Most, hogy nem edzésterv alapján futok, úgy döntöttem, hogy nem fogok minden edzésemről beszámolni, csak amikor valami érdekes történik.
Az újévet rögtön egy olyan futással kezdtem, ami több szempontból érdekes volt, akkor legyen egy pár szó róla. Szilveszterkor még csak azt tudtam, hogy elsején futni fogok. Két jelöltem volt, az egyik a Rabbit Run, a másik meg a Balboa. Aztán két dolog billentette a mérleget utóbbi javára. Egyrészt szilveszterkor elmentem a futóklub rendezvényére, amin nagyon sokan voltak. Ez egyrészt jó, másrészt nekem nem annyira, nekem ez már tömeg, meg úgy tűnik, a fényképezést/videózást se bírom olyan nagyon, az ismerősökkel se tudok ilyenkor úgy beszélgetni, ahogy szeretnék, nem jó. Kicsit besokalltam, most egy darabig nem akarok tömegrendezvényre menni. A másik meg, hogy a fészbukon követhettem Mariann és Márk versenyzésének a finisét, ami során Mariann egy amazonosra sikeredett hozzászólása után ugyan rögtön akkor nem mentem le futni, pedig kedvem lett volna hozzá, viszont eldöntöttem, hogy akkor legyen megint Balboa. És azt is, hogy ezt a futást a két futó tiszteletére fogom ajánlani; nem semmi teljesítmény az övék.
Tömegközlekedéssel mentem ki, egy óra volt az út a Fenyőgyöngyéig. Havazott, kellemes idő volt. Elindultam; a futás nagy része eseménytelen volt, pontosabban annyi, hogy viszonylag sok futóval és túrázóval találkoztam útközben, jó volt, hogy mindenkivel köszöntöttük egymást. Az emelkedőket valahogy kicsit jobban bírtam, mint múltkor, legalábbis az elején, de most se csináltam gondot abból, ha bele kellett sétálnom. Annyiban más volt, hogy most esett hol a hó, hol valami más, egy-két helyen csúszott is a lábam; kéne egy terepcipő.
Ami miatt fontos futás volt ez, az már a visszaúton történt, az utolsó kilométereken. Kicsit el voltam gondolkodva, egy friss bánaton jártattam az agyam, pedig tudom, hogy a helyzetet nem tudom megváltoztatni, tehát csak az elfogadás marad, ami amúgy folyamatban is van, csak most még nehéz. Majd elmúlik. De emiatt volt egy rossz lépés, a bal lábam alatt megindult egy kő, bokám kifordult, aztán próbáltam jobb lábbal korrigálni, kicsit az is kifelé fordult. Néhány lépésig olyan volt, mintha nem lenne lábam, aztán tudtam tovább futni. Végig is futottam a távot, az időm kicsit jobb lett, mint első alkalommal (3:16:00, a kerek percnek külön örültem). Amikor beértem, láttam, hogy a busz pár perce pont elment, következő fél óra múlva, gondoltam, hogy akkor elkezdek lefelé futni a Szépvölgyi úton, legalább nem hűl rám a cuccom, de váratlanul kiszóltak egy autóból, hogy ha gondolom, levisznek egy darabig. Ezért nagyon hálás voltam, mert eddigre már fáztam, és ezzel a segítséggel fél óra alatt itthon voltam.
És hogy mit is tanultam ebből? Azt, hogy terepen nem lelkizünk. Ott nincs múlt és jövő; a jelen van – és ha én nem vagyok a jelenben, abból baj lehet. Köszönöm a leckét.
Amúgy tegnap elmentem dokihoz, hogy megnézze a bokám. Kicsit fájt csak, de azért éreztem, főleg a bal bokámat, gondoltam, jobb, ha megnézik, kiderül, ha valami van. Szerencsére semmi komoly, Flector gél, borogatás, fáslizás a javaslat. Kérdeztem az orvostól, mikor futhatok újra, azt mondta, amikor már nem fáj – hülye kérdésre korrekt válasz. Most amúgy már csak kicsit érzem, gondolom, a héten már tudok futni.
Ez a futás más fontos témát is felhozott, de arról majd egy következő bejegyzésben…
