A mai zöld fesztivál volt ez, a Samsung, a 7 km-re neveztem, gondoltam, az pont jó lesz. Tesóm jött a 3 kilire, így még jobb. Aztán a versenyen, úgy a második km tájékán azért volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy lehet, hogy elég lett volna nekem is a három. Merthogy esett, csúszott és még emelkedett is, meg amúgy is kicsit gyorsan kezdtem, amit nem kellett volna, meg a héten ez volt az ötödik futásom, és kb. húsz lépés után fáradtságot éreztem, és különben is, mi az, hogy ennyire lassan megy az egész, vagyishát ennyire cammogok. Egyszóval morcos voltam. Néha mögöttem, néha előttem jött egy bringás srác, gondolom, ő volt a záróbringa, de nem kérdeztem meg tőle, mert tényleg morcos voltam. Még szerencse, hogy szintidő ezen a távon nem volt, legalább az nem frusztrált.
Volt egy szakasz, ami emelkedett, tiszta sár és kő volt az egész. Lehet, hogy száraz időben a kövek talán még jól is jönnek időnként, de így esőben nagyon lehangoló volt. Akkor sétáltam bele először, nem volt jobb ötletem. Amúgy terepen még nem futottam, viszont annak idején lovagoltam hasonló környezetben; meglepett, hogy most hirtelen előjöttek az akkori emlékek. Az is eszembe jutott, hogy a tereplovagláskor a legnehezebb feladat az volt számomra, hogy rávegyem a lovat, hogy ne legelni akarjon, hanem inkább ügessen/vágtázzon, mikor mit; jó volt, hogy most legalább ilyen kihívásokkal nem kellett megküzdenem.
Aztán vége lett ennek a köves, sáros emelkedőnek, és jött egy füves rész, ahol végre tudtam rendesen futni – ez maga volt a felszabadulás, és ezzel a morcosságomat is magam mögött hagytam. Ez után már beszélgetni is tudtam a bringás sráccal – amiből persze azt a következtetést is levontam már közben, hogy ez azt jelzi, hogy azért ennél gyorsabban is tudnék futni. Egy idő után ezt meg is tettem, picit gyorsítottam.
A vége előtt nem sokkal jött egy újabb emelkedő, amit gyakorlatilag végigsétáltam. Ekkor már elfutott mellettem egy-két olyan futó, aki már a második körét futotta. Aztán a cél előtt egy újabb dagonya, aztán végre beértem.
Küzdelmes volt; most nem a táv, meg nem a szintidő, hanem úgy az egész. Lehet, hogy részben azért is, mert előtte nem is gondolkodtam azon, hogy mennyire lesz más terepen futni, mint a városban. Koncentrációs gyakorlat: csak a következő lépés létezik, hova lépjek, hogy ne tanyáljak el. És elviselni azt, hogy sokkal lassabb vagyok, mint amúgy – ez az egy dolog, ami utána is egy kis rossz érzést okozott, de szerencsére csak egy rövid ideig.
Ugyanakkor végtelenül felszabadító érzés is. Hogy most először, eső, sár és minden egyéb ellenére megcsináltam. És tökjó volt. Tesóval már a villamoson arról beszéltünk, hogy igen, ha valahonnan lenne száraz cuccunk, visszamennénk, és újra lefutnánk a saját távunkat.
Emellett azt is gondolom, hogy ennél tanulságosabb nem is lehetett volna az első terepfutás. A körülmények nem könnyítették meg a dolgomat, ezért aztán nagyon sokat tanultam. Érdekes, tavaly ősszel, az első utcai versenyemen is szakadt az eső … :)
