Futok.

A blog egy kezdő futó kalandjairól szól; futásról és talán másról is.

Friss topikok

  • bellone: Futás a természeteben: túlkészülés, tudományoskodás, kudarc, kudarc, tapasztalat, kudarc, részsike... (2016.10.07. 20:48) Szelidi negyedszer, kicsit másképp
  • csiripiszli12: @regulat: Mondjuk ebben van valami :) Köszönöm a biztatást, legközelebb szerintem összekapom magam... (2016.05.04. 09:56) 2. Shakespeare-futás
  • csiripiszli12: @bencsikp: Köszi szépen! Igen, egyébként azért szerveztem így a külföldi utat, hogy futhassak egye... (2015.11.16. 14:56) Porto Family Run: 15 km az óceánnál
  • csiripiszli12: @BGy: Így teljesen érthető, hogy most nem a futás a fontos. Kívánom, hogy legyen boldog ez az új s... (2015.08.05. 09:13) UB félig
  • csiripiszli12: @pantomimes: Mondjuk az is igaz, hogy a hét alkalom nem volt olyan kevés. Az tényleg rossz lehet,... (2015.03.14. 21:55) Visszapillantó: 2015. február

2011.10.31. 00:35 csiripiszli12

Túra kint, túra bent: Piros 35

Címkék: teljesítménytúra találkozások lélekállapot

Hol is kezdjem? Merthogy hosszú története van ennek, pedig ez volt az első. Nyáron találtam ki, hogy menni kéne a Pirosra, bár úgy gondoltam, elég lenne a 20-as táv is (és milyen igazam volt…), de mivel az nem Pestről indult, győzött a kényelmesség, és ezért aztán puszta kényelemből 20 helyett lett 37,29, de megvolt az 40 is a három kóválygással együtt. De kezdhetném tavaly ősszel is, amikor láttam ezt, és rögtön megfogott a dolog. De visszamehetnék kb. hat évvel korábbra is, amikor lovagolni jártam, és akkor vettem túracipőt is, nyilván azért, hogy túrázzak. Azóta erre-arra használtam ezt a cipőt, túrázásra most először; nem mondhatjátok, hogy nem vagyok türelmes. Na, de mindennek eljön az ideje – ennek éppen most.  

Olyan nagyon nem tudtam erre készülni; most elég sok minden van (ahogy rendesen), a sport területén meg az első félmaratonomra készülés háttérbe szorította ezt a túrát. Azért hét elején már eszembe jutott, hogy azért kéne lépni valamit, és a lehető legegyszerűbb és egyben legjobb megoldást választottam: tanácsot kértem Random_-tól, aki tapasztalt túrázó, és a tanácsai alapján készültem. Azt még a túra előtt eldöntöttem, hogy nem, nem fogok belefutni, akármekkora lesz is a kísértés; ez a táv nem kicsi nekem, elég lesz az. Ez a döntés nagy könnyebbség volt: így már egyértelmű volt, hogy nem futónak öltözök, hanem túrázónak, és egy csomó egyéb szempontból is egyszerűsítette a dolgomat.

A túra napján felkeltem szerintem időben, ötkor. Ehhez képest fél hétkor tudtam indulni, majdnem fél 8 volt, mire a rajthoz értem. Itt összefutottam Iramszarvassal, aztán Gergővel is, aki rendezőként segített. Neveztem, leadtam a csomagomat, satöbbi, aztán háromnegyed 8-kor indultam. A Rómaifürdő hévmegállótól a Csillaghegyi megállóig tartott az első szakasz, és kb. az utolsó, amikor be tudtam tájolni, merre vagyok. Természetesen már még mielőtt Csillaghegyre értem volna, éhes voltam, de nyilván nem lehetett szó arról, hogy már ott egyek :) Csillaghegy után lefordultam, amerre kellett, útközben láttam egy vörös cicát, egy gyönyörű huskyt, aztán később lovakat, az egyik elég közel volt, neki a szagát is éreztem, kicsit nosztalgiám is támadt; szerettem lovagolni. Aztán valahol itt az elején beért Random_, egy darabig együtt mentünk, beszélgettünk. Volt közben valami emelkedő is, amit szinte észre se vettem, lekötött a beszélgetés. Egy idő után elköszöntünk egymástól, ő futott én meg mentem tovább.

Kényelmesre vettem a tempót, fényképeztem, nézegettem. Szépek voltak a növények, és maga a táj; az idő is szép őszi idő volt. Először valahogy meglepetésként ért, hogy jé, hát ez emelkedik – vagyis nem is annyira az emelkedő ténye, hanem inkább az, hogy köves volt a talaj. Egy idő után megjelentek a terepfutók is, pont akkor, amikor a köves emelkedős részen tartottam – félreálltam, hadd menjenek; jó volt őket látni. Amikor felértem annak a köves emelkedőnek a tetejére, akkor onnan is készítettem néhány képet, és kicsivel később megvolt az első ellenőrzőpont is. Ott rájöttem, hogy a „Jó utat” köszönés a menő a túrázók között, ezt korábban nem tudtam.

