Eltelt az első teljes futóévem, legyen akkor egy kis összegzés [most, hogy elkészült… bazi hosszú lett], milyen is volt ez az év a futás szempontjából.

Annyi háttérinfó talán belefér, hogy a futás számomra több mint szabadidős tevékenység. Tavaly kezdtem el futni, nyáron. Az előtte nyártól idén nyár elejéig tartó két éves időszak olyan volt, mintha dózerrel végigmentek volna az életemen: ami volt, az elveszett, ami nem volt, nem is lett – nem tudom, kinek van meg, hogy ez milyen… Nem vidám, viszont tekintsük úgy, mint egy érdekes kísérletet arra, hogy mit lehet így az emberélet felénél kicsit túl újjáépíteni gyakorlatilag a nulláról. A futás már a romok alól bújt ki, és a legnagyobb eredménye ennek az évnek, hogy még mindig futok, és még mindig szívesen futok, pedig nem feltétlenül szoktam kitartó lenni ilyesmiben.

No, de vissza a futáshoz. Nézzük először a számokat, aztán minden mást.

1.       A számok

A könnyebb áttekinthetőség kedvéért gyártottam egy táblázatot, íme:

* Most este még poénból kimentem futni 338 métert, hogy az éves összes teljesen kerek szám, 888,888 km legyen, de az összesítést így hagyom, mert ez a spontán adat :)

2. Minden más

Sérülések – egyensúly és edzésterv

Nahát, anélkül, hogy mélyebb elemzésbe bonyolódnék, az látszik, hogy elég hektikus volt az év. Az év első részében elég sokat ki kellett hagynom, általában térdfájás miatt. Tavasszal igyekeztem növelni az edzések számát, meg a megtett táv is akkor lett nagyobb, de ez júliusra visszaütött, akkor volt egy nagyobb kihagyásom. Az is kiderült akkor, hogy lúdtalpam van, ezzel kb. egy hétig foglalkoztam intenzíven, azóta sem. Ősszel vettem egy új cipőt, kicsit erősebb alátámasztással, mint a korábbi, de ennyi.

A fő kérdés persze az volt, hogy mi az oka annak, hogy ennyit vagyok sérült. Ezzel kapcsolatban a következő tanulságai voltak ennek az évnek. Az egyik kérdés az, hogy mi is a futás helye az életemben; nyilván ez meghatároz elég sok mindent. Sajnos hajlamos vagyok, vagy legalábbis sokáig hajlamos voltam végletes lenni: ami nagyon fontos volt, az túlzottan az volt. Ahogy látható, áprilistól júniusig gyakorlatilag minden másnap futottam – ez túlzás volt, a felkészültségemhez és az edzettségemhez képest mindenképpen. Az egyensúlyhoz Random_ csapattársam segítségével sikerült kicsit közelebb jutnom: egyrészt a példáján is láttam, hogy heti három edzéssel is el lehet érni a kitűzött célt, másrészt akkoriban elég sokat beszélgettünk is ezekről a dolgokról. Augusztus óta kb. heti háromszor futok, néha kevesebbszer, és ez így most jó. Volt olyan is, hogy kihagytam vagy félbehagytam edzést azért, mert a testem jelzéseire figyeltem – ez korábban elképzelhetetlen volt.

A sérülésekkel kapcsolatos másik segítséget Rrrokától kaptam, a hosszútáv blogon. Áprilistól elkezdtem egy edzéstervet a tempó növelése érdekében, aztán később egy másikat, amivel a Nike félmaratonra készültem volna. Ezekben az edzéstervekben heti négy edzés volt előírva – és ha kimaradt egy, amire elég jó esély volt, akkor igyekeztem pótolni. Ez nyilván azzal járt, hogy feltorlódtak az edzések; a végén aztán egy jó kis tripla szigetkör után júliusban ki is kellett hagynom vagy három hetet. Rrrokától aztán megtudtam, hogy kihagyott edzést nem pótolunk – ez az infó kisebbfajta megvilágosodással járt számomra, pláne, hogy azt is elmagyarázta, hogy hogyan lehet az edzéstervet variálni, úgy, hogy az jó legyen.

