az ösvény ráment a műútra, de ott is láttam valami rózsaszín jelet, így megint visszamentem az útra. Egy idő után kidöntött fákhoz értem, amiken szintén rózsaszínnel felfestett jelek voltak – ekkor már tudtam, hogy valószínűleg nagyon nem jó helyen járok.
Kezdtem kétségbeesni. Itt állok valahol, kezd sötétedni, körülöttem senki. Arra gondoltam, felhívom a szervezőket, már elő is vettem az igazolófüzetet, amin van valami telefonszám – de aztán mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom megkeresni az útvonalat. Vissza a kidöntött fák mellett, az úton, odáig, ahol az ösvény ráment az útra, aztán vissza az ösvényre, egészen le. És igen, ott nem vettem észre egy nyilat, ami egy vékony ösvényre vitt fel.
Szóval meglett az út, folytattam. Tudtam, hogy nemsokára jön a negyedik ellenőrzőpont, de azt is tudtam, hogy a pont zárásáig kb. negyed óra van hátra. Az előző ponton szerzett tapasztalataimból kiindulva eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem várnak meg. De megtaláltam őket, és nagyon kedvesek is voltak, amit nagyon tudtam értékelni. Épp a zárási időpontban értem oda, kérdeztem tőlük, hogy azért adnak-e még bélyegzőt, mondták, persze, ha kell, kettőt is. Itt amúgy újra találkoztam azzal a társasággal, akikkel korábban Dömös előtt. Az egyik lánynak megsérült a lába, épp akkor voltak újra indulófélben.
Indulás újra az utolsó néhány kilométerre. Tudtam, ha kilépek, beérek szintidőn belül. Egy szakaszon az előbbi társaság két tagjával mentünk; kiderült, hogy egyiküknek ugyanúgy ez az első túrája, mint nekem, a másikuk viszont gyakorlott túrázó. Jó volt, hogy ott voltak, tudtam, hogy így kisebb az esélye, hogy megint elkavarodjak, meg azért rendesen kezdett szürkülni. Kérdezték, van-e nálam zseblámpa. Nyilván nem volt; reggel eszembe jutott, hogy a fejlámpát el kéne rakni, de úgy döntöttem, hogy nem parázom túl a dolgot, minek kéne fejlámpa, ha délután beérek. Ja. Aztán a két fiú hátramaradt, megint egyedül folytattam, tényleg igyekeztem kilépni, mert szerettem volna a teljes sötétedés előtt beérni. Ekkor már a szintidő nem érdekelt, csak hogy beérjek. Gondoltam, ha nem is szintidőn belül, de a távot teljesítettem, az eltévedésekkel még többet is. Aztán beértem Dobogókőre, már csak a célt kellett volna megtalálni, amikor megint két út közül kellett választani, nem láttam se pirosat, se rózsaszínt – és ott elkezdtem bőgni, mondom, nem hiszem el, hogy itt állok a sötétben, tudom, hogy nincs messze a cél, és már megint nem tudom, merre menjek. Kezdett nagyon elegem lenni az egészből, soha többé ilyet! Aztán összeszedtem magam, láttam, hogy a házból, aminek a sarkán álltam, fény jön ki elölről, gondoltam, odamegyek, bármi is lesz az, legalább ember lesz ott. Megkerültem a házat, és kiderült, az volt a cél.
Megkaptam az oklevelet és a kitűzőt, gratuláltak is a teljesítéshez. Pedig ha szigorúan vesszük, nem teljesítettem szintidőn belül a túrát: 7:45-kor indultam és 17:55-kor értem be, tíz perccel kicsúsztam a szintidőből. A buszt még láttam, aztán hallottam is elmenni, miközben megkaptam a teljesítésért járó díjakat. Egy óra múlva jött a következő. Addig befutott a két fiú is, beülhettünk velük a faházba a jó melegbe. Aztán mosdót kerestem, a szomszédos helyen találtam is, kértem egy forró csokit, amíg elkészült, rendbetettem magam a mosdóban, a felsőmet át is vettem, a csomagomban volt száraz felső. Mire visszaértem a faházba, megérkezett a csoport többi tagja is, még két lány és egy fiú. Velük megvártuk a buszt, az bevitt Pomázra, onnan hévvel, aztán hévpótlóval jöttünk. A sok átszállás ellenére hamar hazaértem; itthon lezuhanyoztam, csináltam vacsorát, aztán lefeküdtem aludni.
Mit mondhatnék összességében? A túra alatt többször azt gondoltam, hogy soha többé. Viszont azt is tudtam már akkor, hogy ennél mélyebb és összetettebb érzelmi élményeket ritkán éltem meg sportolás közben; emellett pedig (tudom, ez szakmai ártalom, de) önismereti szempontból is fontos felismeréseket hozott. Ez nyilván azért alakult így, mert a túra nagy részében egyedül mentem, magamra voltam utalva. Ilyen szempontból elsősorban a Rám szakadék Szőke-forrás völgye környéke, aztán a Dömös utáni eltévedésem volt nagyon tanulságos. Átéltem halálfélelmet; eufóriát; az attól való félelmet, hogy ottmaradok egyedül a sötétben; megküzdöttem a szégyenérzettel; megoldottam olyan helyzetet, amikor nem voltam biztos abban, hogy a következő lépés jó lesz, de tudtam, hogy meg kell tennem – és végül jó volt a lépés. Tudatosítottam, hogy működök akkor, ha rájövök, hogy rossz irányba megyek: a felismerés ellenére tovább folytatom egy darabig, abban reménykedve, hogy mégis ez lesz a jó út – ha kicsit korábban fogadom el, hogy nem jó úton megyek, kevesebb lett volna a kitérő. Azt is megtapasztaltam ugyanakkor, hogy vannak mozgósítható tartalékaim: a rémület ellenére összeszedtem magam, akkor is, amikor úgy tűnt, hogy tényleg nincs segítség – és végül megtaláltam az utat. Döntéseket kellett hoznom: például azt, hogy a teljesítmény fontos, vagy maga az ottlét – és az utóbbi mellett döntöttem.