A túra többi része kicsit összemosódik, de igyekszem tartani kb. a sorrendet – remélem, sikerül. Először jártam ezen a tájon, így nem volt mihez kötnöm a helyeket, meg amúgy is hajlamos vagyok arra, hogy inkább benyomásokra emlékezzek. Szóval valahol láttam elhagyott patakmedret, ránéztem a terület madárvilágát ismertető táblára, aztán valahol jött egy frissítőpont, az műúton volt. Sajt olajbogyóval, isteni, nem is kell hozzá más, bodzaital, aztán kóla, a végén kis szárított gyümölcs – tökéletes. Be újra az erdőbe – azt tudom, hogy a második ellenőrzőpont valahogy nagyon sokára akart elérkezni. Ekkor már valahol a mezőny vége felé voltam, de nem izgatott a dolog, annak viszont nem örültem, hogy kicsit elkezdett fájni a fejem, tompán – hiányzott a kávé.

Az erdők nagyon sokfélék voltak. Volt, ami olyan otthonos volt, alacsonyabb fákkal, átszűrődő napfénnyel, volt, ahol azon lepődtem meg, hogy milyen élénkzöld és élettel teli tud lenni a moha (tudom, viccesen hangzik, de akkor is). Aztán volt olyan erdő, ahol nagyon magas fák voltak, szinte nulla aljnövényzettel, ez világosabb és átláthatóbb is volt.

Ennek akkor csak részben örültem: ekkorra már nagyon kellett pisilnem, ami nem volt olyan egyszerű, tekintve, hogy a túra egy más szempontból is piros volt számomra; aztán amikor azon kaptam magam, hogy kb. egy órája úgy jövök az erdőben, hogy azt sasolom, hol van pisilésre alkalmas hely, akkor egy helyről úgy döntöttem, hogy az lesz az alkalmas hely. Ez a helyzet amúgy egyértelműen a saját határaim átlépése volt – korábban nem tudtam volna elképzelni, hogy így alig takarásban megejtem a dolgot; de megejtettem és túléltem. Nyilván nem hagytam ott magam után semmit, a nálam lévő vízzel kezet is tudtam mosni, így sokkal komfortosabban folytattam az utat.

A második ellenőrzőpontnál kiderült, hogy tényleg a mezőny vége felé vagyok; egy sráccal kb. egyszerre értem oda, ő aggódott amiatt, hogy fogja szintidőn belül befejezni a túrát. Nem gondoltam a túra előtt, hogy a szintidő témája itt is elő fog kerülni: soknak tűnt a tíz óra, ami alatt teljesíteni lehetett a távot, viszont nyilván nem volt viszonyítási alapom. Úgyhogy a második ellenőrzőpont után már nem nagyon fényképeztem, és igyekeztem gyorsabban haladni. Itt lejtett a terep, és elég sok kisebb kő volt, észnél kellett lennem, hova lépek. Így is kicsit megfájdult a bokám, gondoltam, nagyszerű, ez annyira nem hiányzott.

Utána viszont jött egy olyan rész, ami lenyűgöző volt, és helyenként egyben félelmetes is: a Rám szakadék környéke Szőke-forrás völgye. Itt azért voltak olyan helyek, ahol attól tartottam, egy rossz lépés és annyi: egy keskeny úton tudok menni, balról mély, jobbról is, bakker, mire vállalkoztam… de végül szerencsére nem volt probléma. Volt olyan is, hogy azon filóztam, hogy akkor most a következő lépést hogy is oldjam meg – de tudtam, meg kell oldanom: ott maradni nem tudok, visszafordulni nem tudok, így nem maradt más választásom, mint megtenni azt a bizonyos következő lépést. Nagy segítség volt, hogy elvittem a nemrég vett túrabotokat – pedig reggel gondolkodtam azon, hogy tényleg szükségem van-e rájuk, de aztán meggyőztem magam, hogy legalább vigyem el őket, és akkor majd kiderül – és tényleg szükségem volt rájuk. Itt gondoltam először arra, hogy azért jó lenne, ha nem egyedül vágtam volna neki a távnak: nemcsak azért, mert társaságban jobban telik az idő, hanem azért is, mert tényleg sok minden történhet egy ilyen út során.

Ez volt az a szakasz, ahol egy döntést is meghoztam: gyönyörű volt a hely, viszont tudtam, hogy haladnom kéne – de aztán arra gondoltam, hogy minek vagyok itt, ha még néhány fényképet készíteni sincs időm? És úgy döntöttem, hogy legfeljebb nem teljesítem szintidőn belül a túrát, de akkor is körülnézek néha, milyen a hely, ahol vagyok, és ha éppen fényképezni akarok, akkor fényképezek. Patakon keresztül vezetett az út többször, nagyon szép volt, ugyanakkor oda kellett figyelni, hova és hogyan lépek; koncentrációs gyakorlat. Időnként mondjuk kici gollumnak éreztem magam, ahogy a botokkal kerestem a stabil fogást, de ez szerencsére csak egy-két múló pillanatig volt így.

Valahol itt ért utol egy nagyobb társaság, egyszer csak a szó szoros értelmében valahogy közéjük csöppentem. Egy idősebb túrázó haladt elöl, utána több fiatal – később kiderült, hogy az idősebb úr nem tartozott a társasághoz. Aztán ők gyorsabban haladtak, én a saját tempómban folytattam.

A túra során nagy segítség volt, hogy szépen volt jelölve az út: rózsaszín nyilakkal, időnként pöttyökkel – megszoktam, hogy vannak, és hogy rájuk bízhatom magam. Emellett a piros turistajelzést figyeltem, rendben is volt a dolog. Valahogy itt, Dömös előtt nem sokkal viszont elkeveredtem – gyanús volt, hogy se rózsaszín jel, de a piros jelzést se látom. Visszafordultam, és megszólítottam két embert, akik épp a piros-fehér szalagot szedték le az egyik fáról. Kiderült, hogy ők a záróemberek, mondták, hogy inkább a szalagokat figyeljem, mert erre a részre valószínűleg elfogyott a festék, ezért vannak sűrűbben a szalagok. Így is tettem, úgyhogy egy idő után leértem Dömösre.

