Lelkifröccs rovatunk első és második része után jön … a harmadik! Verseny. Miért is versenyzünk? Két dolog miatt került elő most ez a téma: egyrészt állítom össze a jövő évi versenynaptáramat, és néha nem értem saját magamat se, hogy minek nekem ennyi verseny. Másrészt meg a múlt heti futós buli utózöngéjeként volt egy videóverseny, amit a Futóblog hirdetett meg. Ez utóbbi volt az a bizonyos csepp, ami miatt pont most muszáj erről írnom, merthogy kénytelen voltam tudatosítani, hogy ez a része mennyire nem hat meg az egésznek.
Röviden, ez utóbbiban arról volt szó, hogy most hét végén lesz egy közösségi futás a Hármashatár-hegyen, és ennek a promovideóját kellett csapatonként elkészíteni. Az a csapat nyert, aki több lájkot tudott a fészbukon összeszedni. A mi csapatunk is készített, persze; én voltam a hóesés, úgyhogy azért a saját videóra nyomtam egy lájkot, aztán amikor mi kiestünk és két csapat maradt versenyben, akkor arra a videóra, amiben az UB-s csapattársaim csoportja készített, de alapvetően mindegy volt, melyik csapat nyer. Meglepődtem kicsit, hogy volt, aki eléggé komolyan vette ezt és jól odakampányolt – az én temperamentumomnak ez sok is volt, de hát nem vagyunk egyformák. Aztán van most egy másik verseny is: a múltkori súlyvesztős verseny után egy újabb – hogy miért, azt nem értem, vagyis inkább nem érdekel, pedig a súlyfelesleg témájában én is érintett voltam (vagyok?) – ez lehet akár egy újabb lelkifröccs témája majd.
A két említett verseny persze eltér: az elsőben egy másik csapatot kell legyőzni a közösségi oldal ügyes használatával. Hát, ez nem érdekel. A súlyvesztősnél már más a helyzet, ott nemcsak a többi résztvevővel szemben folyik a harc, hanem mindenkinél saját magával. Ezzel kapcsolatban az a problémám, hogy a súlyfelesleg kérdése minden érintettnél így is eléggé kiemelt; nem biztos, hogy jó erre ráerősíteni. De mindenki szabad akaratából vesz részt ebben, úgyhogy alapvetően rendben van; én szabad akaratomból maradok ki belőle. Fura egyébként megtapasztalni, hogy a futók ennyire nem bírják magukat békén hagyni, és olyan dolgokból is versenyt csinálnak, amiből nem biztos, hogy kéne, és aminek nem sok köze van a futáshoz – de persze az is lehet, hogy csak nekem nem jön be ez a folyamatos feszkó.
Térjünk hát át a futóversenyekre, merthogy azért az is van. És tényleg, ahogy állítom össze a jövő évi versenynaptáramat, meg ahogy kezdek visszatekinteni az idei futóévemre, egyre jobban megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy miért is versenyzek?
Az idei évben emlékezetes versenyek voltak. A Vivicittà, ahol leghosszabb addigi távom volt, a szintidővel versenyezve. A Samsung, ahol csak az tartott vissza attól, hogy a célban káromkodjak, hogy sajnos túl jólnevelt vagyok. Az UB, ahol tíz ismeretlen emberből két hét alatt csapat lett. És a siófoki félmaraton, ami a mostani leghosszabb távom. A Vivicittàn maga a verseny kellemes volt; ami igazán tanulságos volt, az az előtte zajló vívódás, hogy merjek-e nevezni. A Samsung volt az első terepfutásom, úgy, hogy igazából fogalmam se volt arról, hogy mi az a terepfutás (nagyon sok most sincs amúgy, de ha minden jól megy, holnap ilyenkor már valamennyivel több lesz :) ); szakadt az eső, megküzdöttem rendesen, de a verseny után egy órával már legszívesebben visszamentem volna újra futni. Az UB tényleg a csapatról szólt; előtte így még nem futottam soha – új volt az élmény, hogy így is lehet futni; azóta is érzem, hogy a csapat létezik, és ez fontos nekem. A félmaraton meg a jelenlegi leghosszabb távom, egyelőre a 2:30-as saját magamnak felállított szintidőn kívül; ez alatt megtapasztaltam, milyen az, amikor a test tűnik gyengébbnek, de igazából a lélek a gyengébb. A futóversenyek mellett még a Piros 35 túra emlékezetes: ott pedig azt tanultam, hogy az erdőben én is az erdő része vagyok, néha csak ugyanolyan állat, mint egy nyúl, csak persze lassabb; meg azt is, hogy a kétségbeesésen túl is van valami, ha összekapom magam.
Jövőre meg? Eddig neveztem a bécsi félmaratonra, ami április 15-én lesz, meg a szekszárdi félmaratonra három héttel később. Természetesen neveztünk az UB-ra – most ötösben fogjuk körbefutni a Balcsit. Emellett még gondolkodom néhány versenyen, többek között a Kékes csúcsfutáson. A bécsi verseny szülinapi ajándék magamnak, ahogy idén a Vivicittà volt. A szekszárdi viszont igazi kihívás, ahogy a Kékes is az lesz, ha nevezek: szinteket kell futnom, ráadásul a szekszárdi esetében azon a távon, ami most a leghosszabb. Az UB a táv miatt kihívás: ötösben egy maratonnyi táv jut mindannyiunkra; ez kétszerese a mostani leghosszabb távomnak. Ha megkérdezem magamtól, hogy miért is pont ezeket választottam, akkor azt hiszem, valami olyasmit tudok válaszolni így hirtelen, hogy azért, mert nem biztos, hogy meg tudom őket csinálni, de van rá esély. És ha jobban belegondolok, az idei kiemelten fontos versenyek is emiatt voltak fontosak: a határaimat tapasztaltam meg ezek által és talán kicsit odébb is lökdöstem őket.
Szóval azt hiszem, valami ilyesmi miatt van szükségem versenyekre. Másokkal nem tudok és nem is akarok versenyezni; egy futóversenyen százával vannak nálam gyorsabb futók, és a futóversenyeken jellemzően a gyorsaság jelenti a teljesítményt. Magammal, a saját határaimmal, korlátaimmal és félelmeimmel viszont bármikor versenyre tudok kelni.
Ehhez igazából nincs is szükség arra, hogy versenynek hívjuk az alkalmat. Holnap is ilyen alkalom lesz: a Hármashatár-hegyen lesz közösségi futás a Balboa-körön. A táv 18 km, síkon is közel az eddigi leghosszabb távomhoz, és mindez terepen. Itt is megvolt a filózás, hogy menjek-e futni, vagy inkább segítőnek, aztán egy kis puhatolózás után úgy döntöttem, megyek. Némi para persze van bennem, hogy tudom-e teljesíteni a távot a szintekkel, meg azért is, mert ugye tudom, hogy síkon is lassan futok, és nem ismerem a szervezők tűrőképességét ezen a téren :) De holnap ilyenkor már gazdagabb leszek a tapasztalatokkal.