Mivel úgy gondolom, valószínűleg nem fogom betartani azt, hogy soha többé, néhány tanulságot is levontam ebből a túrából. Az első ezek közül az, hogy lehetőség szerint valakivel együtt megyek túrázni. Szép dolog az önismeret meg a kalandterápia, egyszer-egyszer rendben is van, de most kimondottan hiányzott a társaság erről a túráról. A másik tanulság, hogy akkor is viszek fejlámpát, ha úgy tervezem, hogy délután érek be – sose lehet tudni. Aztán: már viszonylag korán észrevettem, hogy nem tudom, hogyan, de összekócolódott a hajam. Nem maceráltam, mert nem volt nálam fésű, csak reménykedni tudtam, hogy ki tudom majd fésülni. Itthon az első dolgom az is volt, még zuhanyzás előtt, hogy kibontottam a hajam – szerencsére sikerült. Szóval legközelebb, ha akkor még hosszú hajam lesz, nem lesz elég összekötni, be is kell fonni, vagy valahogyan máshogyan biztosítani, hogy ne kuszálódjon össze.
Azt hiszem, egyelőre nagyjából ennyi :)
Ja igen, ma reggel, amikor felhúztam a redőnyt és kinéztem a ház előtt álló fára, valami eddig ismeretlen érzésem lett hirtelen, valami nagyon mély ismerősség érzése. Hiszen a tegnapi napomat fák között töltöttem…
UPDATE (2011.10.31.) A túra után közvetlenül és másnap reggel picit nehezen mozogtam, de szerencsére nem fáj semmim (se a térdem, se a bokám). Pici izomlázat éreztem a farizmomban és a bordáim tájékán; hogy miért pont ott, azt nem tudom. Tegnap még nyilván nem futottam, ma úgy tervezem, futok egy könnyű öt kilit.
30 komment
2011.10.26. 23:15
Félmaraton felkészülés mérlegen, avagy edzésterv újratervez
Címkék: edzések verseny előtt
Amikor az embernek sok dolga van, akkor mindig olyasmit csinál, amit nem lenne muszáj. Én is ma ezt tettem, megnéztem, hogy is állok a siófoki félmaratonra felkészítő edzéstervemmel.
Az apropót az adta, hogy a mai futásom kb. úgy zajlott, ahogy azt szerettem volna. 6 km volt a mai adag, középen 2 km lendületessel. Megfogadtam Random_ tanácsát, és igyekeztem célidőt kitűzni – azért nem olyan nagyon szigorúan, mert nyár óta nem futottam így, márminthogy célidővel, de az volt a cél, hogy valahol 5:50 és 5:30 között fussam a középső két kilit. És egy másik célom is volt: az, hogy a bemelegítő és levezető szakaszban se lassuljak 7 perc fölé. Ez magamnak volt fontos. Hajlamos vagyok arra, hogy kényelmes tempó címszó alatt tényleg kényelmesen fussak, és ennek véget akartam vetni :D Az eredmények a következők lettek: első két kili 13:07 (6:34), középső 2: 11:32 (5:46), utolsó 2: 13:11 (6:35). Megállapíthatom tehát, hogy a mai napi célkitűzések teljesültek. És azt is megállapítom, hogy nagyon jól esett a lendületesebb futás. Ja igen, és koncentrációs problémáim se voltak, úgy tűnik, ha gyorsabban futok, nem tud szóródni a figyelmem :)
Na, de mi a helyzet a felkészülés egészével? Gyártottam egy táblázatot arról, hogy is sikerült eddig elvégeznem az edzésterv (Saci néni edzésterve amúgy) előírásait. Ma a 7. hét első edzése volt.
A táblázat beillesztése majdnem kifogott rajtam, de aztán mégsem, bár az eredeti szebb volt, és tartalmazta a futások típusait is. Na, mindegy. Szóval, az összkép azt mutatja, hogy elég sok edzés maradt ki sérülés vagy betegség miatt, illetve legutóbb óvatosságból. Az eddigi hat hétből mindössze kettő volt olyan, amikor az előírt távot sikerült teljesítenem, összesen kb. 25 km mínuszban vagyok. Ugyanakkor azt is látom, hogy az időim apránként javulnak – nyilván objektíven még mindig lassú vagyok, de mégis van előrelépés.
Ami a jövőt illeti, előre látom, hogy ezen a hétvégén jó eséllyel a Piros 35 túrán veszek részt. Nem tudom, emellett lefutom-e a 12 kilit, vagy megcserélem az utána heti 19 km-es futókirándulással. Inkább utóbbira tippelek, mert ugyan most megyek először túrázni, de azt gondolom, hogy nem biztos, hogy leszek annyira üde vasárnap, hogy lefussak 12 kilit – persze ki tudja. A másik változtatás, amit szeretnék, a múlt heti elmaradt 15 kilit valamikor „bepótolni”. Ha az előző csere fog bekövetkezni, akkor a 19 kili futókirándulás helyett szeretnék három szigetkört futni – gondolom, két héttel a verseny előtt még nyugodtan futhatok ekkorát. Hogy a többi hogy alakul, az elsősorban attól függ, hogy a térdem hogy bírja a terhelést. Remélem, bírja, bár azért érzem :S Amúgy szívem szerint jobban szeretnék hosszabbakat futni… Szóval eddig is elég szabadon kezeltem az edzéstervet, de úgy tűnik, ezentúl sem fogom tudni igazán követni. A célom viszont maradt: futásra képes állapotban eljutni a siófoki versenyig, és ott úgy teljesíteni a távot, hogy azt mondhassam, hogy ami tőlem telt, azt megtettem.
10 komment
2011.10.23. 23:03
Cipőavatás és izgalom
Címkék: teljesítménytúra edzések óvatosság futócipő
Felavattam az új, csak azért is szép cipőmet. Eredetileg 15 kili volt mára. Győrből késő délután értem vissza Pestre, úgyhogy hat körül tudtam csak elindulni. Szemerkélt az eső, de persze, miért is vittem volna az esőkabátomat… Eredetileg arra gondoltam, kisétálok a szigetre, futok három kört, aztán hazasétálok. Aztán a ház előtt újraterveztem: éreztem, hideg van, úgyhogy gondoltam, elindulok itthonról, futok két szigetkört, aztán újra haza, az majdnem 15 kili. Egy kikötésem volt magammal szemben: ha fáj a térdem, akkor abbahagyom az edzést és hazajövök.