Ott nem tudom, hogy csináltam, de sikerült nagyon elkeverednem; gondolom, részben a fáradtság miatt. Pedig nagyon vártam már ezt a falut, mert tudtam, hogy frissítőpont is van; nagyon éhes voltam már, de nem ettem út közben, pont azért, mert tudtam, hogy ott úgyis lesz valami normális kaja. Na, de amikor már a kikötőnél jártam a falu határában, gyanús lett, hogy valószínűleg rossz felé jöttem. Fordultam vissza, aztán valahogy csak meglett a frissítő- és ellenőrző pont. Ez a kis kóválygás jó 20-25 percig tartott, és elég rossz kedvem lett tőle. Részben az éhség miatt is; amikor éhes vagyok, nagyon mufurc tudok lenni. Megfordult a fejemben, hogy itt kiszállok a túrából, de tudtam, hogy a csomagom Dobogókőn van – ha másért nem, azért el kell mennem. Annak sem örültem, hogy a ponton úgy fogadtak, hogy mondták, hogy az utolsó pillanatban estem be – fél 4 volt, és 3:50-ig volt nyitva a pont, ez testvérek között is még húsz perc. Tudom, hogy nekik az az „utolsó pillanat” volt a többórás nyitva tartásban, nekem viszont az első pillanat volt, amikor arra a pontra értem – és éppen nem volt kedvem empátiagyakorlatot tartani arról, hogy érthető, hogy unják már, hiszen órák óta ott állnak. Amúgy találkoztam az előbbi záróemberekkel is, csodálkoztak, hol jártam… Szóval jobban esett volna, ha kapok egy kicsi biztatást, ha már így utolsónak beesek, éhesen és egy nagyobb eltévedés után, meg úgy, hogy végülis 29 kili mögöttem volt már... De mindegy, kaja még volt, attól önmagában kicsit jobb lett a hangulatom, le is ültem, amíg megettem a kenyeret, zsíroskenyér csalamádéval. Utána kentem magamnak egy nutellás kekszet, aztán elköszöntem. Aztán befordultam a kocsmába egy kávéért; friss kávé kávétejszínnel – kimondhatatlanul hálás voltam érte.

Dömös után tudtam, hogy emelkedő rész fog jönni. Arra viszont nem számítottam, hogy helyenként fakerítéseken kell átmászni; az első egy kisebb sokkot okozott, basszus, még ez is?! Aztán rájöttem, hogy igen, de jobban járok, ha nem akadok fenn ezen – ez van az útvonalon, akkor ezen kell végigmenni. Utólag sajnálom, hogy nem fényképeztem le, de akkor már nem voltam olyan lélekállapotban, hogy fényképezni legyen kedvem. Viszont utána tökjól haladtam – és ezzel együtt a jókedvem is visszatért, sőt átcsapott eufóriába: tudtam, hogy már nincs sok a célig, éreztem, hogy jól haladok, arra gondoltam, milyen jó érzés lesz, ha beérek a célba, hogy ezt is megcsináltam…

De kicsit korán örültem. Egy idő után ismét feltűnt, hogy se rózsaszínt nem látok, se pirosat. Egy műúton voltam, összetalálkoztam egy fiatal párral, akik talán egy kicsit alkoholos befolyás alatt voltak. Rögtön megszólítottak: mivan, elhagytad a sílécedet? Nem találtam nagyon viccesnek, de azért megkérdeztem tőlük, nem láttak-e túrázókat. Mondták, de igen, a Rám szakadéknál. Mondtam, én is onnan jövök (UPDATE 11.03: de ezzel tévedtem, de most már legalább tudom, hogy tévedtem :) ), de elkeveredtem, mire a vicces jótanács az volt, hogy kéne szerződtetni néhány nyomolvasó indiánt. Ők ezen nagyon jól szórakoztak, én kevésbé; tudom, hogy nem szép dolog embertársaimmal kapcsolatban rosszat gondolni, de akkor ott konkrétan fel tudtam volna őket rúgni. Frusztrált, hogy megint eltévedtem, és ijedt voltam. Visszafordultam addig a helyig, ahol az ösvény ráment a műútra, de ott is láttam valami rózsaszín jelet, így megint visszamentem az útra. Egy idő után kidöntött fákhoz értem, amiken szintén rózsaszínnel felfestett jelek voltak – ekkor már tudtam, hogy valószínűleg nagyon nem jó helyen járok.

Kezdtem kétségbeesni. Itt állok valahol, kezd sötétedni, körülöttem senki. Arra gondoltam, felhívom a szervezőket, már elő is vettem az igazolófüzetet, amin van valami telefonszám – de aztán mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom megkeresni az útvonalat. Vissza a kidöntött fák mellett, az úton, odáig, ahol az ösvény ráment az útra, aztán vissza az ösvényre, egészen le. És igen, ott nem vettem észre egy nyilat, ami egy vékony ösvényre vitt fel.

