Tavaly a Vivicittá volt a szülinapi futásom, idén a bécsi félmaraton. Rendkívüli verseny volt ez, pedig nem készültem rá külön, csak így örömfutásnak szántam a sok tavaszi verseny között. Végülis az is lett belőle, pedig ha csak az eredményt nézem, lehetnék elégedetlen. No, de ne ugorjunk ennyire előre!

Szóval ez a verseny tényleg különlegesre sikerült. Első félmaraton külföldön, velem van anyu és a tesóm. Anyu lassan kezdi elfogadni, hogy hosszabb távokat is futok. Bécs. Utoljára nagyon régen voltam itt, pedig közel van, jó hely. Sok futó, nagyon sok, köztük néhány ismerős, akikkel találkozom, és néhány, akikkel végül nem, de tudom, hogy itt vannak, és ezt valahogy tökjó érzés, és erőt ad. És persze a táv, ami nekem még kihívás, bőven az. De nézzük csak sorban.

Csütörtökön belázasodtam. Mondom, nagyszerű, más nem is hiányzott három nappal a verseny előtt. Azt tudtam, hogy akárhogyan is, de futni akarok: szülinapi félmaraton, meg jönnek szurkolni tesómék, meg ott lesz Paula, meg a futótársak, meg egyáltalán, de hát azért nekem még bazi hosszú ez a táv… Mindegy, ez van. Pénteken lemondtam néhány órámat, sikerült kicsit kiizzadni, de azért nem voltam teljesen nyugodt, pláne, mert hűvöst és esőt mondtak hétvégére, és én annyira nem szeretem a hideget. Este összekészülődtem félig (futócuccokat eltettem, többi másnap reggelre maradt), meggyes pitét is sütöttem. Alvás nem sok volt, csak kb. négy óra. Általában nem ébresztőórára kelek, hanem anélkül, de amikor fontos, hogy felébredjek, fel szoktam húzni az órát. Az a gond csak vele, hogy néha akkor szólal meg, amikorra felhúzom, néha meg pontosan 40 perccel később… Hogy miért, nem tudom; nyilván mindenki más már lecserélte volna. Na mindegy, emiatt a tényleges ébredési idő előttre szoktam állítani, úgy, hogy ha megszólal akkor, akkor se legyen túl korán, de ha csak 40 perccel később, akkor is időben legyek. Hát, szombaton megszólalt akkor, amikorra felhúztam – ennek nézzük az előnyét: volt időm elkészülődni. A hátránya az volt, hogy bazi álmos voltam.

A vonaton se tudtam magam kialudni. Először egy külföldi hölgy kérdezgette, hogy mi a gond a helyjegyével (az volt, hogy a 9:10-es vonatra szólt, mi meg a 7:10-es vonaton ültünk, de valami miatt nem értette, ez miért probléma). Aztán leült velünk szemben két pasi, akiknek a söre egy jól sikerült fékezésnél a tesómon kötött ki; nem kicsi mennyiség borult rá az amúgy szép üvegben levő és biztos finom sörből. Ebből az elég kínos helyzetből elég jól jöttünk ki: utána végigbeszélgettük az utat, kellemes volt. Az is kiderült persze, hogy miért megyünk Bécsbe, úgyhogy kettővel több ember kívánt sok sikert másnapra, mint előtte gondoltam. Anyu Győrben csatlakozott hozzánk. A szállás, amit még január közepén foglaltam, mint kiderült, a Westbahnhof mellett volt, kb. két perc sétára – ha direkt így kerestem volna, akkor se lehetett volna jobb helyen. Pedig nem így kerestem, csak rábukkantam – akkor alig volt már szabad szálláshely, pláne három főre. A szállással amúgy is meg voltunk elégedve, kedvesek voltak és a szoba is rendben volt.

Érkezés után ebédeltünk, aztán elmentünk a rajtcsomagért. Az nagy segítség volt amúgy, hogy a vonatjegyben benne volt a bécsi tömegközlekedés is az első két napon, így nem volt gondunk jegyekre. A rajtcsomagátvételen rengetegen voltak és egy elég nagy kiállítás is volt hozzá. Gondolom, részben ezért mindent máshol lehetett átvenni. Először a rajtszámot és a zacsit, amiben le lehetett másnap adni a ruhákat, aztán egy másik helyen a pólót, ami nem tartozott bele a nevezési díjba, hanem külön lehetett rendelni. És igen, ez női fazon, ha nem lett volna női póló, nem vettem volna; amúgy meg az első Mizuno cuccom és nagyon sötétnarancs :) El kellett még intéznem a chipet, merthogy a héten rájöttem, hogy ezen a versenyen is ChampionChippel mérik az időt, olyan meg nekem van saját, úgyhogy ki akartam deríteni, jó lesz-e (bíztam benne, hogy igen, végülis miért ne), meg a tésztapartiról akartam még infót szerezni, úgyhogy gondoltam, megkérdezem az infó feliratú asztalnál. Ez nem volt túl jó ötlet, mert a chipről azt mondta a lány, hogy nem lehet már saját chipet regisztrálni, ottanit kell letétért, és más infót se nagyon tudott adni. Ezen valami miatt kicsit morcos lettem, de aztán a chipes helyen (ami a vásár másik sarkában volt) kb. öt másodperc alatt hozzárendelték a chipemet a rajtszámomhoz. A tésztapartis infónál (ismét a pólós hely közelében) nem találtunk senkit, utána meg rájöttem, hogy van még egy Goody bag feliratú matrica is a táskámban, szóval nem maradtam le a rajtcsomagról se (egy újabb standnál). Szóval a versenyhez szükséges dolgok begyűjtése közben észrevétlenül bejártuk a vásár egy részét is. Közben találkoztunk Ulrikékkal, pár szót váltottunk. A Futrinkákkal is jó lett volna találkozni, de ez nem jött össze :( Majd legközelebb.

