Eljött hát ez a nap is, amire azóta vártam, hogy kitaláltam, hogy indulok. A készülés nem úgy sikerült, ahogy terveztem, de valószínűleg ez már csak ilyen, de azt tudtam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Szerencsére tegnap egész nap kissé kába voltam a 6É miatt kicsit felborult alvásom miatt, így nem tudtam parázni. Igaz, így ez is ma reggelre maradt, indulás előtt azért nem kicsit voltam ideges.
Tesóm indult a minin, anyuval meg sétáltunk egyet a gyalogláson, mielőtt az én távom indult. Ez jelentett egy kis logisztikai feladatot, különösen a gyaloglás és a mini között, de megoldottuk a dolgot. Úgy volt, hogy az egyik barátnőmmel futok, de nem találtuk egymást a rajt előtt, még telefonnal se, úgyhogy egyedül vágtam neki a távnak. Bár valahogy így is, úgy is egyedül fut az ember; sokat segít a biztatás és a futótársak jelenléte, de futni magunk futunk.
Már régóta motiváló gondolat a számomra, hogy valamilyen versenyen végigfuthatok majd az Andrássyn, a Lánchídon, nem a járdán, ahol akármikor járkálhatok, hanem az úttesten. Nem azért, hogy az autósokkal kitoljak, csak úgy, valahogy szeretem ezt a várost. Az Andrássyn ma sikerült végigfutni, napsütésben, igaz, kicsit szélben, már ezért megérte.
Az elején magam is meglepődtem, magamhoz képest gyors tempóban futottam, és később sem lassultam annyira, hogy gond lett volna belőle. Ennek ellenére elég hamar a mezőny vége felé találtam magam, de erre számítottam, és így rendben is volt a dolog. Fura volt, amikor én előztem le valakit, pláne, ha úgy, hogy egy ideig egymás közelében futottunk, kíváncsi lennék, nekik hogy sikerült a verseny. Végig a szintidőhöz mértem magam, hiszen az volt a cél, hogy szintidőn belül befejezzem a távot. A szél valahogy mindig szembefújt, ez annyira nem volt kellemes, meg néha melegem volt, de nem akartam levenni a felsőt, mert rajta volt a rajtszám, igaz, amikor fújt a szél, akkor nem volt melegem, szóval akkor jó volt, hogy rajtam volt a felső. Már induláskor szomjas voltam kicsit, úgyhogy jól esett útközben a víz. Jót szórakoztam magamon, amikor rájöttem, hogy futás közben sem tudom csak úgy eldobni a műanyag poharat: első alkalommal a kezébe adtam annak, aki éppen szedte össze az eldobált poharakat, második alkalommal letettem az út szélére, harmadszor pedig találtam egy kukát, és abba dobtam. Kb. a táv felénél hirtelen elég fura dolgokat tapasztaltam, kicsit elkezdtem szédülni, meg bizonytalan lett a látásom. Szerencsére ezek később elmúltak, de annyira nem nyugtatnak meg, fogalmam sincs, ez mi lehetett. Utána viszont könnyebb lett a futás, a szél ellenére, és hirtelen beúszott a fülembe, ki tudja, honnan, a Felicità című dal. Sajnos ez a könnyűség nem tartott sokáig, a 8. kilométer után hirtelen nagyon nehéz lett az egész, akkor azt hittem, nem érek végig a távon, de igyekeztem arra koncentrálni, hogy tartsam a tempómat. Ez nagyjából sikerült is, annak külön örülök, hogy nem kellett belesétálnom. A 9. km táján beértem azt a barátnőmet, akivel úgy volt, hogy együtt futunk. Ő akkor már sétált, nem is tudta velem tartani a lépést, neki sem úgy alakult a felkészülése, ahogy tervezte; örülök, hogy végül be tudta fejezni a távot. Az utolsó kilométerek már tényleg nagyon szenvedősek voltak, egészen a célegyenesig. Akkor viszont már tudtam, hogy sikerül, nagy vigyor, még hajrázni is tudtam, és így értem be. Az időmet nem láttam, vagyis nem figyeltem, az órámat elfelejtettem leállítani, de azt tudtam, hogy sikerült. A nettó időmet este láttam: 1:21:00.
Most jó :)