Szóval meglett az út, folytattam. Tudtam, hogy nemsokára jön a negyedik ellenőrzőpont, de azt is tudtam, hogy a pont zárásáig kb. negyed óra van hátra. Az előző ponton szerzett tapasztalataimból kiindulva eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem várnak meg. De megtaláltam őket, és nagyon kedvesek is voltak, amit nagyon tudtam értékelni. Épp a zárási időpontban értem oda, kérdeztem tőlük, hogy azért adnak-e még bélyegzőt, mondták, persze, ha kell, kettőt is. Itt amúgy újra találkoztam azzal a társasággal, akikkel korábban Dömös előtt. Az egyik lánynak megsérült a lába, épp akkor voltak újra indulófélben.

Indulás újra az utolsó néhány kilométerre. Tudtam, ha kilépek, beérek szintidőn belül. Egy szakaszon az előbbi társaság két tagjával mentünk; kiderült, hogy egyiküknek ugyanúgy ez az első túrája, mint nekem, a másikuk viszont gyakorlott túrázó. Jó volt, hogy ott voltak, tudtam, hogy így kisebb az esélye, hogy megint elkavarodjak, meg azért rendesen kezdett szürkülni. Kérdezték, van-e nálam zseblámpa. Nyilván nem volt; reggel eszembe jutott, hogy a fejlámpát el kéne rakni, de úgy döntöttem, hogy nem parázom túl a dolgot, minek kéne fejlámpa, ha délután beérek. Ja. Aztán a két fiú hátramaradt, megint egyedül folytattam, tényleg igyekeztem kilépni, mert szerettem volna a teljes sötétedés előtt beérni. Ekkor már a szintidő nem érdekelt, csak hogy beérjek. Gondoltam, ha nem is szintidőn belül, de a távot teljesítettem, az eltévedésekkel még többet is. Aztán beértem Dobogókőre, már csak a célt kellett volna megtalálni, amikor megint két út közül kellett választani, nem láttam se pirosat, se rózsaszínt – és ott elkezdtem bőgni, mondom, nem hiszem el, hogy itt állok a sötétben, tudom, hogy nincs messze a cél, és már megint nem tudom, merre menjek. Kezdett nagyon elegem lenni az egészből, soha többé ilyet! Aztán összeszedtem magam, láttam, hogy a házból, aminek a sarkán álltam, fény jön ki elölről, gondoltam, odamegyek, bármi is lesz az, legalább ember lesz ott. Megkerültem a házat, és kiderült, az volt a cél.

Megkaptam az oklevelet és a kitűzőt, gratuláltak is a teljesítéshez. Pedig ha szigorúan vesszük, nem teljesítettem szintidőn belül a túrát: 7:45-kor indultam és 17:55-kor értem be, tíz perccel kicsúsztam a szintidőből. A buszt még láttam, aztán hallottam is elmenni, miközben megkaptam a teljesítésért járó díjakat. Egy óra múlva jött a következő. Addig befutott a két fiú is, beülhettünk velük a faházba a jó melegbe. Aztán mosdót kerestem, a szomszédos helyen találtam is, kértem egy forró csokit, amíg elkészült, rendbetettem magam a mosdóban, a felsőmet át is vettem, a csomagomban volt száraz felső. Mire visszaértem a faházba, megérkezett a csoport többi tagja is, még két lány és egy fiú. Velük megvártuk a buszt, az bevitt Pomázra, onnan hévvel, aztán hévpótlóval jöttünk. A sok átszállás ellenére hamar hazaértem; itthon lezuhanyoztam, csináltam vacsorát, aztán lefeküdtem aludni.

Mit mondhatnék összességében? A túra alatt többször azt gondoltam, hogy soha többé. Viszont azt is tudtam már akkor, hogy ennél mélyebb és összetettebb érzelmi élményeket ritkán éltem meg sportolás közben; emellett pedig (tudom, ez szakmai ártalom, de) önismereti szempontból is fontos felismeréseket hozott. Ez nyilván azért alakult így, mert a túra nagy részében egyedül mentem, magamra voltam utalva. Ilyen szempontból elsősorban a Rám szakadék Szőke-forrás völgye környéke, aztán a Dömös utáni eltévedésem volt nagyon tanulságos. Átéltem halálfélelmet; eufóriát; az attól való félelmet, hogy ottmaradok egyedül a sötétben; megküzdöttem a szégyenérzettel; megoldottam olyan helyzetet, amikor nem voltam biztos abban, hogy a következő lépés jó lesz, de tudtam, hogy meg kell tennem – és végül jó volt a lépés. Tudatosítottam, hogy működök akkor, ha rájövök, hogy rossz irányba megyek: a felismerés ellenére tovább folytatom egy darabig, abban reménykedve, hogy mégis ez lesz a jó út – ha kicsit korábban fogadom el, hogy nem jó úton megyek, kevesebb lett volna a kitérő. Azt is megtapasztaltam ugyanakkor, hogy vannak mozgósítható tartalékaim: a rémület ellenére összeszedtem magam, akkor is, amikor úgy tűnt, hogy tényleg nincs segítség – és végül megtaláltam az utat. Döntéseket kellett hoznom: például azt, hogy a teljesítmény fontos, vagy maga az ottlét – és az utóbbi mellett döntöttem.

