Vasárnap kényelmes 12 kilométert kellett volna futnom. Ha már így kezdem, sejthető, hogy végül nem így lett.
Délelőtt SUHANJ! edzés volt, az UB-csapatokkal közösen, fényképezkedés, miegymás. Gondoltam, elmegyek, végülis Suhanj! csapat a mienk is az UB-n, az eredeti is, meg a végleges is. Eredetileg úgy volt, hogy a Suhanj! Köcsög! csapat tagja leszek, de végül a NonPlusUltraBalaton, lánykori nevén Suhanó Rózsaszín Párducok csapat tagjaként fogok jövő hétvégén a Balatonnál futni. Még soha nem voltam Suhanj! edzésen, gondoltam, itt a remek alkalom, hogy menjek. És tényleg az volt: a kezdeti téblábolás, a csapatok fényképezkedése és egyebek után mentünk egy közös kört, meg utána még egy háromnegyed kört, azt már kicsit gyorsabb tempóban. Jó volt együtt futni a kerekesszékes sporttársakkal, vidám volt a dolog. Viszont nagyon meleg volt, így aztán úgy döntöttem, hogy elég lesz délelőttre ennyi, nem erőltettem a dolgot, pedig előtte még úgy gondoltam, hogy lefutom a tervezett távot. Na nem baj, kb. hat kili lett így a táv. Utána egy kis beszélgetés, palacsinta, süti, nem is kell ennél jobb – és még pólót is sikerült rendelnem, ami kész lesz az UB-re; tiszta jó. Ja, és amúgy bringával mentem a szigetre, még jobb.
Szóval úgy tűnt, hogy ennyi lesz vasárnapra a futás, de aztán elkezdtem készülődni az esti programra. A koliba mentem búcsúgálára; a koliba, ami még pár napig működik. A fővárosi közgyűlés úgy döntött, nem tartja fenn tovább. Biztos megvolt erre a maguk oka, ami történetesen nem érdekel – én csak azt tudom, hogy ez egy jó hely volt, és hogy júliustól már nem lesz. Elnémul a kis zenedoboz. Tehetetlenséget, szomorúságot és dühöt érzek; csesszék meg! Még úgy is, hogy nyilván, minden változik, és lehet, hogy ami most tiszta veszteségnek tűnik, valami újnak és jónak lesz a kiindulópontja – kívánom a csapatnak, hogy így legyen.
Készülődés közben jutott eszembe, milyen jó volt tavaly egyszer hazafutni onnan. És az is eszembe jutott, hogy ezt most utoljára tehetem meg. Az is a késő esti futás mellett szólt, hogy az UB előtt így meg tudtam nézni, milyen, ha egy nap kétszer futok. Igaz, jövő hét végén nem 6 km vár rám először, hanem 16, és utána nem három, hanem kb. tíz – de azzal ráérek majd akkor és ott foglalkozni. Szóval így végül futócuccban mentem. Na azért nem sima futónadrágban, hanem futószoknyában – úgy döntöttem, az majdnem úgy néz ki, mintha szoknya lenne leggings-szel. A póló póló, a futócipőt meg nem tudom mentegetni, lehet, nem is akarom; az bizony futócipő.
Utoljára voltam a kis udvaron; de remélhetőleg nem utoljára a csapattal. A hely megszűnik, nyilván ezzel lezárul egy korszak. De az emberek megmaradnak, ami reményt keltő. Mondjuk akkor ott az udvaron nem a reményt éreztem, hanem a szomorúságot, ahogy jöttek a dalok, és velük az emlékek is. Pedig volt, amit most hallottam először – az egyik különösen kedves a szívemnek, mivel én fordítottam. Egész sok minden megmaradt a fordításomból; nagy öröm, hogy a sok lefordított dal közül egyet végül hallhattam :) A műsor végén elköszöntem: viszontlátásra – úgy legyen!
És akkor elkezdtem hazafelé futni. Kényelmesen kellett volna futnom, ami 140 alatti pulzust jelent, de már a körúton, pár száz méter után 150 volt. Nem tudtam lazán futni, inkább lendületesre sikerült a futás, vitt a lábam, vittek az érzelmek. Érdekes volt, hogy most nem változott a dal, ami a fülemben volt – végig az utolsó, a Brian életéből, vagyis nyilván a Spamalotból… Közben vége lett a Körútnak, vagyis nyilván nem lett vége, csak én fordultam be a Nyugatinál. Oldalra néztem, egy kivetítőn sötétkék ruhás emberek ugráltak – csak nem győztek az olaszok?! A következő kivetítőnél hallottam, hogy de igen. Na, ennek anyu biztos örül; az olaszoknak szurkol, amióta nincs jó magyar foci. Végig a Vácin, nem a legszebb környék. Érdekes, ha sötétben futok egyedül, nem félek; ugyanitt bringával lehet, hogy félnék. Hamar itt a Lehel tér, aztán a Dózsa, mindjárt otthon vagyok.
Összesen kicsit több mint 9 kilit futottam ezen a napon, kb. egy óra alatt, két részletben (9,12 km, 1:02:08, 6:49/km). Ez kevesebb, mint a terv, viszont gyorsabb is, de ezen a napon nem ez volt a lényeg. Hanem a két hely, ahol voltam: egyiken először, másikon utoljára.