El is indultam, de közben eléggé ráerősített az eső. Éreztem, hogy kezd rám hűlni a ruha, alulról izzadság, felülről eső, ennek a fele se tréfa. És akkor úgy döntöttem az első kör végén, hogy ugyan nagyon szeretném tudni, hogy most mennyi idő alatt menne a majdnem 15 kili, még jobban szerettem volna tudni, hogy a három körrel mi a helyzet, mert utoljára nyáron futottam azt a távot – mégis, fontosabb, hogy egészséges maradjak, úgyhogy egy kör után szépen hazafutottam. Kicsit variáltam az útvonalon, így összesen 9,3 kili lett, kicsit kevesebb, mint 7 perces ezrekkel. Nem lett meg tehát a mai edzésterv adagja, de igazából mégis pozitív a mérleg a számomra, mert simán meg tudtam csinálni, hogy inkább az eszemre hallgassak, és óvatosabb legyek – ez számomra előrelépés :)
A cipőm úgy tűnik, jó választás volt. Az egyik nagylábujjamnál kicsit nyom ugyan, de azon a köröm leválófélben van, úgyhogy valószínűleg azért. A térdemet egyszer-kétszer éreztem egy kicsit, de nem volt olyan erős a fájdalom, hogy azért meg kellett volna állni. Amúgy érdekes, a régi futócipőm elvileg fél számmal nagyobb, mint az új, mégis, összenéztem a kettőt, és az új picit nagyobb. A fene se érti ezt :)
Amúgy meg miután megvolt a futás, rájöttem, hogy jövő héten lesz egy olyan esemény, amit már hónapokkal ezelőtt beírtam a naptáromba: a Piros 35 teljesítménytúra. Most kezdem felfogni, hogy mit is vettem a fejembe már megint, meg most kezd elkapni az izgalom. Még sose voltam teljesítménytúrán, és annyi kérdés kavarog bennem, hogy azt se tudjam, hol kezdjem.
De tényleg. Úgyhogy ma inkább el se kezdem :)
20 komment
2011.10.21. 18:38
Rózsaszín korszak
Címkék: sérülés futócipő futócucc
Az úgy kezdődött a héten, hogy kedden elmentem futni, most van a lazább 3. hét, így öt kili volt a táv. Gondoltam, megyek a rakpartra, úgyis mostanában hűtlen vagyok hozzá. Mentem is, jól is ment a futás, eddigi legjobb időmet futottam, kerek 31:00 percet.
Csakhogy másnap újra előjött az átkozott térdfájás. Nem tudom, miért van, hogy mihelyt picit gyorsabban futok, megfájdul a térdem. Illetve ötleteim nyilván vannak: a cipőm azt gondolom, pici, pedig mikor megvettem, nem volt az; aztán kiderült a nyáron, hogy harántboltozat-süllyedésem UPDATE: vagy bokasüllyedésem van (tudom és vállalom, hiú vagyok, maradjunk ennél az elnevezésnél UPDATE: hát, így már nehezebb; én magam se tudom, hogy akkor melyiknél is – a lúdtalp mint diagnózis majdnem annyira romba döntött nyáron, mint anno az, amikor kiderült, hogy szemüveget kell hordanom), meg valószínűleg valami nem jó abban, ahogy futok. Így aztán úgy döntöttem, előrébb sorolom a futócipő-vásárlást. Eddig is tudtam, hogy hamarosan kell majd, főleg a liluló körmeimből következtettem erre; a kilométerekből nem feltétlenül gondoltam volna. A mostani cipőmben kb. 750 kili van; egy Nike-tól többet várok, még úgy is, hogy tudom, hogy kezdő futók hamarabb kinyírják a cipőiket.
Szóval a héten a programok közé ezt is besoroltam. A vásárlási technikához kapóra jött Simone Lewis aktuális bejegyzése: kicsit ki kellett keményíteni a lelkemet ahhoz, hogy el tudjak menni úgy egy boltba, hogy tudom, hogy valószínűleg nem ott fogok vásárolni, de sikeresen megtörtént a dolog.
Úgy alakult tegnap, hogy lett egy kis szabad időm napközben, így elmentem a Spuriba. Jókor is meg nem is: éppen sokan voltak, így nem volt fix eladó, aki segített nekem, hanem gyakorlatilag aki arra járt, az foglalkozott velem egy kicsit. Próbáltam New Balance-ot, Asics-t (a fene tudja ezeket toldalékolni), Saucony-t, meg egy Nike-t. Adidas nem volt a méretemben. Valahogy úgy éreztem, Nike-t nem akarok – a régi cipőmmel nem volt semmi bajom, csak időnként úgy érzem már magam, mint egy Nike reklámember: Nike a köcsögcsapatos pólóm, a futóblogos pólóm, a futószoknyám és a sportmelltartóm, bár ez utóbbit ez idáig senki nem tudta – na mindegy. Ja, meg az UB-pólóm és egy baseball-sapka a pozsonyi éjszakai futásról. Szóval jóból is megárt a sok. Lehet, hogy nem voltam ráhangolva a próbálgatásra, illetve biztos, mert azért időre kellett utána mennem, lényeg, hogy igazából egyik cipő se hatott meg, talán a New Balance-t éreztem a legjobbnak, viszont az volt a legrondább is egyben. Úgyhogy teljesen nyugodtan tudtam azt mondani, hogy most egyiket se kérem – tényleg nem kértem, és még lelkifurdalásom se lett, mert nem egy eladó segített végig. Utána még aznap megint lett egy kis időm, és elmentem a Boráros téri Adidas-boltba, nehogy már ne próbáljak Adidast. Az egyik eladó hölgy nagyokat sóhajtozott, amikor előadtam, hogy pronáló lábra szeretnék futócipőt venni, de aztán előkerült a kolléganője, aki már képben volt. Fel is próbáltam két modellt, infót is kaptam bőven, még esélyes is lett volna a cipő, de azt mondtam, még átgondolom. Örültem, hogy az eladó azt mondta, hogy ez természetes, végülis nem egy olcsó cipőről van szó, szerezzek csak róla infót a neten.