Mivel úgy gondolom, valószínűleg nem fogom betartani azt, hogy soha többé, néhány tanulságot is levontam ebből a túrából. Az első ezek közül az, hogy lehetőség szerint valakivel együtt megyek túrázni. Szép dolog az önismeret meg a kalandterápia, egyszer-egyszer rendben is van, de most kimondottan hiányzott a társaság erről a túráról. A másik tanulság, hogy akkor is viszek fejlámpát, ha úgy tervezem, hogy délután érek be – sose lehet tudni. Aztán: már viszonylag korán észrevettem, hogy nem tudom, hogyan, de összekócolódott a hajam. Nem maceráltam, mert nem volt nálam fésű, csak reménykedni tudtam, hogy ki tudom majd fésülni. Itthon az első dolgom az is volt, még zuhanyzás előtt, hogy kibontottam a hajam – szerencsére sikerült. Szóval legközelebb, ha akkor még hosszú hajam lesz, nem lesz elég összekötni, be is kell fonni, vagy valahogyan máshogyan biztosítani, hogy ne kuszálódjon össze.

Azt hiszem, egyelőre nagyjából ennyi :)

Ja igen, ma reggel, amikor felhúztam a redőnyt és kinéztem a ház előtt álló fára, valami eddig ismeretlen érzésem lett hirtelen, valami nagyon mély ismerősség érzése. Hiszen a tegnapi napomat fák között töltöttem…    

UPDATE (2011.10.31.) A túra után közvetlenül és másnap reggel picit nehezen mozogtam, de szerencsére nem fáj semmim (se a térdem, se a bokám). Pici izomlázat éreztem a farizmomban és a bordáim tájékán; hogy miért pont ott, azt nem tudom. Tegnap még nyilván nem futottam, ma úgy tervezem, futok egy könnyű öt kilit.

30 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kedvesazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr223341475

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pannonfunk 2011.10.31. 08:53:34

Huh, milyen tök jó beszámoló!

Az is vicces, hogy ugyanaz hatott ránk :) Én ezt olvasva döntöttem el, hogy ezt egyszer én is:

szasz-a.blog.hu/2010/10/31/piros_85

Kicsit ebben le vagyok maradva, egyelőre síkon növelem a távot, bár most ősszel kétszer is voltam terepen hosszún, és megyek is még, remélhetőleg.

Raиdoм_ · http://miemva.blogspot.com/ 2011.10.31. 08:57:12

Gratulálok!!! Olvasva el se tudom képzelni, hogy nem adtad fel. Óriási küzdés van ebben a túrában, ha még rád is sötétedett.
Lehet kellett volna egy pár tanácsot adnom a leírást illetően, de sajnos ez nem jutott eszembe. Rengeteg dolgot írhatnék, de ami fontos, hogy kicsit mindig előre kell tekinteni. Pl: ha elérsz egy pontra érdemes a szintvonalas térképen megnézni a következő pontig mire számíthatsz. Ereszkedés, vagy emelkedés esetleg vízszintes terep. A tájékozódásban segít a térkép bár elég fapados, de a túraútvonalakat tartalmazza és ha elkeveredsz és egy sárga útra kerülsz, akkor tudhatod az merre van és, hogy hol térhettél le. A szöveges leírást csak akkor érdemes használni, ha folyamatosan tudod követni, mert különben nehezen találod meg a leírásban a számodra fontos részt, ha nem tudod hol vagy.
Eltévedni itt szerintem nehezen lehetett ezért kicsit csodálom, hogy neked összejött. Persze én már rutinos vagyok, mert másodjára jártam erre, de a felfestéseket elég sűrűn elhelyeztek pont a futók miatt, akik nem olvasnak itinert. Más túrákon csak a turistajelzésekre hagyatkozhat az ember. Eltévedni akkor lehet ha az ember nem figyel az elágazásoknál vagy elbeszélgeti az utat. Velem is előfordult ilyen, ez teljesen hétköznapi. A mostani túrán is egy elágazásnál valaki mögöttem rossz irányba futott és fél fülel hallottam, hogy korrigált. Ő valószínű a széles szekérúton akart továbbmenni, de én meg láttam a leágazásnál a festést. Valószínű, ha ő megy előttem, akkor követem és én is elkavarok.

Simone Lewis · http://uccuneki.blog.hu/ 2011.10.31. 10:31:39

Nagyon ugyes vagy!! Hosszu tav volt es az, hogy egyedul mentel, meg nehezebbe tette; plane ismerve, hogy a tajekozodas teren vannak hianyossagaid :D
Viccen kivul, nagyon nehez lehetett, es jo, hogy nem adtad fel. En is tuti ketsegbe estem volna sotetedeskor!!!
Es nagyon tetszik a beszamolo!

Simone Lewis · http://uccuneki.blog.hu/ 2011.10.31. 11:02:15

Ja, es ilyen turakon (pl. multkor Schonbuchban), vagy hosszabb utakon nem iszok kavet, hogy ne kelljen 10 percenkent pisilnem. Emiatt persze megfajdul a fejem. Ez visszatero problemakor nalam.

csiripiszli12 · http://kedvesazelet.blog.hu/ 2011.10.31. 12:42:15

@Raиdoм_: Köszi! Küzdöttem rendesen, az biztos. Így utólag azt mondom, tökjó, de ott azért voltak necces helyzetek.

