(Előirat: Majd képeket is teszek fel, mihelyt rájövök, hogy kell :) )
Tulajdonképpen ott kezdődött, hogy ugye tavaly elkezdtem futni, aztán valamikor láttam egy videót, hogy 212 km (te jó ég, addig el se tudok számolni), meg a befutók képeit, és akkor úgy eszembe jutott, hogy majd egyszer valamikor talán én is. Majd.
Aztán a verseny előtt kb. két héttel, egészen pontosan június 9-én kiderült, hogy most megyünk az UB-ra. A készülődést persze beárnyékolta, hogy éppen nincs munkám, picit, olyan 15 másodpercig ez el is gondolkodtatott, hogy tényleg jelentkezzek-e, de aztán rájöttem, hogy ha csak ezért nem megyek el, attól még 1. nem lesz munkám, 2. nem lesz jobb kedvem, szóval, no lacafaca, menjünk az UB-ra.
Nem volt sok időnk a felkészülésre. Jött is egy enyhébb kétségbeesés, hogy úúristen, de hát hogy fogjuk ezt megszervezni, hogy a tíz futó meg a tíz futó minden cucca mindig ott legyen, ahol kell, hogyan lesz szállás (kell-e egyáltalán), meg egyéb ilyen para. Aztán ahogy jöttek az e-mailek, lett táblázatunk, ráadásul egyre hosszabb, szóval apránként kezdett összeállni a csapat, valahogy egyre inkább úgy éreztem, hogy a maga idejében minden megoldódik. A csapattagok egy részével először a holdfogyatkozáskor tartottunk megbeszélést, aztán a verseny előtti szerdán a rajtcsomag-átvételnél már majdnem mindenki ott volt, Virággal is találkoztunk, aki aztán az autós kísérőnk volt végig. A rajtcsomag-átvételnél volt egy kis gikszer, a pólóink megelőztek bennünket és már Tihanyban voltak, úgyhogy csak a verseny napján tudtuk őket felvenni. De ennek is volt előnye: mivel kiderült, hogy nincs női változat, csak férfipóló, abból az M-es, amit kértem, nagy volt, és így simán tudtam helyette S-est kérni.
Apropó: nem tudom, van-e a megszokáson és az egyszerűségen túl valamilyen speciális és nehezen megváltoztatható oka annak, hogy a versenyeken mindig férfipólót kapunk, de annyira szeretném, ha lenne olyan verseny, ahol a női indulóknak női pólót adnak! Komolyan! Tudom, hogy a default futó férfi, meg végülis nagyobb a férficucc, úgyhogy nyilván fel tudjuk venni, de azért ez kb. olyan, mintha a férfiaknak egy három számmal nagyobb női nadrágban kéne futniuk… szóval nem az igazi. Persze ettől függetlenül örömmel fogom hordani a pólót, ami amúgy nagyon jól néz ki, de ezt most muszáj volt idemorognom. (Amúgy nem, nem vagyok feminista, bár egyszer már majdnem az lettem.)
Elérkezett a verseny napja. Normál reggelen egy órát készülődök, akkor mostanra számoljunk kettőt. Kettő és felet. Gergőnek útba esem, jön, két csapattárs már az autóban. Budaörsön találkozunk a többiekkel, Péter apukája is jön kísérni, kicsit átrendeződünk, aztán megyünk Tihanyba. Útközben mondom Lacinak, aki bringán fog kísérni, hogy készüljön arra, hogy egyrészt nagyon ügyesen tudok eltévedni, másrészt futás közben se látok, se hallok – tudom, a legjobb kombináció. Beugrottunk Füredre, lepakoltuk a kérdőíveket a szívkórházban, hatalmas segítség, hogy ez is rendben van, hála és köszönet érte. Aztán Tihanyban átvesszük a pólókat, és onnantól kissé szétesik a társaság. Igen, a bort is át kéne venni, de a csapat felének a kocsikban a bónja, jövünk-megyünk, közben találkozunk Angelday-jel, szólunk neki, hogy mi vagyunk a Team Futóblog #2, fényképet is csinál rólunk. Át is kéne öltözni, legalábbis nekem, meg fél óra múlva rajt. A csapattagok felderítik a terepet, megérkezik az a csapattársunk, akit még nem ismerünk, van, akit még instruálni kell, hogy hol is és mikor is vált pontosan, csapatkapitányunk fogja a fejét. Próbálok öltözőt keresni, az nincs, akkor mosdót, azt találok, hurrá. A rajtra éppen odaérek.
