Volt egyszer egy cicám, akinek Jelena volt a neve. Nagyon szép cica volt, fekete-fehér, olyan hercegnős. Aztán valami történt, egyszer csak megtámadott minden ok nélkül. Aztán még egyszer. Nagyon nehéz volt. Látni, hogy hirtelen megborul valami, amiről azt gondoltam, hogy rendben van; elfogadni, hogy nem tehetek semmit érte, és hogy talán a legjobb döntés az, ha elaltattatom. Az eszem ezt mondta, a szívem néha még most is mást, de ez volt a döntés, ez történt. Több állatorvos többfélét mondott, ami a legvalószínűbb, hogy epilepsziás lett, és pont azokat a területeket érte a roham, amelyek az agresszív viselkedést vezérlik. Nem lett hát szép vége a történetnek, mégis jó volt, hogy volt ez a cicám. Sok örömöt adott, aztán persze bánatot is, de ez így van rendjén. Utólag fura, hogy pont Jelena lett neve még annak idején; azt tanultam tőle, hogy az éppen adott pillanat, a jelen az, ami átélhető, és ez az, ami érték.
Ezt persze időnként azért hajlamos vagyok elfelejteni. Tegnap viszont két olyan dolog is történt, ami emlékeztetett erre. A Futóblogon szerveződik egy csapat az Ultrabalatonra, erről délután láttam a posztot, gondoltam, hogy hú, ez tökjó buli lehet, aztán beírtam, hogy hát, lassú vagyok meg egyelőre 10 kilit bírok, úgyhogy majd legközelebb. Aztán elmentem a futóklubba, ahol edzéstervvel kapcsolatban kértem segítséget, elmondtam ugyanezt, hogy 10 kili meg 7 perc körüli ezrek, aztán amikor a célt tisztáztuk, akkor vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem, hogy reális lehet-e idén egy félmaraton. Persze, volt a válasz, aztán a lapomra már rá is került, hogy cél: NIKE félmaraton, annyit tett még hozzá Zsuzsi, hogy teljesítésre. Mondtam, persze, hogy teljesítésre, gondoltam, úristen. Merthogy korábban azt gondoltam, hogy meglátjuk majd, hogy alakul az év, azért Siófokon jó lenne lefutni a félmaratont, ha más nem, akkor két részletben, ott nincs záróbusz se, pont jó; jól lehet vele kudarcot kerülni. Aztán hazajöttem, és akkor láttam, hogy egy futótárstól kaptam választ a délutáni bejegyzésemre, hogy egyrészt nemcsak kenyaiak nevezhetnek, másrészt a 10 kili már nem rövid.
És akkor esett le, hogy basszus, tényleg. Már nem 3*200 métert futok, mint tavaly nyáron, amikor elkezdtem. Meg nem lyukad ki az oldalam öt méter után, mint anno a tesiórákon. És mégis mintha még mindig ezt gondolnám magamról. És azzal szembesülök, hogy két, gyakorlatilag ismeretlen futó jobban bízik abban, hogy meg tudom csinálni, mint én.
Hüpp.
Szóval, köszönöm az emlékeztetőt. Jelena karmainak a nyoma látszik még a lábamon, és látszani is fog; ugyanígy a tesiórás horrorra is emlékszem. De ez a múlt; most pedig most van – jelen vagyok.