Azt írtad előtte, hogy nézzem előre a szintet, és ez segített is, amikor megálltam, akkor mindig megnéztem. De a második részében csak az ellenőrző pontokon álltam meg, meg amikor elkavartam. Amúgy ez is tanulság, hogy legközelebb korábban kell indulni, így kevésbé valószínű, hogy a legvégére maradok :)

Tényleg jól fel volt festve meg szalagozva az útvonal. Szerintem úgy tudtam eltévedni, hogy egyrészt alapból nagyon ügyesen tudok eltévedni (ezt UB előtt is írtam, és most be is bizonyítottam :) ), másrészt meg szerintem kezdtem fáradni, és egyszerűen nem vettem észre a jelzést. Az első nagyobb eltévedésem Dömösön volt (mondjuk ez is vicces, hogy nagyjából az egyetlen település, ahova bement az útvonal, és frankón eltévedtem pont ott), akkor már nagyon éhes voltam és nagyon ott akartam lenni. A második meg amikor pont kezdtem érezni, hogy tökjól megy a dolog, és tuti beérek nemsokára. Ez is elég ahhoz, hogy a figyelem csökkenjen. Ez is tanulság, hogy ezért is jó, ha többen mennek együtt, ennek kevesebb az esélye.

csiripiszli12 · http://kedvesazelet.blog.hu/ 2011.10.31. 12:53:16

@Simone Lewis: Köszi szépen! Tanulságos túra volt, az biztos! :D UB előtt mondtam a fiúknak, hogy ügyesen tudok eltévedni, szerintem nem hitték el, de most jól bebizonyítottam :D

Igen, a kávéhiány nálam is gond volt most. Legközelebb viszek valami üvegben, vagy ha találok végre olyan termoszt, ami nem ereszt, akkor abban. Szerencsére a dömösi kávé után nem kellett gyakrabban pisilnem, de amúgy nem tudom, melyik a jobb. Talán még mindig inkább a pisilés, mint a fejfájás.

csiripiszli12 · http://kedvesazelet.blog.hu/ 2011.10.31. 12:57:17

@pannonfunk: Köszi!
Jó ez a beszámoló, amit belinkeltél. Amúgy többször volt olyan érzésem a túra alatt, hogy futva könnyebb lenne az a rész, ahol éppen mentem, de tartottam magam ahhoz, hogy nem futok bele. De amúgy hosszú távon nekem is az a célom, hogy fussak terepen.

Bozót · http://www.bozotfut.blogspot.com 2011.10.31. 21:11:40

Gratu! Elsőre nem is olyan rossz :) Tényleg praktikusabb kezdetben együtt menni másokkal amíg szerzel egy kis rutint, később meg buliból :) Randomhoz annyit tennék hozzá, hogy szerintem nem kicsit kell előre tekinteni hanem inkább nagyon, előre elolvasni az itinert, megnézni otthon egy térképen az útvonalat vagy elolvasni pár beszámolót. Ezekkel felvértezve és Eboláék csúcs útjelölésével már valóban lehetetlen eltévedni (bár azért az eltévedésnek is meg van a maga szépsége...mondjuk télen, éjjel, kukksötétben különösen :))
Próbálj ki egy téli túrát is feltétlen! Hóban minden egészen más. Aztán egy éjszakait, egyet kánikulában....és így tovább :))

csiripiszli12 · http://kedvesazelet.blog.hu/ 2011.10.31. 21:55:48

@Bozót: Köszi! :) Az itinert istenbizony megpróbáltam elolvasni... hát, még gyakorolnom kell, nem volt hozzá elég türelmem.
Hóban tényleg jó lehet túrázni, már csak azért is, mert nehezebb lehet eltévedni a lábnyomok miatt :) Meg mondjuk szép is lehet a táj :)

Raиdoм_ · http://miemva.blogspot.com/ 2011.11.02. 14:05:17

@Bozót: @csiripiszli12: A téli túrán ugyanúgy el lehet tévedni, ha valaki elvéti az irányt és megvezetnek a nyomok. :) Éger-völgy túrán nyomolvasást folytattam sőt! Külön tudtam milyen cipőmintát kell követni, mert a két táv más útvonalon ment. :)

Egyébként Bozótnak igaza van, ki kell próbálni minden évszakot.

Az igaz, hogy én minden túrát megelőzően melyen nem voltam elolvasom a beszámolókat. Egyfelől nagyon kellemes időtöltés és sokat tanulhatsz mások hibáiból. Az nem lehet elvárni, hogy az itiner elolvasása után elékezni fogsz minden részletére, de egy beszámolóban jobba kiemelik a problémákat ami erősebben megragadhat benned.

Ilyen volt nekem a Nagykovácsinál lévő feltételes pont esete is.

csiripiszli12 · http://kedvesazelet.blog.hu/ 2011.11.02. 15:09:20

@Raиdoм_: Ó jaj, erre nem gondoltam :D Akkor mégsem könnyít a hó :)

Remélem, legközelebb lesz majd időm kicsit jobban felkészülni. Én is szeretek beszámolókat olvasni, de most sajnos nem volt rá időm :( Pedig olyan szempontból is jobb lett volna, hogy azzal kicsit ráhangolódtam volna. Remélem, legközelebb majd így lesz :)

Raиdoм_ · http://miemva.blogspot.com/ 2011.11.02. 15:17:02

@csiripiszli12: Könnyűnek könnyű, de jobb ha tudod merre kell menni, és nem másra hagyatkozol. Ha társaságban túrázol is fennáll az eltévedés veszélye. Olyankor ugyanis beszélgetés okán fordulhat elő, hogy nem figyeltek a jelzésekre.

csiripiszli12 · http://kedvesazelet.blog.hu/ 2011.11.02. 15:30:29

@Raиdoм_: Persze, ez a cél, hogy önállóan is tudjak tájékozódni, lehetőleg elkavarás nélkül. Amúgy ilyen szempontból a hétvégi túra jó tapasztalat volt, még akkor is, ha ott időnként nem úgy éreztem :) Egyrészt azért többnyire jó irányba mentem, másrészt meg amikor nem, akkor tudtam korrigálni. És azt is megtapasztaltam, hogy a fáradtság hatására csökken nagyon a figyelmem (végülis az egész túrán nem pihentem, csak azt a pár percet Dömösön, amíg megettem a kenyeret, meg ittam egy kávét).