A kisördög azonban nem hagyott nyugodni: rrroka javasolta pár hete a Saucony-boltot, el is mentettem az oldalt könyvjelzőim közé, és tudtam, hogy ma lesz bő két órám, amikor el tudok majd menni oda. Így is tettem. Előtte ebédeltem valami kínai kaját, utána gondoltam is, hogy nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet volt, mert azért csak ki kéne próbálni a cipőt, és a kínai kaját kifejezetten nem szeretném viszontlátni, de végülis nem lett gond. A cipők közül a legerősebb belső támaszút próbáltam először – gondoltam, hogy ha már harántboltozat-süllyedésem van, akkor menjünk biztosra. Éreztem az alátámasztást a talpamon – és tegnap a Spuriban azt mondták, az nem annyira jó, ha érzem. Utána egy másik modellt is felpróbáltam, abban kicsivel kisebb az alátámasztás, de valahogy úgy éreztem, hogy az lesz az igazi. Annak ellenére, hogy a mérete kicsivel kisebb, mint a mostani cipőm (38-as, a mostani 38,5-ös, a lábam meg amúgy 37-es). Először próbáltam bizonygatni az eladó srácnak, hogy inkább nagyobb legyen, mert a mostani kicsi, de aztán be kellett, hogy lássam, hogy igaza van. Szóval a kisebb méretű és a kisebb alátámasztású cipőt választottam, és meg is vettem ott, mert annyiba került, amennyit rászántam. Ja, hogy a nevét is megmondjam: Phoenix 5, szerintem szép, az előző kék (lányoknak: türkiz ;) ) cipőm után ez most rózsaszín.
Most már csak azt remélem, hogy futni is tudok benne – térdfájás nélkül. A mai edzést kihagyom, inkább, mint hogy még rosszabb legyen a térdem, kenegetem békanyállal, borogatom, pihentetem, aztán remélem, a hétvégi hosszú (15 kilis) futás már gond nélkül meglesz.
Ja, amúgy a régi cipőmre a Spuriban azt mondták, hogy 1. még jó kéne, hogy legyen, így rövidebb távokra használjam nyugodtan; 2. lehet, hogy összement a mosásban – ez azért ciki, mert összesen kétszer mostam, mind a kétszer kézzel, vigyázva rá, utána kitömtem, igaz, selyempapírral csak, hogy a nedvességet leitassam, és nem gondolom, hogy emiatt össze kéne mennie. Bár az is igaz, hogy néhány fordulatra beletettem egy normál centrifugába – nem tudom, lehetett-e ez a gond. De akkor is fura.
UPDATE: Azt nem is írtam, hogy a cipőhöz ajándékba járt egy zokni, és vettem is még egyet, mert van egy több mint egy éves Saucony-zoknim, és eddig az az egyetlen zokniféleségem, ami még nem lyukadt ki. A vivicittás zoknik már a múlté.
17 komment
2011.10.17. 22:11
Bátorság
Címkék: célok verseny
Ma vettem egy nagy levegőt, és beneveztem a siófoki félmaratonra. Azért fura volt látni azt a nagy számot a távnál. Tavaly ilyenkor a hét kilométer volt ugyanolyan kihívás, mint most a félmaraton.
Azt gondolom, fel tudok rá készülni; nyilván ezért neveztem, félretéve a korábbi bizonytalankodásokat. Egy dologtól tartok: hogy lesérülök és/vagy megbetegszem addig. Ez idén sajnos gyakran előfordult – remélem, most nem így lesz.
9 komment
2011.10.16. 22:14
A héten ezeket futottam
Címkék: résztáv gasztro edzések
Kihasználom az időt, amíg elkészül a mai fantáziadús ebéd (=megfő a tészta), és elkezdem írni a hét futásairól a beszámolót. Kicsit szélsőséges az időbeosztásom most éppen, így ahogy a futásra is, erre is úgy kell időt szakítanom. De megteszem.
A héten először kedden voltam futni, este fél 9-kor indultam el. Kimentem a szigetre, mert résztáv volt előírva, 8 kili 2-2 bontásban. Úgy döntöttem, hogy tekintettel a sötétre nem körbefutom a szigetet, hanem maradok az Árpád hídnál, ott futkároztam a 3 és a 2 kilométer között. Kipróbáltam most az előírásnak megfelelően, nem úgy, ahogy múltkor, kisebb szakaszokra bontva. 2 kili laza, aztán 2 tempósabbnak szánt – aztán újra rájöttem, hogy a koncentrációképességem éppen nem az igazi, levontam a következtetést, hogy ábrándozás a résztáv megrontója, így aztán az első 4 kili után már kilométerenként váltottam tempót. Úgy egy fokkal jobb lett a helyzet, de az időmből azért nem feltétlenül mondanám meg, hogy résztávokat is tartalmazott. Lehet, hogy az a gond, hogy nagyon próbálom tartalékolni az energiáimat, attól tartok, hogy nem tudom végigcsinálni. Most is az első két kilit 15 perc alatt futottam, és régebben ugyan valóban 7:30 volt a kényelmi tempóm, de ma már azért annál kicsit gyorsabb, legalábbis általában. Lehet, hogy érdemes lenne egyszer elmenni addig, amit tényleg alig bírok, és megtapasztalni, hogy és akkor mi van. De az is lehet, hogy egyszerűen fáradt voltam, végülis aznap tíz órát tanítottam (UPDATE: nem is, kedden csak nyolcat tanítok, jut eszembe). Amúgy baromi unalmas volt oda-vissza futni, a végén majdnem elvesztettem a fonalat, de tudtam, hogy ott kell abbahagynom, ahol elkezdtem, így meglett mind a 8 kili. Valahogy jobban bírom egyébként rövidebb szakaszokon az erősebb tempót, a repülőket nyáron kimondottan szerettem, de ez azért még szenvedős.
Tészta megfőtt, folytatom valamikor.
