Lelkifröccs rovatunk mai írása arról szól, hogy mit ér a táv, ha rövid. Az eredeti téma az lett volna ám, hogy mit ér a futó, ha lassú, de aztán túl hosszú lett a cucc, így aztán szétválasztottam távra és tempóra. Úgyhogy jön majd a lassúságpara is, az amúgy a keményebb dió, de lássuk először a távot.
Szóval mit ér a futó, ha lassú? És mit ér a táv, ha rövid? Ezek a kérdések egy ideje már foglalkoztatnak.
Pedig sokáig fel se merültek bennem – amikor elkezdtem futni tavaly nyáron, maga volt a boldog ártatlanság időszaka, meg az örömé, hogy futok; fel se merült bennem, hogy keveset vagy lassan. Az volt a cél, hogy elérjek öt kilométerig. Elértem, első szigetkör tavaly november 6, július 4-én kezdtem futni, szóval négy hónap alatt, és addig is élveztem a futás legtöbb pillanatát.
Közben megvolt az első versenyem, pont egy éve, a Spar maratonka, a maga teljes 3,5 kilométerével. Eddigi legnehezebb versenyem volt: a leghosszabb táv, amit addig egyben futottam, 4 percek voltak, két perc sétával megszakítva, a három és fél kili tehát beláthatatlanul hosszúnak tűnt. Mégis bevállaltam a versenyt, hosszú vívódás után, de nagyon paráztam. Láttam előtte, hogy vannak, akik fanyalognak, miért kell egy ekkora távot maratonkának hívni – nekem viszont jó érzés volt, hogy így hívják a távot, mert úgy éreztem, így ezzel a távval is része lehetek a maraton tradíciójának. Tesóm kijött velem a versenyre, a biztonság kedvéért vittem szőlőcukrot meg banánt, gondoltam, ki tudja, hogy fogom bírni. A szőlőcukorból ma is van még pár szem. A rajtnál mindenre elszántan álltam, tudtam, hogy fontos, hogy egyben lefussam a távot. Beleséta nélkül. Aztán futottam; esett; közben meglepődtem, mennyien sétálnak, de láttam, iskolások; iskolás koromban én is sétáltam volna. És lefutottam. Az időt nem is mértem, eszembe se jutott. Nem is volt vészes, könnyen lefutottam – de jellemző módon az első gondolatom az volt a célban, hogy biztos elmérték a távot. Aztán a második gondolatommal már helyretettem magamat – és azóta egyébként távtól igazából nem tartok.
Kicsit viszont visszasírom ezt az időszakot, amikor még meg tudtam becsülni azt, hogy lefutottam 3,5 kilit. Nem tudom, mi az oka, talán a Nike félmaraton előtti para, ami rosszabb volt, mint három vizsgaidőszak, vagy az, hogy a körülöttem levő futók nagy része már futott félmaratont, de mostanában kezdem úgy érezni, hogy egy bizonyos táv alatt ciki futni. Nyilván ez a saját hülyeségem is; én is gondoltam olyat, hogy öt kilire nem veszem fel a köcsögcsapatos pólómat – amúgy nem is, mert azt a kiemeltebb futásokra tartogatom. Az is nyilvánvaló, hogy már nem indulnék el 3*200 métereket futni, mert az visszafejlődés lenne. Viszont nemrég történt, hogy a Spar futásokról beszélgettünk, szóba került a 7 kilis táv, és már épp mondani akartam, hogy arra akarok nevezni, amikor nonverbális módon le lett fikázva a táv. Nem is mondtam semmit, lapítottam… és azon gondolkodtam, tényleg ciki 7 kilit futni? Pedig végül tényleg arra neveztem; nem azért, mert a táv kihívás, hanem azért, mert most nem volt kedvem váltóban futni, hosszabb egyéni táv nem volt a 30 kiliig, viszont ott szerettem volna lenni, mert tavaly ez volt az első versenyem.
Szóval az eszemmel nyilván tudom, hogy tökjó, hogy futok, és hogy minden táv lépésekből áll össze, így aztán minden egyes lépést érdemes megbecsülni. Csak átérezni nem mindig tudom ezt – pedig volt, amikor ez az érzés magától értetődően jött. Pedig akkor még csak 200, aztán 600 métereket, utána meg 3,5 kiliket futottam. Rövid távokat, igaz?