Edzésterv vagy örömfutás

Ha már edzésterv: a másik dilemma idén az volt, és végülis már megint kilyukadtam annál a kérdésnél, hogy miért is futok – szóval hogy a teljesítmény a fontos, vagy az, hogy örömmel fussak. Ha ránézek a nem egész másfél éves futómúltamra, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy fontos nekem az, hogy célokat tűzzek ki. Ezek gyakran versenyek formájában jelennek meg, amikor hosszabbat futok, mint korábban; vagy éppen az (lenne) a cél, hogy gyorsuljak. Ezekre a célokra sokan edzéstervekkel készülnek – én is kipróbáltam ezt a műfajt, de azért valahol nem az igazi. Annyi minden muszáj dolog van amúgy is, annyi kötelesség – tényleg ezt akarom, hogy a futásból is az legyen? Ugyanakkor céljaim vannak, és felfoghatnám úgy is, hogy az edzésterv a célok elérésének a leghatékonyabb módja… Szóval ez dilemma, amit még nem oldottam fel.

A siófoki félmaratonra edzéstervvel készültem – azt nem mondanám, hogy betartottam, mert nem lenne igaz, de igyekeztem. De alig vártam, hogy vége legyen, és futhassak úgy, ahogy jól esik. És nekem úgy tűnik, úgy esik jól, ha sokat futok lassan. Decemberben ami nem társas futás volt, az mind 10 kilinél hosszabb táv volt, ráadásul néhányszor terepen. Volt egy 15,3, részben terepen, aztán egy másik 15, aztán négy kör a Hungaroringen (17,24), aztán a Balboa, aztán egy 10,13, egy 19,5 meg egy 12,73 km – ez látszik is a decemberi adatokon. (Remélem, ez a távnövelés nem fog visszaütni sérülés formájában – azért kicsit tartok ettől, bár egyelőre szerencsére nem úgy néz ki.)

Ez a dilemma tehát megoldatlan egyelőre – és fontos lenne hamarosan valami kompromisszumot kötni magammal, mert a két kiemelt versenyemmel a jövő évre is feltettem a lécet magamnak.

Ami nem sikerült: gyorsulás

Na, ez az, ami nem sikerült idén – na jó, rövidebb távon picit már gyorsabb vagyok, mint év elején, de nem számottevően. Valószínűleg az a baj, hogy nem szeretek gyorsan futni – vagyis tudom, hogy ha sikerülne egy gyorsabb tempóra átállnom, akkor utána az lenne a szokott tempóm, csak valahogy az átmenetet nem tudtam megcsinálni idén. A leggyorsabb 5 km-em 31 perc volt – utána úgy megfájdult a térdem, hogy egyrészt öt napig nem tudtam futni, másrészt azonnal vettem egy új cipőt… Szóval ez marad jövőre.

Futás társaságban

És elsősorban most már nem azért fontos, hogy a tempót tudjam növelni, mert jön a csúnya záróbusz (bár a szekszárdi félmaraton esetében azért számon tartom a szintidőt..), hanem azért, mert ugyan alapvetően egyedül futok, de idén megtapasztaltam, hogy milyen jó az, ha néhányan együtt futunk. Nem sokan: pont a mai szilveszteri futóklubos rendezvényen gondolkodtam el azon, mit is keresek annyi ember között, amennyit át se látok. Csak néhányan: 2-3 ember; ez az a társaság, ami számomra kellemes. Ahhoz viszont, hogy ehhez hasonló élmények legyenek jövőre is, fontos lenne a tempómat növelni, mert jelenleg csak nálam gyorsabb futók vannak az ismerőseim között, és nem jó érzés, hogy miattam sokkal lassabb tempóra kényszerülnek, ha együtt akarunk futni, és az sem jó, hogy kimaradok a közös futásokból a lassú tempóm miatt.

Ha már a társaság szóba került: az idei év legfontosabb futással kapcsolatos eseménye volt számomra az UB. Véletlenül és hirtelen jött, hogy 9 addig ismeretlen futótárssal egy csapatban találtam magam. Kb. két hét alatt csapattá alakultunk: nagyon jó volt készülni a versenyre, maga a verseny is. És úgy tűnik, hogy lesz, ami túlmutat ezen az éven: úgy tervezzük, hogy jövőre az idei csapatból öten így ötösben futjuk körbe a Balcsit. És nyilván azóta is tartjuk a kapcsolatot valamennyire, és ez fontos nekem.  

