Futok.

Nem is tudom, érdemes-e még márciusi visszapillantót írni, mindenesetre egy rövidet írok.

Ezt a futást tavaly is néztem, és akkor meg is maradtam a nézegetésnél, merthogy futni nem futhattam. Idén viszont nem volt kérdés, hogy megyek, annak ellenére, hogy mostanában ritkán vagyok ott közösségi futásokon. Nagyon kedves ötletnek tartom, és ma tapasztaltam, hogy a megvalósítása is legalább annyira jól sikerült, amilyen jó az ötlet.

Ebben a hónapban ismét voltak biztató fejlemények, le is kopogom gyorsan.

Ez a hónap nem a futás hónapja volt.

Most, hogy az idei második futásomból hazaértem, elég motiváltnak érzem magam, hogy összefoglalót írjak a tavalyi évről. Igaz, 10 perc múlva indulnom kell, úgyhogy nem biztos, hogy ez a megfelelő időpont, de hát van ez így.

Röviden arról, mi is történt októberben.

Vasárnap maraton lesz Pesten, amin én is részt veszek. Váltóban fogok futni, méghozzá az Állatmentő Szolgálat Alapítvány „Fussunk, mint állat” programján belül a Zsépanti nevű csapat tagjaként.

Ismét két hónap eltelt a legutóbbi visszapillantóm óta, úgyhogy itt az ideje, hogy összefoglaljam, mi történt.

Először valamikor nyár elején olvastam erről a versenyről, és tudtam, hogy ott akarok lenni. Nemcsak azért, mert a Pilis jó hely, hanem elsősorban azért, mert annak idején eléggé megrázott Kiss Péter és Erőss Zsolt halála, és ezzel a versennyel rájuk emlékeztünk.

Úgy volt eredetileg, hogy augusztus 10-én a Suhanj! Alapítvány éjszakai futóversenyén fogok segíteni; a tavalyi S!6 hatalmas élmény volt, az egyik legjobb eddigi segítős élményem. Aztán hallottam a Szeliditó-futásról (aminek a honlapcímét egyszer szelídítő futásnak olvastam), és tudtam, hogy oda el akarok menni. Egyrészt úgy hallottam, hogy kedves verseny, másrészt voltak nekem való rövid távok, és az is szempont volt, hogy valaki, aki nekem fontos, erről a vidékről származik, és gondoltam, milyen jó lenne arrafelé futni egyet, ahol ő felnőtt. Csak az volt a kérdés, melyik távra nevezzek; végül győzött az óvatosság és a 4 km mellett döntöttem, gondoltam, visszatérő versenynek ez a táv pont jó lesz. Pedig ugye, volt olyan idő, amikor azt gondoltam, hogy ennyiért átöltözni se nagyon érdemes… Azt is kitaláltam, hogy ha visszaérek úgy Pestre, hogy értelmes időben ki tudok menni Horányba, akkor végülis ez a két rendezvény nem zárja ki egymást, de ezt a kérdést függőben hagytam.

Mostanában elég meleg van, úgyhogy – nagyon-nagyon hosszú idő után először – elmentem strandra, pláne, hogy a Dagály fürdő volt olyan kedves és az árvízben segítőknek felajánlott egy ingyenes belépőt. Így hát a következőket figyeltem meg:

Megint jó ideje nem írtam, de most már nem halogathatom, hiszen három hónap eltelt a legutóbbi visszapillantóm óta, és azért történtek dolgok.

Ez a beszámoló egy ideje íródik, most ülök neki harmadszor. Az elejét még viszonylag frissiben írtam, a végét meg most, egy héttel később, ezért aztán a vége felé kicsit lakonikusabb lett a beszámolóm, de a lényeg benne van, remélem.

Ez egy futó blogja. Most mégis másról írok, mert megérintett, foglalkoztat. Nem tudom még pontosan, mi fog kisülni ebből, de mégis nekikezdek.

Most, hogy újra futhatok, több dolog van újra. Például újra fáj a térdem. Kicsit hasonlóan ahhoz, mint a kihagyás előtt, de nem futás közben, hanem futás után, nem közvetlenül utána, hanem mondjuk másnap. Kicsit el is kenődtem, amikor múlt héten először vettem ezt észre, úgyhogy múlt héten csak kedden futottam, utána pihentettem a lábam, csak bringáztam, meg vasárnap tornáztam egyet. De gondoltam, megpróbálom, mi van, ha nem a rakparton futok: lehet, hogy az nem tetszik a térdemnek. Úgyhogy irány a terep, úgyis régen futottam már terepen, egész pontosan tavaly január elsején. A másik ötletem meg az volt, hogy lehet, hogy 8 hónap kihagyás után sok a heti háromszor öt km, futok inkább kicsit rövidebbeket.

