Az van, hogy lassan két hete, mi több, pontosan, valami kórságban vagyok. A közérzetemmel többnyire nincs baj, kicsit fújom az orrom, köhögni már nem köhögök, viszont többnyire valamivel 37 fölötti értéket mutat a lázmérő, és kicsit gyengébb vagyok a szokásosnál. Azt hittem, hogy a több pihenés-hektoliter tea-C-vitamin kombó segíteni fog; hát, eddig nem sok változás történt. Tegnap aztán jól megijedtem attól, hogy elkezdett fájni a hátam, meg kollégák is jól beijesztettek, úgyhogy el is mentem gyorsan orvoshoz. Szerencsére nincs semmi komoly, csak egy makacs megfázás. Kaptam kanalas orvosságot, meg igen, antibiotikumot is, emellé probiotikumot meg még egy gyógyszert – egy kis megfázás és már ennyi cuccot kell szedni, legalábbis ha az nem megy, hogy pár napot otthon töltsek nyugiban.

És közben futhatnékom van, de nagyon. Irigylek mindenkit, aki futhat, mázlisták! És mégsem futok; pedig egyszer már elkezdtem öltözni futócuccba, de gyengeséget éreztem, és visszaöltöztem. Tavaly megtanultam, hogy ha a testem jelez valamit, akkor vegyem azt figyelembe, akkor is, ha a fejemmel máshogy döntenék.

Nagy türelempróba ez nekem. A türelem szóról sokáig az egykori Kretén vagy Mad magazin Star Wars-paródiája jutott eszembe, amikor is Lüke Szájtátó valami olyasmit válaszolt az őt türelemre intő Yodának (arra nem emlékszem, az ő neve hogy volt), hogy „egy raklapnyi türelmem van már, öreg”. Ezt én is így éreztem, amikor valami miatt nem tudtam futni. Most is így éreztem az elején: nagyon nehéz nem futni és nem mozogni mást sem. De lassan igyekszem ezt az érzést megszelídíteni, és jó lélekkel kivárni, amíg újra egészséges leszek teljesen.

Amúgy két hét múlva itt az első félmaraton, Debrecenben – hát, a karácsonyi majdnem húsz emléke éltet, meg az egy hónapja hóesésben és mínusz 9-ben futott 15… Azért remélem, addig tudok majd legalább egy hosszút futni. Vagy ha addig nem, akkor majd akkor.