Ami teljesen más lesz majd, ha éjszakai túrára megyek, mert azért sötétben más a világ. Na olyan vakmerő asszem nem leszek, hogy oda egyedül menjek előszörre :)

Ly  2011.11.03. 10:40:46

Az említett Rám-szakadék környéke az valami más lesz, mondjuk a Szőke-forrás völgye.

Ly  2011.11.03. 17:15:44

@csiripiszli12: Még egy helyen javítani kellene, keress rá!

Ly  2011.11.03. 18:46:14

Na így már frankó.

Már csak azt nem értem, hogy egyébként futóként, de gyalogosan indulva, hogyan lehet ilyen lassan haladni.

bellone 2011.11.04. 10:32:07

@Ly : Van aki a szavasokhoz "áll" közelebb, van aki a fákhoz, az erdőben helye van ennek is, annak is. Az emberi tulajdonságokból talán alázatra van legnagyobb szükség, és a pökhendiség hiányzik legkevésbé.

Ly  2011.11.04. 12:03:37

@csiripiszli12: OK. Ez is egy különbség a férfiak és a nők között. :-)

Ly  2011.11.04. 13:09:45

@bellone: Számomra kissé zavaros, amit írsz (pláne, hogy szarvashiba is akad benne :-)), az viszont átjött belőle, hogy pökhendinek tartasz, csak nagyon cizelláltan fogalmazod meg. Nos, én nem támadólag kérdeztem, hanem tényleg kíváncsi voltam. Megfelelő választ viszont nem kaptam, csak olyan nőieset :-).

Viszont a te odavetett, művésziesen kioktató hozzászólásod elég pökhendi lett szerintem. Tényleg. És ezt így egyenesen meg is mondom, nem cizellálok.

De ha már alázatról van szó: én életem legelső teljesítménytúráján gyakorlott kocatúristaként annyira alázatos voltam az akkor számomra már csak részben ismeretlen Mátrával szemben, hogy csak arra figyeltem, hogy minél gyorsabban haladjak, hogy szintidőn belül érhessek be.
Ezért lettem volna kíváncsi arra, hogy ha valaki ismeretlen terepen ismeretlen körülmények (TT időlimit, szintemelkedés, eltévedés lehetősége, naplemente) között túrázik, akkor miért áll hozzá ilyen lazán. És aztán mikor észleli, hogy a pontok zárásához közel van, hogy-hogy nem tud gyorsabban haladni, dacára annak, hogy futóként jó kondícióban kell lennie.

Ha már itt tartunk: kíváncsi lennék, hogy szerinted a posztoló kellően alázatosan állt-e neki a túrának.

bellone 2011.11.04. 14:05:47

@Ly : A szarvashiba nagyon ott van!:)

Nem ismerlek, ezért nem tartalak pökhendinek sem. De nekem az jött le, hogy van abban a mondatban egy kis lenézés ("futóként" "ilyen lassan"). Nálam is előfordul, hogy félreérthetően fogalmazok, ezért nem is írtam direktebben, de lényeg, hogy a kiegészítéseddel te is cizelláltál.

Kérdésedre válaszolva: nem tudom, hogy mennyire alázatosan állt hozzá (őt sem ismerem), de biztos tanult valamit belőle ("önismeret", "teljesítmény" vs. "ottlét").

effe 2011.11.04. 15:08:14

szerintem ott van a válasz a 3. kép mellett: "Kényelmesre vettem a tempót, fényképeztem, nézegettem."

Ly  2011.11.04. 17:08:43

@bellone: Úgy látom egyetértünk.

Ly  2011.11.04. 17:10:05

@effe: Amit kérdeztem arra az nem válasz.

csiripiszli12 · http://kedvesazelet.blog.hu/ 2011.11.04. 17:27:08

@Ly : Az volt a célom ezzel a túrával, ha volt ilyen azon túl, hogy ott legyek, hogy megnézzem, milyen egy teljesítménytúra. Tehát nem gyorsaságra törekedtem, hanem teljesítésre szintidőn belül. Az elején ahogy írtam, sétáltam gyakorlatilag, a tájat néztem, fényképeztem, mert eszembe se jutott, hogy az idő probléma lehet. Nem hiszem, hogy ez az alázat hiánya lett volna, talán inkább tapasztalatlanság. Tíz óra megfoghatatlanul hosszú időnek tűnt, és nem volt mihez viszonyítanom. Amikor észrevettem, hogy kezdek kicsúszni az időből, akkor gyorsítottam, legalábbis igyekeztem. Már a 2. pont után igyekeztem gyorsabban haladni,de csak mérsékelten tudtam, mert a sok apró kő miatt elkezdett fájni a bokám, és az fontos volt, hogy ne sérüljek le, aztán a pataknál sem tudtam annál gyorsabban menni, mint ahogy mentem, óvatosságból, nem feltétlenül a kondim hiányzott hozzá. Dömös után pedig kimondottan jó ütemben tudtam haladni, viszont eltévedtem. A három elkavarodásom összesen kb. egy óra időveszteséget jelentett. Nem lazán igyekeztem tehát hozzáállni, hanem így jött össze. Ahogy a felkészülés hiányát is leírtam a beszámolóban - azt is látom, hogy jobban elő kell készíteni legközelebb egy ilyen túrát. Csak sajnos a mostani munkamennyiség mellett ennyi fért bele. Ezt nem magyarázkodásnak szánom, hanem tényleírásnak.

