Csapatban vettem részt a mai félmaratonon, a Pöttyös Kancsó csapat tagjaként, almare-val és BRandommal. Szombaton tartottunk egy ráhangoló futást, és ma jött el az a nap, amire annyi futó olyan nagyon várt, ki ezért, ki azért.
Nem aludtam valami jól, de ez versenyek előtt általában így van. Reggel felkeltem időben, hétkor, aztán valahogy nagyon elment az idő, hirtelen máris elmúlt 9. Úgy volt, hogy tesómat kikísérem a váltópontjához, most van először váltóversenyen, csak jobb lesz így. De ugye késésben voltunk, legalábbis úgy éreztem, siettünk – és bizony a Parlament előtt egy jó nagyot tanyáltam. A bal térdem nagyon, a jobb kevésbé horzsolódott, a jobb könyököm és a bal tenyerem is. Mondtam tesómnak, hogy menjen, nehogy késve érjen oda, én meg elmentem a saját váltópontomra, a Margit hídhoz.
Ott kértem fertőtlenítőt, de nem nagyon volt elsősegélycsomag, a rendező srác, akit megszólítottam, mondta, hogy ragtapaszt tud adni. De hát tiszta dzsuva voltam, így nem nagyon oké. Lemostam a lábam és a karom, közben kértem, hogy valahogy hívjanak segítséget. Ez is történt, egy kis idő múlva megjelent egy fiatalember, és lefújta a sebeimet. Csípett, mint állat, ahogy kell.
Aztán egyre többen lettünk, lassan megjelentek az első futók, néztem, látok-e ismerőst. DaMartiant láttam, meg Gergőt, más nem nagyon. Ez még hagyján lett volna, de amikor tesóm beért a váltózónába, őt se vettem észre, így rám kellett telefonálnia. Azon melegében közölte, hogy ez volt az utolsó futóverseny, amin indult, olyan rohadt meleg volt. Erre nem nagyon tudtam mit mondani, talán nem is lehetett, úgyhogy elindultam.
A térdemet minden lépésnél éreztem. Ha egyéniben indulok, valószínűleg feladom a versenyt, így viszont eszembe se jutott. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy egyik csapattársam se akar bármi áron eredményeket, tehát tudtam, hogy megértenék, ha így döntenék. Nagyon szerettem volna bevinni a csapatot a célba. Ha kell, fél lábon ugrálva.
A versenyből nem is nagyon emlékszem szinte semmire. Arra igen, hogy néhány helyen zene volt, meg a zuhanyokra, Saci nénire, az egyik frissítőponton a segítők lelkesítő dalára – de egyébként az volt a cél, hogy végig tudjak menni. Láttam, hogy nagyon lassú vagyok – az első km majdnem 8 perces lett, de tudtam, hogy ez most nem az időről szól. Hanem a csapatról.
Végül beértem. A 8,3 km-es szakaszt 59:55 alatt tettem meg – a célban nagyon hajráztam, hogy sikerüljön egy óra alatt. Most látom itthon, hogy ez 7:13-as idő. Tavasszal a Vivicittán 7:14-es kilométereket futottam, és akkor az volt a maximum, amire képes voltam, most meg ilyen térddel ugyanazt hozom. Ez a felfedezés meg is indított: úgy látszik, ugyan nem látványosan, de mégis van fejlődés.
A célban először bementem az elsősegély-helyre, de nem tudtak rögtön foglalkozni velem. Nagyon szomjas voltam, úgyhogy elmentem inkább a befutócsomagért. Sokat kellett menni, szentségeltem magamban, fájt a lábam, úgyhogy ha már olyan messze elmentem, visszaváltottam a chipet, aztán láttam, hogy arrafelé van a kerékpártároló, tudtam, hogy ott találkozunk a többiekkel, úgyhogy mentem oda. Valóban, ott volt Gergő, meg a többiek, akik DK-pólóban versenyeztek, aztán megjött BRandom, aztán végül tesóm is. Készült egy kép rólunk, aztán visszamentem az elsősegélyhelyre. Ott mondták, hogy menjek be a traumatológiára – vagy menjek haza és jegeljem a lábam; előbbit javasolták amúgy.
Ekkor már nagyon szerettem volna kicsit civilizált formába kerülni, merthogy a mai nekem mikulásfutás is volt, és nehezen viselem, amikor pont egy verseny az*, úgyhogy kicsit rendbe szedtem magam, felvettem a köcsögcsapatpólót, aztán megkerestük a többieket, hogy a sörözéshez csatlakozzunk hozzájuk. Úgy alakult, hogy az UB-s csapatom tagjai voltak ott, tökre örültem nekik :) Kicsit sajnálom, hogy nem készült fénykép, de ez persze utólag jutott eszembe.
Utána BRandom hazahozott, nagyon hálás voltam érte. Itthon lifttel jöttem fel az elsőre… Utána rátettem egy kis fagyasztott zöldséget a térdemre, próbáltam aludni, nem nagyon ment, ettem valamit, most borogatom a térdem. Jelenleg nem nagyon tudok ráterhelni a bal lábamra, fáj, de nagyon, rá is jöttem, milyen nagy dolog, ha az ember simán fel tud kelni egy székből. Holnap szerintem elmegyek dokihoz, bár hogy ellátást kapok-e, azt nem tudom: augusztus végével vége az előző jogviszonyomnak, a mostani munkahelyem meg még egész biztos nem jelentett be, úgyhogy nem tudom, ilyenkor mi van. Amúgy bízom benne, hogy a térdemmel nincs nagy baj – két hét múlva pozsonyi éjszakai futás, arra jó lenne, ha rendbe jönne :)
Ja igen, még egy. Mostanában eszembe jut néha, milyen jó lenne terepfutni. De lehet, hogy amíg gyaloglás közben a város közepén képes vagyok ekkorát esni, amúgy fényes nappal, kicsit még napolnom kéne ezt a témát :)
* Ha nehézséget okoz a szó megfejtése, akkor várjatok türelemmel, előbb-utóbb lesz erről a témáról egy külön poszt :P
UPDATE: A Pöttyös Kancsó csapat eredménye 2:21:31.
