Már régóta szerettem volna kifutni a Nemzetihez, de ugye sokáig ez szóba se jöhetett. Most már szóba jöhet, legalábbis óvatosan, ráadásul egy éve voltam ott utoljára, úgyhogy ma (illetve most már tegnap, tehát elsején) volt itt az ideje ennek a futásnak.
Azt azért tudtam előre, hogy oda-vissza még hosszú a táv, nem is itthonról indultam pont azért, hogy odáig biztos rendben legyek. Úgy döntöttem, hogy a Vígszínház elől indulok. Kb. 6-7 km-re becsültem onnan a távot, a tervem az volt, hogy a Nemzetiig kifutok, remélhetőleg csípőfájdalom nélkül, utána meg visszafelé ameddig jól esik, addig futok.
Az idő kellemes futóidő volt, napsütés enyhe széllel, bár majdnem dél volt, mire végül elindultam, és akkor futáshoz már kicsit meleg volt. Eredetileg egyébként tegnap akartam futni, az volt az évfordulója az Alföldi-féle Nemzeti társulat búcsúztatásának, de tegnap valahogy rám szakadt egy csomó munka (nem panasz, tény), meg nagyon álmos is voltam egész nap (az előző és ez nem zárja ki egymást :) ), így aztán úgy döntöttem, hogy majd megyek, amikor úgy jön ki a lépés.
Szóval a Vígszínház elől indultam. Nemcsak azért, mert közel van; idén többször voltam itt, bár valahogy szoknom kell az épületet is, meg sok minden mást is, de igyekszem, mert alapvetően jó hely. A Nyugatinál átmentem a körút másik oldalára, aztán az Oktogonnál már nagyon untam a körutat, úgyhogy ráfordultam az Andrássyra. Ott eszembe jutott a koli a Hegedű utcában, ahol egy időben időnként megfordultam, és amit pár évvel ezelőtt megszüntettek, úgyhogy elfutottam arra. Nem tudom, kinek volt útjában és miért kellett ezt a közösséget is szétverni, mindenesetre ma, ahogy elfutottam arra, láttam, hogy a táblája még mindig kinn van. Nem volt valami vidám látvány. Utána a Nagymező utcán futva mentem ki megint az Andrássyra, el a Radnóti előtt. Az Andrássyn tovább, közben eszembe jutott a régi Új Színház, úgyhogy elkanyartam arra. Ott meg eszembe jutott Huszár Zsolt, aki abban az évben született, amikor én, és már évek óta nem él. Az Új Színháztól vissza az Andrássyra, szemben az Opera. Ott kétszer voltam ebben az évadban, legutóbb múlt pénteken; ezt jó lenne kicsit sűríteni.
Andrássy tovább, aztán a Deák tér felé, ott az Örkény. Az Örkénynél meggondoltam magam, és kicsit visszafutottam a kiskörút másik oldalán, hogy a Rózsavölgyit is érintsem, ha már ilyenre alakult ez a futás. Ide jövünk még jövő héten. Aztán tovább, hirtelen felbukkant a Katona is, amin meglepődtem, valahogy nem állt össze eddig, hogy ez a kettő egy utcában van.
Átevickéltem a Ferenciek terénél az úton, el az egyetemi könyvtár előtt, aztán tovább. Jött a jogi kar épülete; itt lesz majd az avatásom két hét múlva. Egyelőre nem tudom, mennyire volt értelme megcsinálni a doktorit, de ezt nem ma fogom megfejteni.
A Kálvinnál kicsi dilemmába kerültem, hogy merre fussak tovább, aztán úgy döntöttem, hogy a Ráday utcán futok végig. Rémlett az egyik éjszakai futásból, hogy az kb. kivisz a Boráros térre. Kiderült, hogy jól rémlett, arra viszont nem gondoltam, hogy ott is kajaszag lesz, ami futás közben azért nem feltétlenül kellemes. Mondjuk ebédidő volt, tehát jogos, de ez új felfedezés, hogy ebédidőben az egész városnak kajaszaga van.
A Boráros tér környékét valahogy nem nagyon szeretem. Bementem az ottani plázába, mosdót kerestem, elég sokáig tartott, míg megtaláltam. Valahogy ez a szünet megtörte egy kicsit a futás lendületét, a csípőmet is elkezdtem érezni, aminek nem nagyon örültem. Mindegy, futás tovább, ezt a részt már többször bejártam gyalog, amikor még volt értelme erre járni.
