A Vivicittà óta ez volt az első versenyem, amiben egyéni távon indultam és nem is találkoztam ismerős futótársakkal. Találkozhattam volna persze, ha reggel időben kiérek, úgy volt, hogy Péterrel összefutunk, aki még Szegeden volt évfolyamtársam, és az UB után derült ki, hogy ő is ott volt, az Ennyire Futja csapat tagjaként. De nem értem ki időben, utána meg nem tudtam maradni, így aztán nem találkoztam Péterrel se, meg más ismerőssel se – ez ma így alakult :(
Anyu úgy döntött a héten, hogy feljön ő is gyalogolni. Tavaly októberben a Coca Colán gyalogolt, akkor nagyon örültem ennek, az volt az első esemény, amire elment apu halála után. Most is örültem annak, hogy eljön gyalogolni, sőt előtte még orvossal is megvizsgáltatta magát, ami szintén jó hír volt. Annak már kevésbé örültem, amikor közölte, hogy ő futni akar – nulla edzettséggel, 80+ kilóval és 71 évesen nem biztos, hogy kéne. Szerencsére időközben erről letett magától – meggyőzni úgyse lehetett volna. Viszont ma reggel kb. 10 másodperccel a megérkezése után már sikerült felnyomnia az agyam. Nagyjából ő az egyetlen, aki erre képes; az viszont nyilván az én hibám, hogy ez rá tud ülni a hangulatomra. Mostanában amúgy se nagyon vagyok kikeményítve, fáradt is vagyok; szóval ez mára nem hiányzott.
Egyedül mentem ki a rajtomhoz. Nem igazán volt verseny- meg jó hangulatom se, bár az azért eljutott hozzám, hogy sokan vannak és hogy jó az idő. Közben beszereztem végre egy Suhanj-karkötőt – erre a félmaraton előtt nagyon rá voltam zizzenve, de ahogy az lenni szokott, nem akkor lett meg, amikor akartam, hanem akkor, amikor csak épp arra jártam. Leadtam a cuccom a ruhatárba, utána rájöttem, hogy egy pézsé van csak nálam, ami csak a toi-toira lesz elég, így még a rajt előtt kértem papírzsebkendőt valakitől.
Célt annyiban tűztem ki magam előtt, hogy szerettem volna 45 percen belül lefutni a távot. A héten pénteken futottam szintén 7 kilit, az egész jól sikerült, 43:34 alatt futottam (6:13), pedig elvileg ez laza futás volt csak, nem akartam gyorsan futni. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ilyet futni két nappal a verseny előtt, mert szombaton tökfáradtnak éreztem, és kicsit meg is fájdult a térdem. Nem tudom, ez mitől van, hogy ha egy picivel gyorsabban futok, már megfájdul a térdem – mondjuk betonon futottam, vagy mi az, amiből a járdák vannak, de akkor is bosszantó.
Szóval megvolt a rajt, a rajtvonal után néhány másodpercig azon tököltem, hogy a nálam levő Polar órát működésre bírjam. Lehet, jobb lett volna az ismerős órámmal futni, de meg akartam nézni, mennyire pontos a táv mérése (azt gondoltam előtte, semennyire – nem kalibráltam még), illetve hogy a pulzusadatok hogy alakulnak. Aztán eltaláltam a megfelelő gombot, utána már nem volt más dolgom, csak hogy fussak.
Fura volt, már az Andrássy elején voltak, akik sétáltak, volt, aki babakocsival. Ezen a távon nem számítottam erre. El tudtam közöttük menni valahogy, de akkor is furcsálltam – persze valószínű, ha jobb hangulatban vagyok, nem akadok fönn ezen. A másik gond az volt, hogy időnként kerülgetni kellett a futók között átslisszanó gyalogosokat, és a váratlan tempóváltások nem estek jól. Amúgy egész jól ment a futás, bár szomjas voltam szinte végig. Kb. 4 kilométerig hat perces ezreket tudtam tartani, aztán lassultam. Lehet, hogy túl gyorsan kezdtem – eddig azt tapasztaltam, hogy a lassabb, szigorúan a saját tempóm szerinti kezdés válik be, ha gyorsabban kezdek valami miatt, azt utána megszívom. Az ötödik kilométer után úgy tűnt, hogy ismét fel tudok venni egy gyorsabb tempót, ami aztán nem sikerült. Ezen a szakaszon sokat kellett előznöm és nagyon zavartak a kanyarok. Az utolsó kilin már nagyon szenvedtem, becsülettel futottam, de nehéz volt. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de lelkileg nagyon megvisel, hogy az utolsó szakasz ennyire kanyargós – amikor már várom a célt, és nem akar eljönni. Azt éreztem ma, hogy minden lépéssel egyre távolodok a céltól, a végén már csak arra tudtam gondolni, hogy A F@SZBA VAN MÁR A CÉL?!? Aztán persze meglett, ott volt a helyén.
Miután magamhoz tértem, megkerestem tesómat, aztán megvártuk, hogy anyu beérjen. Közben beszereztünk egy-egy piros orrt, meg Gesztenye Marcival is adakoztunk – apróságok ezek, de jó érzés, hogy megtehetem. Aztán anyu beért, gond nélkül, és látszott rajta, hogy örül annak, hogy ma itt gyalogolt, és hogy jól ment neki. Ennek végre tudtam örülni.
A Polar tényleg nem jól mérte a távot, 8,72 km-t mért, jövő héten ideje lesz kalibrálnom. A szívritmusom 178 és 125 között volt. A hivatalos nettó időm 44:44 (6:23), tehát sikerült épp a tervezett időn belül lefutni a távot, ráadásul tetszik a szám :)
Hasonló távot tavaly novemberben Siófokon 54:49 alatt futottam – az volt az első ekkora távom, és akkor is éppen lelkem volt, eszembe jutott apu. A Samsungon tavasszal még tovább tartott leküzdeni a hét kilit, 57:03 volt az időm, igaz, szakadt az eső, és az terep volt. Aztán nyáron Tatán a maratonváltóban 49:58 alatt futottam egy kört, akkor meg nyilván meleg volt. Ezekhez képest a mostani eredményem jónak mondható – és egyben az is látszik, hogy mindig van valami, amivel meg lehet magyarázni az eredményeket :)
Az is egy tanulsága a mai napnak, hogy nem tesz jót a futásnak, ha épp lelkem van. Dühből és örömből lehet gyorsabban futni, szomorúságból nem.