Nem gondoltam volna ezelőtt 10-12, de még egy évvel ezelőtt sem, hogy a sziget szóról nem a Kispál-Quimby-világzene-góranga rock által fémjelzett Sziget jut eszembe, hanem a Margitsziget futópályája és a futás. Hát, ez az idő is eljött.
Az utóbbi pár napban rendszeresen jegeltem a térdem és nyújtottam, ezért aztán alapesetben már nem fáj a térdem, úgyhogy kicsit több mint két hét teljes pihentetés után úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy fussak egy óvatosat. Az idő elég borult volt, amikor elindultam, de esőben is mentem volna. Örültem, hogy mehetek futni, így egyszerűen; nagyon örültem. Azt azért elhatároztam, hogy ha fáj a térdem, akkor leállok a futással, de amúgy álltam elébe a tapasztalatnak. Gondoltam, ha sikerül egy egész sziget-kör, az jó, ha egy kilométer sikerül, az is jó, legalább kiderül, mi a helyzet.
Az Árpád híd felől mentem, mikor kiértem, bemelegítettem, aztán elindultam. Komótosan. Közben kisütött a nap, nem is gyengén; a nap, az izzadság és a zöld szaga együtt egész nyárias hangulatba hozott. Előbb a dzsekit vettem le, aztán a sapkát, jobb híján a kezemben fogtam őket. Közben figyeltem a térdem, rendben van. Egyszer-egyszer érzem csak egy picit, de nincs baj.
Elértem a nulla- és a végpontot, fordulok, ajaj, a térdem, ez már annyira nem jó. Átváltok sétába, végülis legalább ennyi ment gond nélkül. De aztán kb kétszáz méter után megint inkább futás, óvatosan, lassan, de mégis futás. Végig, az Árpád hídig. Aztán nyújtás, indulás haza.
Az időm? Hát, az bizony 44 perc – bár a mai nap nem erről szólt. Innen lesz szép a Vivicittá… :)
Azóta amúgy a térdemet egy picit jobban érzem, mint mondjuk tegnap, de remélem, nem siettem el a futás újrakezdését. Rám fért már – hiszen a szigeten jó :)