Most folytatom. Amúgy csak a kép árnyalása érdekében, ma azért főztem olyasmit is, ami nem annyira uncsi, mint a tészta: tegnap megláttam egy fej brokkolit, ami nagyon vicces volt, ezért muszáj volt megvennem, és azt főztem vacsorára :P
Vissza a futáshoz. Hét közepén dilemmába kerültem, mert a hétre volt még 8 kili fartlek és 13 kili hosszú futás, viszont pénteken ugye ott volt a BÉF. Ez plusz futásnak sok lett volna, azt meg nem nagyon tudtam, hogy akkor hogy alakítsam az edzéstervemhez, de egy kis segítséggel végülis rájöttem, hogy ha onnan még hazafutok, akkor kb. meglesz a heti hosszú futásom. Így is lett. Péntek délutánra amúgy már zombiközeli állapotban voltam, bevásárolni se volt időm, hajat mosni se, de nyilván a BÉF-re menni kellett. Tudtam, hogy ott lesz Simone Lewis, akivel Pozsony óta nem találkoztam, meg még néhányan, akikkel jó lett volna találkozni, ezért mindenképpen menni akartam. Pedig másnap fél ötkor kellett kelnem, de ez most így jött ki. Szóval BÉF pizsamaparty – a beöltözős részén sokáig filóztam, hogy legyen; azt nem akartam, hogy nem öltözök be, a két jelölt egy hálóing és egy régi szívecskés pizsamafelső volt, végül utóbbit választottam. Az alsót eszembe se jutott elvinni, részben azért, mert régi, és már leesik rólam, részben azért, mert az már nem fért bele az övtáskámba – így viszont megkaptam, hogy gyengén adom magam elő, és ezzel végülis egyetértek :). A futás hangulatos, beszélgetős volt, nagyrészt Simone Lewis (nagyon kúl cicás pizsiben) és Pannonfunk társaságában – neki éppen fájt a lába, remélem, már jobban van. A hangulathoz nekem egy pici hiányérzetem volt csak: nem volt a futáshoz nóta, mint a strandoson. Amikor beértünk a Vörösmarty térre, még egy pár szót beszélgettünk, aztán hamar hazaindultam, mert hideg volt és fáztam. Hazáig még majdnem 4 kilit futottam, így összesen 12,83 kili lett a táv, kb. másfél óra alatt – ezt elfogadtam a 13 km-es futásnak.
A heti harmadik futásom ma volt, 8 km iramjáték. Itthonról futottam a szigetre, végre világosban, délután. Tökjó idő volt, sütött a nap és csak picit volt hűvös. Valahogy nem nagyon koncentráltam a tempóváltásokra, futottam, ahogy jött. A táv kicsivel több, mint 9 kili (ugyanaz, amit már futottam először augusztusban, aztán szeptemberben is egyszer), a mai időm 59:57 lett. Eddig ez a legjobb időm, pedig ebben benne van két piros lámpa és a szigeti kútnál egy frissítés – kb. egy hónappal ezelőtt 1:01:20-at futottam, és abban nem voltak benne a megállások. A végén persze muszáj volt belehúznom, szerettem volna egy órán belül elérni a célsarkot – és meglett, yesssz! :D
Az volt még a fura, hogy a hetem és a hétvégém eléggé fárasztó volt, a BÉF után három órát aludtam, utána ma azért többet, de a nap nagy részét ma is végigdolgoztam és végigtanultam, de mégis, amikor hazaértem a futásból, azt éreztem, hogy kipihentem magam a hétvégén :)
8 komment
2011.10.08. 15:59
Csak így bőbeszédűen
Címkék: edzések terep
Pannonfunkkal és Random_-mal futottunk a Hármashatár-hegyen. Jó volt.
Ezért érdemes futni.
Effe kérésére UPDATE (10.08., 21:58) Na jó, kicsit bővebben. Szóval a Facebook-on kezdett szerveződni az egész, Pannonfunk kezdeményezésére. Én rögtön rázizzentem, mert a tavaszi Samsung óta szeretnék oda visszamenni, meg különben is hegyeken_akarok_futni, csak valahogy nem jutok el, asszem, lusta vagyok, ezt nem hiszem, hogy mással kéne magyarázni. Több variáció volt, hogy kik jönnek, volt, akivel éppen csak elkerültük egymást, de végül nagyjából az eredeti csapat állt össze. Pannonfunk a Szépjuhásznétól kezdte, mi a Fenyőgyöngyénél csatlakoztunk, egy panorámakört mentünk.
Igazából örültem annak, hogy így alakult, hogy hármasban futunk. Tudtam, hogy bárki jön is, én leszek a leglassabb, és azt is tudtam, hogy ha ez rosszabb pillanatomban történik, akkor nagyon fog zavarni a dolog; nemcsak az, hogy lassú vagyok, hanem az is, hogy feltartok gyorsabb futókat. Voltak olyan pillanatok a héten, amikor azt gondoltam, hogy inkább nem megyek, de mivel tudom, hogy ennél rosszabb döntést nem hozhatnék, ezek azért tényleg pillanatok voltak csak. De Random_-mal már futottunk együtt, és nem volt ideges a lassú tempó miatt, Pannonfunk meg kitalálta, hogy majd időnként visszafut értem, úgyhogy amikor kialakult, hogy végül így megyünk, már tudtam, hogy nem lesz gond a lassúságomból. (Amúgy a lelkifröccs-rovat lassúságpara bejegyzése jön majd valamikor.) És valóban így is lett. Futottam, ahogy jól esett, amikor meg úgy esett jól, akkor belesétáltam az emelkedőkön. A fiúk néha előrementek, aztán visszafutottak, de többnyire valamelyikük ott futott mellettem, és beszélgettünk.
Nagyon hangulatos volt az egész. Az erdő, az átszűrődő fényekkel, az avar, ami hol ilyen volt, hol olyan, néha egy-egy szembefutó, a kilátás a dombokra, aztán egy helyen teljesen meglepő módon az Árpád hídra. Időt egyébként nem mértem, elfelejtettem bekapcsolni az órám, amikor elindultunk, amikor eszembe jutott, akkor meg már nem láttam értelmét. Valahogy nem is volt fontos, picit mintha kiléptünk volna az időből; nem is tudom, olyan gyűrűk urás hangulata volt az egésznek, persze fekete lovasok nélkül. Szerintem az egész utat végigmosolyogtam; Pannonfunk is nagyon jó formában volt, látszott rajta, hogy a maraton után élvezettel fut; Random_ meg valahogy mintha itt lenne természetes közegében, az erdőben a hegyeken. Megnyugtató volt, hogy a fiúk tudták, hol vagyunk, nekem elég volt azt tudnom, ők hol vannak; ritkán fordul elő, hogy ennyire ráhagyatkozom másokra.