Fura érzés volt kiérni a színház előtti parkba. Eszembe jutott a tavalyi búcsúműsor, amikor megérkeztünk, már tele volt a tér, nagyon sokan voltunk. Ott ültünk a kivetítő előtt, aztán maradtunk, amíg lehetett, éjfélig. A másik, ami eszembe jutott, az a nyílt nap volt, amikor szélforgókat tettek ki. Mondjuk nekem nem jutott, mert későn értem ki, pedig örültem volna egynek. De ennél sokkal jobban örültem volna annak, ha az igazgatóváltás után nem veszik le műsorról az összes eddigi darabot, és így lett volna esélyem arra, hogy megnézzem őket. Így egyetlen tavaly bemutatott előadásra sikerült jegyet kapnunk. Amúgy ezzel a döntésével Vidnyánszky Attila művészi hitele a számomra teljesen megszűnt. Tudom, hogy ezt a döntést nem rendezőként hozta, hanem vezetőként, de ez kb. olyan, mint ha egy könyvkiadó új vezetése a kiadó összes korábbi könyvét bezúzatná. Barbár pusztítás. És egyébként furcsállom, hogy ezt így simán megtehette. (Joga volt hozzá, az kétségtelen, de elvileg minden vezetőnek van joga ehhez, mégsem tette meg még senki rajta kívül, ha jól tudom. Vajon miért.) Nem tudom, képes leszek-e bármikor megnézni úgy egy Vidnyánszky-rendezést, hogy ne az jusson eszembe róla, hogy az ő döntése miatt nem tudtam megnézni mondjuk pl. az Angyalok Amerikábant, hogy csakazértis ezt mondjam példának. És amíg ez jut eszembe, addig nem is nézek Vidnyánszky-rendezést, mert nincs értelme.
Szóval a parkon is végigfutottam, aztán megkerültem a színházat. Most sok víz volt ott, ahol tavaly ember volt sok. Amikor kerültem meg a színházat, láttam biztonsági embereket, legalábbis gondolom, azok voltak, és az jutott eszembe, hogy mindjárt jól le leszek b…va, hogy miért szaladgálok pont itt, a megszentelt falak tövében.
Elindultam visszafelé, közben átnéztem a budai hegyekre. Szabadság-szobor, ott is milyen régen jártam, pedig mennyire jó volt arra futni. Igaz, ahhoz verseny is kellett, amire készültem. Ez megadta az irányt: úgy döntöttem, átfutok Budára, a Szkénét is felfűzöm a mai láncra. Bírom a Szkénét: azon túl, hogy jók az előadások, világos van, és a Dunára néznek a nagy ablakok, mármint a büfében. Ezeket a Nemzetiben is bírtam anno.
A Nemzetiben még a mignont szerettem és a kávét, ez eszembe is jutott, amikor futottam el a színháztól a Boráros felé.
Kiértem a Borárosra, és a híd északi oldalán próbáltam felmenni a járdára. Ehhez ugye az egész teret meg kell kerülni, meg felmenni a hídra. És ott derült ki, hogy az az oldal le van zárva a gyalogosok elől, csak a másik oldalon lehet átmenni Budára. Ez apró szívatás volt ugyan, de kicsit kedvem szegte. Kiírhatták volna lenn, és így nem mentem volna fel hiába, én sem, és az a másik 3-4 ember sem, aki abban a fél percben még arra járt. Egy kis figyelmesség, és élhetőbb lenne ez az ország.
Mindegy, átmentem a híd másik oldalára, de már nem volt az igazi a futás. A csípőm is kezdett fájni, előbb csak kicsit, aztán jobban. Elfutottam a Szkéné előtt. A Gellért térnél megálltam egy kicsit, átgondolni, hogy fussak még tovább, vagy befejezzem itt a futást. Végül futottam még tovább, de már nem esett jól. Aztán még egy kicsit tovább. A vége már elég szenvedős volt, de hát már régóta tudom, hogy a futás nem mindig sunshine reggae. Végül a Lánchídig futottam. Tudtam, hogy onnan már nincs messze a Margit híd, onnan meg a Vígszínház, és ezzel teljes kört lehetne futni, de nem akartam teljesen szétfutni a csípőmet.
Az egész így kb. 12 km lett (a runkeeper szerint picivel hosszabb, de nem tudtam elmenteni a futást, mert nem volt hálózat a telefonomon), kb. másfél óráig futottam (1:28.55), ami kb. hét és fél perces km-eket jelent (7:25). Átlagpulzus 145 (64-160).
Hogy ebből a Szelidi-tónál hogy lesz 22 km egy bő hónap múlva, az egy jogos kérdés. Szerintem úgy lesz az egész, hogy egy kört lefutok, a másodikból meg amennyit tudok. Nyilván az lesz a célom, hogy minél többet fussak, kíváncsi vagyok, mennyi sikerül majd.
