Ma a változatosság kedvéért este indultam futni; 30 perc könnyű futás. A rakpartra mentem, mint ilyenkor általában. A héten kezdem az edzésterv második szakaszát, de az első edzés a héten még a szokásos; sokszor futottam már ezt az időt, és a rakpartot is sokfélének láttam már: hóesésben volt a legszebb, de láttam már reggeli és esti sötétben, esőben, ködben és persze napsütésben. A szigetre is átnézek ilyenkor, ha látok futót, akkor az jó; amúgy a rakparton is gyakran látok futókat, az is jó. Meg sétálókat, kutyákat, bringásokat.
Ma szokatlanul sokan voltak. Tesómmal is összefutottam, most először; ő is futott. Néha eszembe jut, amikor a rakparton futok, hogy milyen poén lenne összefutni vele, merthogy ő is gyakran fut ott – és hát tényleg poén volt. Egymással szemben futottunk, úgyhogy kétszer is találkoztunk.
A kettő között történt még valami. A felhajtóhoz értem, már visszafele futva, és hát sokan voltak, két-három kutyával, úgyhogy a felhajtó előtti néhány métert a járda mellett futottam. Balról elengedett az autó, intettem neki, hogy köszi, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy egy jobbról jövő autó hátsó kereke átmegy a jobb lábfejemen. Utána futottam tovább – aztán pár lépéssel később, amikor kezdtem felfogni, hogy mi történt, azért megnéztem a lábamat. Nem látszott semmi különös. Futottam tovább, és ekkor találkoztam megint a tesómmal, aki addigra már végzett, és sétált hazafelé. Nem gondoltam volna, hogy a két találkozásunk közti idő ilyen eseménydús lesz.
Igazából utána ijedtem meg. Ha kicsit gyorsabban futok, nagyobb baj is lehetett volna. Nyilván tanulságos a dolog – kicsit körültekintőbbnek kell lennem, ezúttal szó szerint. Persze, tudok poénkodni azon, hogy még mindig jobban jártam, mint ha egy ló lépett volna a lábamra, de azért azt hiszem, ilyen típusú kalandból elég volt ennyi.