Szóval időt se mértem, távot se; a táv Random_ egy régebbi futása alapján 8,9 kili volt, az idő meg kb. 70 perc.
Tényleg jó volt. Ezért érdemes futni :)
UPDATE 2 (10.09., 7:45) Futás után lenyújtottunk, aztán a Daubnerben vettünk sütit ebéd utánra. Nem apróztam el, karamelltortát és Esterházy-tortát választottam. Ugyan kicsit haboztam, hogy hogy néz már ki, hogy két szelet sütit veszek rögtön, de Random_ megnyugtatott, hogy nincs ezzel gond :) Utána hazahozott; mondtam már, hogy milyen jó dolgom volt egész délelőtt? :) Itthon lezuhanyoztam, megebédeltem, a karamelltorta volt a desszert, aztán aludtam egy jót :) Az Esterházy-torta később került sorra, nagyon finom volt mindkét süti.
Még az tartozik hozzá a krónikához, hogy kicsit megfázva futottam, mégsem volt fárasztó a futás. Egyszer-kétszer megbotlottam, de tudtam korrigálni, nem estem el egyszer sem, és ennek roppantul örültem :D Közben Pannonfunk kiszúrta, hogy a jobb lábam nagyon dől befele, megnézetem majd a cipőmet, lehet, hogy hamarosan kell majd egy új.
29 komment
2011.10.07. 22:27
Szegény Anakin
Címkék: orvos terheléses vizsgálat
Tekintettel a nyár végi előzményekre, meg arra, hogy több csapattársam is már sikeresen túljutott egy terheléses vizsgálaton, én is úgy döntöttem, hogy benevezek egyre, az UB-s kuponom felhasználásával.
Ma jött el a vizsgálat napja. Az előjelek nem voltak kedvezőek, sikerült megfáznom, olyannyira, hogy most először fordult velem elő, hogy reggel nem voltam képes bemenni tanítani, és ezzel megszívattam egy egész osztályt. Felhívtam a sulit (persze miután felöltöztem, smink, minden, és akkor jöttem rá, hogy alig állok a lábamon), vissza az ágyba, fél 11-ig alvás, jól kiizzadtam, és utána persze egész jól lettem. Nyilván már tegnap gondolkodtam azon, hogy vajon jó ötlet-e így elmenni erre a vizsgálatra, de mivel nem tudtam utolérni a központot, gondoltam, lesz, ami lesz, meglátjuk majd ma.
Tőlem kissé szokatlan módon (és hatalmas koncentráció eredményeképpen) időben odaértem. A hölgy, aki az adataimat rögzítette, nagyon örült, hogy UB-s papírral megyek. Utána beszélgettünk is pár szót, szereti azt a versenyt. Én is szeretem :)
Kitöltöttem az adatlapot, és meg is beszéltük, amiket beírtam. Apu szívbeteg volt, ez önmagában egy óvatosságra intő dolog, mondta is az orvos, hogy már csak ezért is jól tettem, hogy elmentem erre a vizsgálatra. Apu betegségéről részletesen kikérdezett – kontrasztként megemlítek egy másik orvost, akinél nyár végén voltam, mikor említettem neki, hogy apu szívbeteg volt, azt mondta, hogy képzeljem, neki meg a szomszédja az… Az én adataim közül szerencsére nem sok minden megbeszélnivaló volt, utána testmagasság-, testsúly-, testösszetétel-mérés és vérvétel következett. Aztán a másik szobában maga a terheléses vizsgálat meg a légzésfunkció-mérés. Utóbbinál azért okozott egy kis gondot, hogy épp náthás voltam, de alapvetően nem volt vészes. A futópad rettentően szokatlan volt, gyakorlatilag végig instruáltak, hogy hogyan mozogjak rajta; azt hiszem, nem lesz a kedvencem. Maga a vizsgálat amúgy rövid volt, de húzós.
A részletes eredmények később jönnek, egyelőre három dolog fontos. Az első kettőt gondoltam :) A testzsírból egy kicsit izommá kéne dolgoznom, illetve az anaerob küszöb emelése céljából intervallum-edzésekre lenne szükségem. A harmadikat pedig reméltem: a hosszabb távokra való törekvésemnek, konkrétan most a félmaratoni célomnak nincs semmi akadálya, sőt kimondottan bátorítottak a további sportolásra.
Az egészben a legrosszabb az a maszk volt, amit viselnem kellett a vizsgálat alatt. Eleve náthás vagyok, így nem éreztem a levegővételemet teljesen sima ügynek abban a felszerelésben. Annyira nem tetszett, hogy amikor már lenn voltam a futópadról, egyszer majdnem le is szedtem csak úgy, de mondták, hogy még maradjon egy kicsit. Persze, nyilván kibírtam. De azért eszembe jutott szegény id. Skywalker, akire a gonosz Palpatine több évre rátette a fejére azt a másik maszkot. Meg is értem, hogy egyszer csak betelt a pohár nála, és lehajította a szemétládát a picsába.