Eredmények

Jut eszembe, pár szót az eredményekről is. Ma részben azért mentem el a futóklubba a szigeten, mert kíváncsi voltam, hogy január 2-án milyen terveket is írtam le idénre. Arra emlékeztem, hogy a Vivicittà volt az egyik – ezt sikerült is teljesítenem, a sérülések ellenére, egy jó hangulatú versenyen (11,2 km, 1:21:00 alatt).

Az UB-t már említettem. Az nem csak a csapat miatt volt jó, hanem magamhoz képest jót is futottam, olyannyira, hogy a délután futott eredményemet ma is elfogadnám (7,3 km 43:11 alatt).

A harmadik pillér idén a novemberi siófoki félmaraton volt. Ez volt az első félmaratonom, 2:38:48 lett az időm. Elsősorban azért volt emlékezetes ez a verseny, mert nagyon sokat tanultam belőle és nagyon megküzdöttem vele. Amúgy a másik tervem idénre, amit januárban leírtam, az Siófokon a félmaraton teljesítése két részletben – ezt úgy tűnik, túlteljesítettem (vagy alacsonyra tettem a lécet januárban, de ezt most hagyjuk).

Küzdelem

Ha már itt tartok, valami miatt ez az ősz a küzdelem időszaka volt számomra. Kezdődött egy sima sérüléssel szeptemberben a Nike félmaraton előtt: a váltópontra menet elestem az utcán, térdem, könyököm lehorzsolódott, egyik térdem fel is szakadt. A versenyt trióban futottuk, lefutottam a távomat.

Aztán jött az első túrám október végén, ami valahogy szintén küzdősre sikerült. Viszont azóta biztonságban érzem magam az erdőben, valahogy tudom, hogy több helyzetet meg tudok oldani, mint gondolom.

A félmaratonról már írtam eleget; megküzdöttem vele, de meglett.

És végül a Balboa-kör decemberben, ami tökjó élmény volt, nem éltem meg küzdősen. Azért sorolom mégis ide, mert a túránál és a félmaratonnál néhány olyan dolog okozott nehézséget, amire nem voltam eléggé felkészülve, vagy sima hülyeség volt. A nike félmaratonnál is sima hülyeség volt, hogy nem indultam el időben. Viszont a Balboa egyértelműen nehezebb annál, amit most tudok teljesíteni, kívül esik a komfortzónámon; ezért is fontos, hogy bevállaltam, hogy megcsinálom. Jó mérce lesz majd.

Az aszfalton túl

És elérkeztünk ahhoz, ami az egyik legfontosabb dolog volt számomra idén. Sokáig csak aszfalton futottam, aztán volt egy verseny terepen, a Samsung, ahol szakadó esőben futottam hét kilit, és a célban kis híján káromkodtam, de egy óra múlva legszívesebben újra futottam volna ugyanott. Sokáig nem jött össze utána, hogy terepen fussak, viszont közben rájöttem, hogy hegyeken szeretnék futni. Aztán egyszer futottunk hármasban terepen hegyen; később aztán egyedül is mentem, aztán jött a már emlegetett Balboa. Szóval jövőre szeretnék többet futni terepen.

Idén belekóstoltam a túrázásba is, a Piros 35-öt teljesítettem. Tanulságos volt; bár az egyik tanulsága épp az volt, hogy nem biztos, hogy egyedül neki kéne indulnom legközelebb… Szóval ezt majd meglátjuk, mert azért jó az erdőben.

Összességében…

… azt mondanám, hogy jó év volt ez így. Tanulságos. Azt gondolom, hogy sok mindenben sokat fejlődtem, ugyanakkor van is még hova fejlődni.

Fontos változás tavalyhoz képest, hogy most már vannak körülöttem futótársak. Néhányukkal ismerjük egymást, másokkal személyesen még nem találkoztam. Köszönöm a jelenléteteket és a támogatásotokat!