Aztán mentünk a tésztapartira, aminek megadták a módját, a bécsi városházán volt. A császármorzsára voltam rázizzenve, én még nem ettem. Hát, nem gondoltam, hogy olyan laktató lesz, hogy aznap utána kajára se tudok nézni… Legközelebb éjjel 3-kor lettem éhes, akkor ettem – mikor máskor végülis. Amúgy a tésztaparti nagyon kellemes volt: gyönyörű épületben, élőzenével. Az interjúkból nem sokat értettem (elő kéne újra venni a Lazán németül című nyelvkönyvet…), de voltak videók is, láthattuk futni Paulát és Gebrét, akikkel másnap egy mezőnyben futottunk. Ez után anyu kicsit elfáradt, úgyhogy visszakísértük a szállásra, mi meg még körülnéztünk egy kicsit a városban, a Práternél, meg megnéztük a Stephanskirchét; gyönyörű.

Viszonylag korán lefeküdtünk, de sokáig nem tudtam elaludni. Fáradt voltam, fájt a lábam, fáztam, pedig volt fűtés, szóval minden bajom volt. Eszembe jutott, hogy normális vagyok én? Ennyit futni, basszus, tényleg ezt akarom? És tényleg másnap reggel? Amikor most aludni se tudok? És éhes vagyok! Szerencsére felébredt tesóm is, ő is éhes volt, úgyhogy három körül ettünk. Utána már tudtam kicsit aludni. Jé, BGy 3:01-es maratont futott… aztán ebben a pillanatban megszólalt az ébresztő: tesóm telefonja, ami akkor szokott megszólalni, amikorra beállítja :)

Korán volt, fél 6. Ettem valamit, meg a tésztapartin kapott pohárból ittam pezsgőtablettát, amit szoktam reggel, direkt ezért vittem. Aztán összepakolás, ja, meg öltözés. Nehezen tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Fázós vagyok, úgyhogy felvettem egy hosszúnadrágot, meg a biztonság kedvéért rá egy térdnadrágot (tavaly csak télen futottam így, és most sem gondoltam előtte, hogy így fogok futni), felülre meg egy rövid ujjút, aztán egy hosszú ujjút, arra a versenypólót, meg a széldzsekit. Vittem övtáskát, abba tettem egy kis vizet meg egy cerbonát – a siófoki félmaraton óta minden hosszabb futásomra viszem ezt a két dolgot. Volt még nálam egy vékony fejpánt meg egy vízhatlan baseball-sapka, meg a cérnakesztyűm. A csereruháimat belepakoltam a zsákba, amit kaptunk, aztán indulás. Csak én mentem ki a rajthoz, mert a szálláson még intézni kellett a kijelentkezést. Útközben ittam egy kávét, úgyhogy teljesen rendben volt az is.

Mindenhol futók voltak. A metró tömve volt futóval, aztán az állomásról, ahol volt a rajt, percekig tartott, mire kiértünk. Először a ruhászsákot adtam le, aztán sorban álltam a vécéknél. Utána még mindig volt bő 20 perc a rajtig, úgyhogy beálltam a tömegbe. Nem volt egyértelmű, hol a fekete zóna, de megkérdeztem, úgyhogy rendben volt ez is. Olyan nagy volt a rajt helye, hogy be se láttam az egészet, fura volt. Aztán eljött a 9 óra, de hogy az eleje elindult, csak sejtettem. Kb. negyed órán keresztül csak lépésben mentünk előre, aztán átváltottunk kocogásba. Az egyik kapunál úgy döntöttem, hogy akkor most már elindítom az órámat – mint kiderült, kicsit később, mint ahogy kellett volna. Nem vettem észre, honnan kezdődik a táv :( ez amúgy kicsit lehangoló volt.