Remélem, így egy kicsit érthetőbb lett, hogy sikerült így a túra, bár azt fontosnak tartom, hogy számomra nem kudarcélmény az egész, hanem egy nagyon fontos tapasztalat. Remélem, ez lejön a beszámolóból.

@bellone: @Ly : Egyébként a "futóként ilyen lassan" megfogalmazás egy kicsit engem is bántott, még akkor is, ha feltételeztem, hogy nem bántó szándékkal íródott. Azért, mert futóként sem vagyok gyors, és többször szembesültem azzal, hogy emiatt magyarázkodnom kellett vagy lefikázták a teljesítményemet, holott a távot teljesítettem szintidőn vagy vállalt időn belül. Erről már nagyon érik egy külön poszt, mert tudom, hogy nemcsak nekem gond ez, hanem több kezdő és/vagy lassú futónak is, úgyhogy ebbe most nem megyek bele részletesebben.

Amúgy igen, ezen a túrán kicsúsztam a szintidőből 10 perccel, ezt írtam is, hogy ha szigorúan vesszük, nem teljesítettem, de valahogy nekem nagyon nem az volt a lényeg az egészben, és most sem az. Rengeteget kaptam és tanultam ebből, aminek egy részét meg tudtam fogalmazni, más részét nem. A fák és a hegyek jelenléte mindennél erősebb tapasztalat volt, ezek mellett nem fontos az idő. (Ebből következik, hogy nem biztos, hogy a teljesítménytúra műfaját nekem találták ki, ha ott annyira fontos a szintidőn belüli teljesítés. De egy után elhamarkodott lenne erről bármit mondani.) Azt viszont tudom, hogy futóként is és túrázóként is szeretnék visszamenni fák és hegyek közé.

Ly  2011.11.04. 18:57:28

@csiripiszli12: Köszi a választ!

Számomra úgy tűnik, hogy inkább a városi, jól járható, sík terephez szoktál hozzá, és így elég furcsa lehetett a Nagy-Kevély technikás ösvényein bandukolni, vagy a patakon többször átkelni. Az is látható, hogy minden nehézség ellenére tetszett a túra. Innentől kezdve felejtsd el azt, hogy a teljesítménytúra műfaját nem neked találták ki!

A hétköznapi készülésekről annyit tudok mondani, hogy olyan nálam nincs. Illetve van:
táplálékkiegészítés, túranaptár nézegetése és abból választás, utazás megszervezése. Ennyi. Szóval egyik túra készít fel a másikra. Fokozatosan.

Nem árt tudni, hogy a Piroson tapasztalt körülmények ideálisak voltak túrázáshoz. Néha viszont készülni kell sárra, esőre, szélre, kánikulára, metsző hidegre, sötétben haladásra, magas hóra, jégre, csúszásveszélyre, veszélyes terepre, térerővesztésre, kutyatámadásra, lódarazsakra, vadászat miatti bonyodalmakra és egyéb nyalánkságokra, de még szervezői bakik is előfordulhatnak. Ezt nem elrettentésképp írom, csak ugye jobb félni, mint megijedni.

Fontos, hogy minél kisebb súlyt cipelj, de ami számodra különösen fontos lehet, az legyen nálad. Nekem pl. az átlagnál sokkal több folyadék kell. Legyen nálad térkép, sose tudhatod mikor jön jól, még ha ismered is a terepet.

Az egyik legfontosabb a lábbeli. Vannak bakancshívők és vannak cipőhívők. Meg vannak, akik az időjáráshoz igazodva választanak, pl. Bakonyi Mikulásra vízálló lábbeli kell, ha nem szeretsz beázni. Viszont egy jó cipővel mindenképp gyorsabban és ami a lényeg: kényelmesebben haladhatsz, mint egy akármilyen bakanccsal. No de hát egy futónak ezt nem kell magyaráznom asszem.
Szóval amit ajánlok, az egy jó TEREPfutó cipő. Tompítja a futás által okozott terhelést és a kövek és a terep nehézségeit is, ezen felül sárban és meredek helyeken is tapad. Nem olcsó, de egy jó aszfaltos cipő sem az. Több márka is szóba jöhet, ízlés dolga, de amit többen dicsérnek: adidas, asics, montrail, hoka ...

Ha kicsit belerázódsz a tt-be, és mondjuk jövőre visszatérsz revansot venni, te magad is el fogsz csodálkozni, hogy mennyivel könnyedebben fogsz haladni akkor. Ezt az érzést kívánom neked! Hajrá! :-)

csiripiszli12 · http://kedvesazelet.blog.hu/ 2011.11.04. 19:54:24

@Ly : Köszi a tanácsaidat és a jókívánságot! :)

Amúgy futóként is kezdőnek gondolom magam, csak tavaly kezdtem futni, és valóban városi, sík terephez vagyok szokva. De igyekszem gazdagítani a tapasztalataimat.
süti beállítások módosítása