4 komment
2011.10.02. 20:38
7 kili: rosszkedv és küzdelem
Címkék: verseny paradox lélekállapot
A Vivicittà óta ez volt az első versenyem, amiben egyéni távon indultam és nem is találkoztam ismerős futótársakkal. Találkozhattam volna persze, ha reggel időben kiérek, úgy volt, hogy Péterrel összefutunk, aki még Szegeden volt évfolyamtársam, és az UB után derült ki, hogy ő is ott volt, az Ennyire Futja csapat tagjaként. De nem értem ki időben, utána meg nem tudtam maradni, így aztán nem találkoztam Péterrel se, meg más ismerőssel se – ez ma így alakult :(
Anyu úgy döntött a héten, hogy feljön ő is gyalogolni. Tavaly októberben a Coca Colán gyalogolt, akkor nagyon örültem ennek, az volt az első esemény, amire elment apu halála után. Most is örültem annak, hogy eljön gyalogolni, sőt előtte még orvossal is megvizsgáltatta magát, ami szintén jó hír volt. Annak már kevésbé örültem, amikor közölte, hogy ő futni akar – nulla edzettséggel, 80+ kilóval és 71 évesen nem biztos, hogy kéne. Szerencsére időközben erről letett magától – meggyőzni úgyse lehetett volna. Viszont ma reggel kb. 10 másodperccel a megérkezése után már sikerült felnyomnia az agyam. Nagyjából ő az egyetlen, aki erre képes; az viszont nyilván az én hibám, hogy ez rá tud ülni a hangulatomra. Mostanában amúgy se nagyon vagyok kikeményítve, fáradt is vagyok; szóval ez mára nem hiányzott.
Egyedül mentem ki a rajtomhoz. Nem igazán volt verseny- meg jó hangulatom se, bár az azért eljutott hozzám, hogy sokan vannak és hogy jó az idő. Közben beszereztem végre egy Suhanj-karkötőt – erre a félmaraton előtt nagyon rá voltam zizzenve, de ahogy az lenni szokott, nem akkor lett meg, amikor akartam, hanem akkor, amikor csak épp arra jártam. Leadtam a cuccom a ruhatárba, utána rájöttem, hogy egy pézsé van csak nálam, ami csak a toi-toira lesz elég, így még a rajt előtt kértem papírzsebkendőt valakitől.
Célt annyiban tűztem ki magam előtt, hogy szerettem volna 45 percen belül lefutni a távot. A héten pénteken futottam szintén 7 kilit, az egész jól sikerült, 43:34 alatt futottam (6:13), pedig elvileg ez laza futás volt csak, nem akartam gyorsan futni. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ilyet futni két nappal a verseny előtt, mert szombaton tökfáradtnak éreztem, és kicsit meg is fájdult a térdem. Nem tudom, ez mitől van, hogy ha egy picivel gyorsabban futok, már megfájdul a térdem – mondjuk betonon futottam, vagy mi az, amiből a járdák vannak, de akkor is bosszantó.
Szóval megvolt a rajt, a rajtvonal után néhány másodpercig azon tököltem, hogy a nálam levő Polar órát működésre bírjam. Lehet, jobb lett volna az ismerős órámmal futni, de meg akartam nézni, mennyire pontos a táv mérése (azt gondoltam előtte, semennyire – nem kalibráltam még), illetve hogy a pulzusadatok hogy alakulnak. Aztán eltaláltam a megfelelő gombot, utána már nem volt más dolgom, csak hogy fussak.
Fura volt, már az Andrássy elején voltak, akik sétáltak, volt, aki babakocsival. Ezen a távon nem számítottam erre. El tudtam közöttük menni valahogy, de akkor is furcsálltam – persze valószínű, ha jobb hangulatban vagyok, nem akadok fönn ezen. A másik gond az volt, hogy időnként kerülgetni kellett a futók között átslisszanó gyalogosokat, és a váratlan tempóváltások nem estek jól. Amúgy egész jól ment a futás, bár szomjas voltam szinte végig. Kb. 4 kilométerig hat perces ezreket tudtam tartani, aztán lassultam. Lehet, hogy túl gyorsan kezdtem – eddig azt tapasztaltam, hogy a lassabb, szigorúan a saját tempóm szerinti kezdés válik be, ha gyorsabban kezdek valami miatt, azt utána megszívom. Az ötödik kilométer után úgy tűnt, hogy ismét fel tudok venni egy gyorsabb tempót, ami aztán nem sikerült. Ezen a szakaszon sokat kellett előznöm és nagyon zavartak a kanyarok. Az utolsó kilin már nagyon szenvedtem, becsülettel futottam, de nehéz volt. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de lelkileg nagyon megvisel, hogy az utolsó szakasz ennyire kanyargós – amikor már várom a célt, és nem akar eljönni. Azt éreztem ma, hogy minden lépéssel egyre távolodok a céltól, a végén már csak arra tudtam gondolni, hogy A F@SZBA VAN MÁR A CÉL?!? Aztán persze meglett, ott volt a helyén.
Miután magamhoz tértem, megkerestem tesómat, aztán megvártuk, hogy anyu beérjen. Közben beszereztünk egy-egy piros orrt, meg Gesztenye Marcival is adakoztunk – apróságok ezek, de jó érzés, hogy megtehetem. Aztán anyu beért, gond nélkül, és látszott rajta, hogy örül annak, hogy ma itt gyalogolt, és hogy jól ment neki. Ennek végre tudtam örülni.
A Polar tényleg nem jól mérte a távot, 8,72 km-t mért, jövő héten ideje lesz kalibrálnom. A szívritmusom 178 és 125 között volt. A hivatalos nettó időm 44:44 (6:23), tehát sikerült épp a tervezett időn belül lefutni a távot, ráadásul tetszik a szám :)
Hasonló távot tavaly novemberben Siófokon 54:49 alatt futottam – az volt az első ekkora távom, és akkor is éppen lelkem volt, eszembe jutott apu. A Samsungon tavasszal még tovább tartott leküzdeni a hét kilit, 57:03 volt az időm, igaz, szakadt az eső, és az terep volt. Aztán nyáron Tatán a maratonváltóban 49:58 alatt futottam egy kört, akkor meg nyilván meleg volt. Ezekhez képest a mostani eredményem jónak mondható – és egyben az is látszik, hogy mindig van valami, amivel meg lehet magyarázni az eredményeket :)
Az is egy tanulsága a mai napnak, hogy nem tesz jót a futásnak, ha épp lelkem van. Dühből és örömből lehet gyorsabban futni, szomorúságból nem.
18 komment
2011.09.28. 22:17
A résztáv megszelídítése
Címkék: résztáv edzések
Mára résztáv volt előírva, 2 kili kényelmes-2 lendületes-2 kényelmes. Na most, gondoltam, valamit kezdjük a problémával. Merthogy múltkor gyakorlatilag nem éreztem különbséget a kétféle futás között. Igaz, fájt a fogam.
