Tegnap voltam harmadszor a Szelidi-tónál. Tavalyelőtt 4 kilire neveztem, aztán elkéstünk, mire odaértünk, a négy km-t futók már beértek, így aztán egy tókör, 11 km lett belőle. Tavaly két körre neveztem, aztán végül egyet futottam, egyet sétáltam. Fájt a csípőm – a verseny utáni héten aztán kiderítettem, hogy azért, mert le volt törve egy darab a csípőcsontomból. Idén is két körre neveztem, meg akartam nézni, mennyit tudok ebből lefutni. A felkészülésem továbbra is unortodoxnak volt mondható, bár az elmúlt hetekben hetente kétszer futottam, melegben is, mert tudtam, hogy meleg várható, de 10 kilinél hosszabbat idén csak egyszer-kétszer, emellett pedig változatlanul Dórikát sétáltatom napi háromszor, és időnként Pilatesre, időnként úszni megyek. Szóval nem voltam felkészülve a 22 kilire, de nem aggódtam emiatt, mert itt végülis mindenki úgy fut, ahogy akar és ahogy tud.
Idén busszal mentem, és nem is szerveztem semmit ezzel kapcsolatban, azt gondoltam, hogy Dunapatajról majd odasétálok a rajthoz. Még szerencse, hogy valaki kért segítséget a fészbukon, hogy a busztól vigyék el a rajthoz, így aztán a busznál ott volt Bálint, aki el tudott vinni engem és egy másik futótársat is (aki eredetileg segítséget kért, végül nem volt ott), merthogy mint kiderült, azért nincs annyira közel a kettő, elég bajos lett volna gyalog odamenni.
Felvettem a rajtszámot, odaadtam Ibolya néninek a gluténmentes kenyeremet (előtte írtam Andinak, az egyik szervezőnek, hogy megoldható-e, hogy vigyek GM kenyeret, hogy ne maradjak ki a zsíros kenyérből, és megoldható volt – ez egyébként azért is érdekes, mert amúgy nem igazán eszem húst vagy állati eredetű dolgot, de ennek ellenére ebből nem akartam kimaradni). Futóruhában voltam már, úgyhogy átöltözni nem kellett, így aztán volt idő egy nagyon fontos dologra, amire itthon nem jutott: ki tudtam lakkozni a körmömet a verseny előtt. Utána a csomagomat rábíztam Ibolya nénire, aztán máris rajt, előbb a három kört futók, aztán mi.
A pálya már ismerős volt, és már az elején, az árnyékos részben rájöttem, hogy oké, hogy a körmömet kilakkoztam, de egy fontos dolgot elfelejtettem: nem kentem be magam naptejjel. Ezen már nem tudtam változtatni, úgyhogy csak megállapítottam a tényt. A táv elején kb. 8 perces kilométerekkel mentem – óvatos voltam, odafigyeltem, hogy hova lépek. Az órám pulzusmérője nem működik, úgyhogy pulzust most nem mértem, ezért aztán a légvételemet figyeltem. Nálam a laza futásnál három lépésig tart a belégzés és a kilégzés is, az erőteljesebb futásnál 2-2 lépés, úgyhogy a 3-3 lépést próbáltam tartani. Amikor észrevettem, hogy 2 lépés alatt lélegzem, akkor korrigáltam háromra. Ezt elég sokáig, kb. egy óra futásig tudtam tartani, ezzel elégedett voltam.
Meleg volt. Már indulás előtt bevizeztem a hajamat, és minden frissítőpontnál a maradék vizet a fejemre locsoltam. A 8. kilométer környékén egy bácsi locsolta a futókat, nagyon jól esett ez a zuhany, utána gyakorlatilag vizes ruhában futottam. Amúgy még a táv elején, a szántóföldnél elfutott mellettem egy fickó felső nélkül, és akkor arra gondoltam, hogy de jó neki, hogy így futhat, én ezt soha nem fogom tudni megtenni. Aki valaha vett már fel sportmelltartót, az tudhatja, hogy miről beszélek…
A 10. kili környékén idén is megvoltak a tehenek. Őket mindig megnézem, emlékszem, két évvel ezelőtt egészen reveláció volt számomra, mikor megláttam őket. Aztán az első kör utolsó kilométerén egyszer csak eszembe jutott, hogy egy kör után ki kellene állni. Arra gondoltam, hogy az első kört becsülettel megfutottam, és nem hiányzik nekem még egy.
