Az úgy kezdődött, hogy megígértem csapattársaknak, hogy viszek sütit az UB-ra. Nem vagyok amúgy egy nagy konyhatündér, de ha főzök vagy sütök, azt szívesen teszem. Sütni viszonylag ritkán sütök, magamnak nem, másoknak igen. Mint például most. Azt terveztem, hogy sütök valami pogácsajellegű dolgot, meg egy mákos cuccot (aminek a tésztájában van mák, nem mákos töltelékeset), meg a jól bevált kakaós sütimet. A hozzávalókat is összeírtam, megvettem, rendben van.
Délre be kellett mennem a volt munkahelyemre, ez annyira nem dobott fel, de ez legyen idén a legnagyobb bajom. Utána találkoztam barátokkal, meg ez-az, szóval eltelt az idő. Volt egy olyan érzésem, hogy ma nem kéne sütnöm: fáradt vagyok, meg picit nyűgös, ilyenkor nem kell erőltetni. De hát megígértem, meg amúgy is, nehogy már ne.
Szóval öt óra körül álltam neki a sütésnek. Vagyis álltam volna, de rájöttem, hogy az oké, hogy a sütikhez megvettem mindent, de lehet, hogy valamit ennem meg innom is kéne az UB alatt. Szóval irány a bolt, mert még egy üveg ásványvíz se volt itthon. Na, nem baj. Hazaértem, elkezdtem cukrot darálni az első sütihez, a mákoshoz. Két adagot ledaráltam, a harmadiknál a cukordaráló bemondta az unalmast. Próbáltam leleményesen működésre bírni, de nem sikerült. Úgyhogy a mákos sütinek ennyi – porcukrot még tudok venni, de darált mákot nem (pontosabban lehet valamilyet kapni, de emlékeim szerint az annyira nem jó, úgyhogy nem erőltetem). Mentem a boltba, vettem porcukrot, aztán áttértem a kakaós sütire. Ez egy régi jó recept, nem szoktam elrontani. Nagyon hálás voltam a mixernek, hogy működött, és ahogy kezdett összeállni a tészta, kezdtem azt érezni, hogy tökjó, hogy sütök. Tepsi elő, tészta bele, a sütő már melegszik, minden oké. Süti a sütőben, közben elkezdem a pogácsát. Ezt még sose csináltam, bármilyen fura is, úgyhogy pont itt az ideje ennek is. A tészta tökjó ruganyos, szeretem, amikor kézzel gyúrhatom a tésztát. Hopsz, a kakaós … amikor kivettem, az egyik felének csak egy kicsit volt késő, a másik felének egy kicsit jobban … Hát, van ez így néha.
Amúgy a pogácsarecept anyu egy régi receptje, ő egész pici pogácsákat szokott csinálni, apu pálinkáspoharai segítségével. Igen ám, de nekem nincs pálinkáspoharam, ami nyilván öreg hiba, pláne most. Találtam viszont egy üres fűszertartót, azzal végülis egész kis pogácsákat lehetett kiszaggatni. Aztán rájövök, hogy kenőtollam sincs, amivel a tojást ráapplikálhatom a pogácsára. Nem baj, megoldom. Még egy kis kömény, meg pirospaprika, meg egy kis sajt se árt a pogácsákra, aztán be a sütőbe. A fele fért rá a tepsire. Fogalmam sincs, meddig kell sütni; anyut persze megkérdezhetném, de tudom, hogy nem érdemes. Tizensok évvel ezelőtt az első szilveszteri virsli készítésekor enyhe rémülettel hívtam fel, hogy meddig kell főzni a virslit, mire az volt a válasz, hogy „amíg szét nem fő”. Azóta nem kérdezek tőle hülyeségeket.
Szóval várok, hogy megsüljön a pogácsa. Azt már nem tudom rekonstruálni, hogy hogy történt, mindenesetre valahogy ez is túlzottan megsült. A második adag pogácsát már kávéspohárral szaggatom ki, legyen nagyobb, azt is kicicomázom, aztán be a sütőbe. Még egy nagyon pici maradt, nem akartam belenyomorgatni a tepsibe, hátha ez az adag végre jó lesz. Külseje rendben, kiveszem, egyet kettévágok, belseje még nem jó, vissza. Aztán megint ki. Ahogy néztem, az eddigieknél végülis talán jobb lett. A végét is kisütöm, de a végeredménytől már nem sok jót várok.
Szóval, tudjuk, hogy legrútabb bűn a gyávaság, ezért aztán kimondom, hogy a sütiket bizony elcsesztem. Remélem, a futás jobban fog menni. Hogy ez így legyen, most húzok aludni.