Az első pár kili eseménytelenül telt. Nézegettem a várost, meg a futótársakat, meg futottam, ahogy jött. Most nem törekedtem arra, hogy az elején visszafogjam az energiámat, valahogy úgy voltam vele, hogy az elején futok így, a végén meg majd lesz valami. Hát, ez nem volt túl nyerő taktika, de egyszer ezt is ki kellett próbálni. Frissítés kb. öt km után volt, víz és iso, aztán a 10. kili környékén ugyanez. Tudtam, hogy anyuék valahol a 9. és 10. kili környékén lesznek, úgyhogy a 8. kilitől már figyeltem, nem látom-e őket. Aztán végül a második frissítés után, 10 kilinél hallottam meg, hogy „Hajrá, Timur!” Oldalra néztem, és ott voltak, integettem nekik, és futottam tovább – meg a szememet is elfutotta a könny, a hétvégén harmadszor. Először akkor, amikor megláttam a vásáron a firenzei maraton standját – november végén lesz, kizárt, hogy addigra le tudjak tisztességgel futni egy maratont, de ha nem idén, jövőre vagy valamikor muszáj elmennem Toszkánába maratont futni… Másodszor meg a templomban.

A táv felénél amúgy teljesen jól voltam, jól bírtam. Kicsit éreztem, hogy túlöltöztem, elég lett volna a hosszú nadrág. A baseball-sapkára nem volt szükség, nem esett, úgyhogy azt az övemre tettem. Az idővel is elégedett voltam, az első 12 kilin többnyire 6:30 és 6:50 közötti kilométereket mentem, a frissítéseknél volt csak hosszabb az időm.

Aztán a 16. kilinél éreztem, hogy kezd nehezedni a lábam, meg valahogy kezdett nehézzé válni a futás. Ekkor vettem elő a cerbonát, és miközben ettem, gyaloglásra váltottam. Pont ott volt egy frissítőállomás is, úgyhogy ittam is újra. Sajnos a banánból csak a banánhéj maradt az úton, mire odaértem – úgyhogy szerencse, hogy volt nálam müzliszelet, különben nem lett volna más frissítésem, csak a víz és az iso. Ez után a frissítés után újra kezdtem futni, de még mindig nem volt az igazi, úgyhogy a következő kilométer alatt megálltam kicsit nyújtani: vádlit és combizmot. Ez jót tett. Ugyan ekkor már csak 7 perc fölötti kilométerekkel tudtam futni, meg már számoltam, hogy mennyi van vissza, de mégis egyben maradtam, és különösebb probléma nélkül tudtam befejezni a távot.

Nézzünk számokat is: A hivatalos időm 2:32:05 lett, én 2:30:15-öt mértem, tehát ennyivel később indítottam az órámat. Öt kilométerenként vannak hivatalos részidők: 34:21, 34:55, 35:09, 40:03, illetve az utolsó km 7:36. Én a következő időket mértem: 1: 5:26 (ennek az eleje hiányzik), 2: 6:31, 3: 6:45, 4: 6:43, 5: 7:00 (itt frissítettem), 6: 6:55, 7: 6:42, 8: 6:42, 9: 6:47, 10: 7:46 (frissítés). 11: 6:40, 12: 6:49, 13: 7:04, 14: 7:12, 15: 7:21, 16: 9:49 (itt sétáltam bele és frissítettem), 17: 8:08 (nyújtottam), 18: 7:08, 19: 7:15, 20: 7:43, 21: 7:36. A minimum pulzusom 123 volt, a maximum pulzus 166, átlag 154, és az óra szerint 1403 kcal-t égettem el.

Miután beértem, átvettem az érmet meg a befutócsomagot. A ruhászsákért meg kellett keresni a teherautókat. Eddigre már nagyon fáztam, tiszta izzadt voltam, és ahhoz hideg volt, hogy így mászkáljak. Végül sikerült eljutni a teherautókig, megkaptam a ruháimat, aztán végül csak a pulcsit vettem föl, rá az izzadt cuccaimra. Nem volt kedvem a zuhanyzókat meg az öltözőt keresni, inkább gyorsan visszamentem a szállásra, ott átöltöztem, rendbe tettem magam, aztán nem sokkal később indultam haza.

Közvetlenül a verseny után vegyesek voltak az érzéseim. Kicsit csalódott voltam az időm miatt: Debrecenben jobbat futottam. Azon is elgondolkodtam, hogy jó-e, hogy ennyi versenyt, köztük ennyi félmaratont bevállaltam erre a tavaszra – háromhetente van egy, köztük nem tudok rendesen készülni rájuk, meg úgy általában, nem tudok csak úgy futni. A legrosszabb pillanatokban úgy éreztem, hogy feleslegesen futok, nem leszek jobb. Ugyanakkor minden más szempontból nagyon jól sikerült ez a két nap, úgyhogy végül már vasárnap este azt gondoltam, hogy tökjó, hogy ez volt, és hogy ez ilyen volt. Aztán ma, egy nappal a verseny után meglepetésként ért, hogy nem érzem azt az ólmos fáradtságot, mint az első két félmaraton (meg az első Balboa) után. Igen, van egy kis izomlázam a combomban, de azon kívül semmi. Ja, meg álmos vagyok. Mindjárt megyek is aludni :)