Azt is tudom, hogy ahhoz, hogy lendületesen végigfussak egy szakaszt, ahhoz oda kell figyelnem. Viszont a figyelmem mostanában iszonyúan terelhető, rég volt ennyire az. Kizártnak tartottam, hogy két kilométeren keresztül tudjak figyelni arra, hogy ne menjek át andalgósba. Úgyhogy azt találtam ki, hogy rövidebb szakaszokra bontom, egy kilisekre. Azt is kitaláltam, hogy nem futom körbe a szigetet, mert úgy nem tudom pontosan mérni, így aztán a budai oldalon a 3 és 5 kili közötti részen futottam, 1 kili bemelegítés, 1 lendületesebb, 1 lazább, 1 lendületesebb és 2 lazább felosztásban. A taktika bevált, így éreztem a tempóváltást, és az egyik gyorsabb szakaszt 5:50-nel, a másikat 6:18-cal futottam. Ez hozzám képest jó. Az egész edzésidő 6 kilire 40:38 lett. Egy dolog zavart kicsit, hogy közben időnként nyomolvasnom is kellett, hogy megtaláljam a kilométerek felfestését, pedig kb. tudom, hol kell őket keresnem.
Szóval elégedett voltam a mai edzéssel. Pedig nem voltam nagyon kipihenve, és a szőlő-kávé kombináció, amit előtte leküldtem, nem biztos, hogy nagyon nyerő volt, bár baj nem lett belőle. Közben az utolsó 2 kilométeren összefutottam Gergővel, ezer éve nem láttam, jó volt pár szót beszélni vele. Meg rám köszönt valaki, és mire ocsúdtam és visszaköszöntem, már messze járt. Ha olvasod, ne haragudj, nagyon vaksi tudok lenni sötétben.
9 komment
2011.09.27. 21:28
Mit ér a táv, ha rövid?
Címkék: lelkifröccs
Lelkifröccs rovatunk mai írása arról szól, hogy mit ér a táv, ha rövid. Az eredeti téma az lett volna ám, hogy mit ér a futó, ha lassú, de aztán túl hosszú lett a cucc, így aztán szétválasztottam távra és tempóra. Úgyhogy jön majd a lassúságpara is, az amúgy a keményebb dió, de lássuk először a távot.
Szóval mit ér a futó, ha lassú? És mit ér a táv, ha rövid? Ezek a kérdések egy ideje már foglalkoztatnak.
Pedig sokáig fel se merültek bennem – amikor elkezdtem futni tavaly nyáron, maga volt a boldog ártatlanság időszaka, meg az örömé, hogy futok; fel se merült bennem, hogy keveset vagy lassan. Az volt a cél, hogy elérjek öt kilométerig. Elértem, első szigetkör tavaly november 6, július 4-én kezdtem futni, szóval négy hónap alatt, és addig is élveztem a futás legtöbb pillanatát.
Közben megvolt az első versenyem, pont egy éve, a Spar maratonka, a maga teljes 3,5 kilométerével. Eddigi legnehezebb versenyem volt: a leghosszabb táv, amit addig egyben futottam, 4 percek voltak, két perc sétával megszakítva, a három és fél kili tehát beláthatatlanul hosszúnak tűnt. Mégis bevállaltam a versenyt, hosszú vívódás után, de nagyon paráztam. Láttam előtte, hogy vannak, akik fanyalognak, miért kell egy ekkora távot maratonkának hívni – nekem viszont jó érzés volt, hogy így hívják a távot, mert úgy éreztem, így ezzel a távval is része lehetek a maraton tradíciójának. Tesóm kijött velem a versenyre, a biztonság kedvéért vittem szőlőcukrot meg banánt, gondoltam, ki tudja, hogy fogom bírni. A szőlőcukorból ma is van még pár szem. A rajtnál mindenre elszántan álltam, tudtam, hogy fontos, hogy egyben lefussam a távot. Beleséta nélkül. Aztán futottam; esett; közben meglepődtem, mennyien sétálnak, de láttam, iskolások; iskolás koromban én is sétáltam volna. És lefutottam. Az időt nem is mértem, eszembe se jutott. Nem is volt vészes, könnyen lefutottam – de jellemző módon az első gondolatom az volt a célban, hogy biztos elmérték a távot. Aztán a második gondolatommal már helyretettem magamat – és azóta egyébként távtól igazából nem tartok.
Kicsit viszont visszasírom ezt az időszakot, amikor még meg tudtam becsülni azt, hogy lefutottam 3,5 kilit. Nem tudom, mi az oka, talán a Nike félmaraton előtti para, ami rosszabb volt, mint három vizsgaidőszak, vagy az, hogy a körülöttem levő futók nagy része már futott félmaratont, de mostanában kezdem úgy érezni, hogy egy bizonyos táv alatt ciki futni. Nyilván ez a saját hülyeségem is; én is gondoltam olyat, hogy öt kilire nem veszem fel a köcsögcsapatos pólómat – amúgy nem is, mert azt a kiemeltebb futásokra tartogatom. Az is nyilvánvaló, hogy már nem indulnék el 3*200 métereket futni, mert az visszafejlődés lenne. Viszont nemrég történt, hogy a Spar futásokról beszélgettünk, szóba került a 7 kilis táv, és már épp mondani akartam, hogy arra akarok nevezni, amikor nonverbális módon le lett fikázva a táv. Nem is mondtam semmit, lapítottam… és azon gondolkodtam, tényleg ciki 7 kilit futni? Pedig végül tényleg arra neveztem; nem azért, mert a táv kihívás, hanem azért, mert most nem volt kedvem váltóban futni, hosszabb egyéni táv nem volt a 30 kiliig, viszont ott szerettem volna lenni, mert tavaly ez volt az első versenyem.
Szóval az eszemmel nyilván tudom, hogy tökjó, hogy futok, és hogy minden táv lépésekből áll össze, így aztán minden egyes lépést érdemes megbecsülni. Csak átérezni nem mindig tudom ezt – pedig volt, amikor ez az érzés magától értetődően jött. Pedig akkor még csak 200, aztán 600 métereket, utána meg 3,5 kiliket futottam. Rövid távokat, igaz?