De aztán mégis mentem tovább. A második kör elején nyújtottam egy kicsit – és valaki rögtön megkérdezte, hogy rendben vagyok-e vagy kell-e segítség. Hálás voltam érte. Még két kilométert futottam, utána sétára váltottam. Az öt kilométernél levő frissítőasztalnál már éreztem, hogy az a tét, hogy baj nélkül végig tudom-e csinálni a versenyt, vagy a mentőben kötök ki. Az erdőben is meleg volt, fullasztó, az sem volt most jobb, mint a szántóföld. Igyekeztem tempósan sétálni, hogy minél előbb vége legyen, és megállapítottam, hogy ma az lett volna a helyes döntés, ha egy kör után kiállok.
Az utolsó pár kilométeren mindenki, aki elfutott mellettem, legalább egy hajrát mondott, de volt, aki pár szóval biztatott is. Nagyon hálás voltam nekik. Még kb. két kili volt hátra, amikor jött valaki, és azt mondta, „nem tudom, hogy ki vagy, de fussunk együtt”. Úgyhogy az utolsó szakaszt vele futottam. Jó volt, hogy felvehettem a léptei ritmusát, amikor kezdtem lemaradni, akkor beszélt és megfogta a kezem, befutni is így futottunk be. Nem gondoltam volna a második kör közepén, hogy még képes leszek futni, de így képes voltam. Nemcsak engem húzott be egyébként, hanem mindenkit, akit beértünk. Nagyon csodáltam és tiszteltem érte, hogy három kör végén képes volt erre, hogy nem csak saját magára figyelt, hanem ránk, a többiekre is. Számomra ő volt a verseny hőse.
A verseny után megkaptam az érmemet, ettem zsíros kenyeret. Nem maradtam sokáig, mert tudtam, hogy amikor hazaérek, Dórikát meg kell sétáltatni, minél hamarabb, mert reggel hatkor sétáltunk. Így aztán gyorsan átöltöztem, visszafelé is Bálint vitt el Dunapatajra, aztán jöttem vissza Pestre busszal. A mozgásom nem volt az igazi – a verseny után elfelejtettem lenyújtani…
Így hát idén is megtettem két kört, az elsőt futva, a másodikat vegyesen. Az endomondo 23,16 km-t mért, a teljes időre pedig 3óra 56 percet (ebben persze benne van a rajtnál ácsorgás és a frissítések is). A táv majdnem 10 kilométerrel hosszabb, mint az idei eddigi leghosszabb futásom. A pontos időt nem tudom, mert az órám mérte ugyan az időt, de nem mentette el az edzést – meg kell majd nézetnem. Nagyon meleg volt, legalább 35-37 fok; erre nem nagyon tudtam felkészülni, pedig direkt futottam a melegben az elmúlt hetekben.
Ami még nagyon fontos nekem, hogy ugyan kicsit izomlázam van, de más bajom nincs. Ez nagyon nagy szó a rengeteg sérülés és egyéb nyavalya után.
Nagyon sokan segítettek nekem tegnap. Szeretnék köszönetet mondani Bálintnak, aki nélkül nehezebben jutottam volna el a versenyre, aztán vissza a buszhoz, a futótársaknak, akik egy-egy jó szóval segítettek, annak a srácnak, aki nem tudom, hogy ki, de az utolsó kilométereken együtt futottunk és bevitt a célba, a bácsinak, aki kétszer is lezuhanyoztatott a 8. kilométernél, Ibolya néninek és a többieknek, akiktől a kenyeret kaptam, és az összes segítőnek és a szervezőknek is. Ez a rendezvény továbbra is olyan barátságos, mint első alkalommal volt, az egyik legkedvesebb versenyem. És az egyetlen, amin három egymást követő évben is részt vettem.
Dórika az éremmel. Rendes volt tőle, hogy tegnap a délutáni sétán ő is olyan lassan sétált, mint a gazdi.