A fenti kérdés még jövő időben megfogalmazva tavaly év vége óta megoldatlanul lebegett valahol a tudatomban. Ugyanis erre a napra volt kiírva a legkedvesebb aszfaltos versenyem, ami a szívem egyik, és a Terep 100, ami a szívem másik csücske, és teljesen tanácstalan voltam. Az egyiken indulóként, másikon segítőként akartam részt venni. Aztán ugye úgy alakult, hogy hét hónapot kihagytam, emiatt Szekszárdot el kellett engednem (csak idén!), úgyhogy maradt a másik verseny. Viszont a hét hónap kihagyás miatt lassan már nem is éreztem magam futónak, mert mindig csak segítőként voltam ott futós rendezvényeken (az utolsó ilyenről, a februári Classic Balboáról már nem is írtam, mert elkapott a depi), és mivel az elmúlt hónapokban inkább bringáztam, úgy nézett ki, hogy egy hungaroringes bringázásra megyek inkább, átvágva ezzel a gordiuszi csomót. De hétfőn mondta a dokim, hogy futhatok újra, és a kedden megtett öt km visszahozta az életkedvemet, meg eszembe jutott, hogy a Terep 100-ra jönnek ismerősök, így aztán szerdán jelentkeztem segítőnek a Terep 100-ra.

A lényeg a címben. Tegnap voltam dokinál, és mivel nincs panasz, futhatok újra. Egyelőre legfeljebb heti háromszor öt km-t, lazán, mintha bemelegítenék. Mellette marad a bringa, meg úsznom is kéne.

Úgyhogy ma el is mentem a régi rakpartkörömre, az pont öt kili. Végigfutottam, pulzusom az égben (148-as átlagpulzus), úgyhogy lazának nem mondanám, de a tempóm olyan volt, mintha bemelegítenék, úgyhogy végülis az instrukció felét betartottam. Térdem nem fájt, most ez a lényeg.

És közben megint figyeltem az eget, a Dunát, meg csak úgy voltam; ez természetesebb bármi másnál, izzadság, aztán nyújtás, zuhany, ahogy régen.

És ha már eddig kibírtam (július vége óta nem futok rendszeresen, október elejétől egyáltalán nem – na jó, egyszer januárban elszakadt a cérna, és futottam vagy két kilit), akkor most kéne jól csinálni, valahogy úgy, hogy ne sérüljek vissza.

Jó régen nem írtam, legalábbis ide nem, ennek pedig oka volt: nem igazán volt mit. De most már eljött az ideje, hogy az elmúlt három hónapra visszatekintsek.

Ma pontot tettem a majdnem egy éve húzódott óra-ügy végére.

Egészen ma délutánig úgy volt, hogy a januári visszapillantómat az utóbbiakhoz hasonlóan azzal kell kezdenem, hogy ebben a hónapban nem futottam. De nem így kezdem.

Kedden befejeződött a három hónapos porcerősítő-szedés, aminek az örömére tegnap (szerdán) már majdnem elmentem futni. Aztán még mégsem, győzött a józan ész, de ami késik, nem múlik. Ma meg (csütörtökön) majdnem beneveztem a Borvidékre, aztán még mégsem, győzött a józan ész, satöbbi.

Nézzük, milyen volt a 2012-es év a futás szempontjából.

Az utóbbi időben ugye nem futhatok. Ezt néha jól viselem, néha viszont kezd az agyamra menni. És nem is csak a futás hiánya, hanem az is, hogy nem nagyon találkozom futótársakkal, gyakorlatilag az UB óta nem láttam úgy igazán futókat. Még abban sem volt szerencsém, hogy legalább segítőnek el tudjak menni, mert amikor mentem volna, munkanapra esett a verseny. Ezért is örültem annak, hogy elindult egy szerveződés egy hétvégi futásra a Mátrában, na meg azért is, mert az egyik szervező tavalyi csapattársam volt, Magas Köcsög. Gondoltam, elmegyek, végre látok futót! És végre találkozom pár ismerőssel :)

2010 júliusa óta ez volt az első hónap, amikor nem futottam semennyit. Max. a járművek után.

Fura egy hónap volt ez.