Laci kezd, ő választotta a jó kis szintes első szakaszt, Péter kíséri bringán. Úgy alakult, hogy Laci nem fut második szakaszt, így aztán úgy döntött, hogy miután lefutotta a szakaszát, végigkíséri a távot bringával. Merész, de ő tudja. Közben megyünk az első váltópontra, Dörgicse-Köveskálra. A térképet nézegetem, nem bírok rajta kiigazodni, Erich elmagyarázza, hogy hogy van, akkor úgy tűnik, mintha érteném, aztán később kiderül, mégse. Nem baj, majd valamikor megfejtem. Eltévedünk; Janó, aki Lacit váltja, síkideg lesz ettől. Ismerős a jelenet, én a Vivicittán produkáltam hasonló pörformanszt, amikor úgy nézett ki, hogy a tesóm nem tud elindulni a távján, mert nála van a cuccunk, és nem érek oda időben… Aztán valahogy mégis odaérünk a váltóponthoz, úgyhogy minden oké. Közben elálmosodom, már most, mi lesz itt később?! Mindenesetre alszom egy kicsit az autóban, abból baj nem lehet.
Közben Janót váltja Döniel, mi meg megyünk Badacsonytördemicre, ahol én kezdek majd futni. Egyszerűsödött az élet, két vágyam van: kávé és mosdó. Mindkét vágyam teljesül, úgyhogy indulhatok. Jön Döniel, megy is el mellettem, de aztán sikeresen megkapom a dugókát, úgyhogy hajrá. Az első lendület nem tartott sokáig, 1:11 futás után piros lámpát kaptam a vasútnál, és két vonatot is meg kellett várnom, hogy elhúzzon. De aztán futás! Érzem, hogy jól megy, most valahogy máshogy, mint máskor, van erő abban, ahogy elrúgom a talajt, nagyobbakat is lépek; jó. A tájat is nézem közben, gyönyörű, szembejön egy hegy, erdőkkel, tökéletes minden. Laci kísér, pont jól, mögöttem jön, néha szól, ez így oké. Egyik frissítőpont, aztán a másik, ott átadom a dugókát Zsoltinak. 43:11 a 7,3 kilis távon, gyorsabb, mint eddig bármikor.
Utána valaki kérdezte, hogy megáztam-e. Hát, arra sem emlékszem, hogy esett-e az eső. Talán egy kicsit igen, de nagyon biztos nem – gondolom, az feltűnt volna. Arra emlékszem, hogy amikor a hegyet nézegettem, akkor sütött a nap. Meg hogy megcibálta a hajamat a szél.
Valamit enni akarunk, így aztán beülünk egy helyre. Gergő közben aggódik, odaér-e a váltáshoz Keszthelyre, merthogy ő jön, és hát az aggodalom jogos. Kb. ötven perc alatt hozzák ki a kaját, ciki. Elindulunk, közben készül néhány kép. Odaérünk, épp nem időben: nincs fél perce, hogy Zsolti továbbment. Így aztán megyünk a következő frissítőponthoz. Ott Gergő bemelegít, nekem fel se tűnik, hogy az út közepén, ácsorgunk, várjuk Zsoltit. Aztán meglátom Bitliszbát, akiről tudom, hogy DaMartiannal párosban vágtak neki a távnak. Hirtelen annyira megilletődök, hogy egy hellót is alig bírok kinyögni.
Zsolti megjön, elterül a füvön, Virág mondja, mindjárt rendben lesz, és tényleg, Gergő meg közben elindul. Innentől kicsit összemosódnak az események. Valahol ácsorogtunk egy kuka mellett, de akkor már ott volt Gergő, tehát valószínűleg az őt váltó Pétert vártuk, meg valahol mentem Péter apukájának a kocsijában is, talán lehet, hogy úgy mentem oda, ahol a kuka mellett álltunk, nem tudom. A kuka mellett kajáltunk is, asszem, aztán megjött Péter és elindult Jani, ekkor Laci is evett egy kicsit. Utána kidőlök, valamennyit alszom a kocsiban, aztán Szemesen arra ébredek, hogy megjött Jani, váltotta őt Csaba. Úgy volt, hogy próbálunk szállást szerezni, nem tudtunk, viszont egy jófajta teát iszunk, meg el tudunk menni normális mosdóba, ez jó. Aztán átmegyünk Balatonvilágosra, ahol én fogom majd váltani Erichet, kb. másfél órával hamarabb, mint terveztük, de addig is alszom egy kicsit, a többiek is próbálnak aludni.
Nem tudom, hány órakor Zsolti szól, hogy mindjárt váltok, úgyhogy kikecmergek a kocsiból, valamit öltözök, aztán odamegyek a frissítőponthoz. Koromsötét van, olyan két óra lehet kb. Aztán vissza a kocsihoz, a sárga mellényem benn maradt a csomagban, ezt még az utolsó 6É-re vettem, most használom másodszor. Nem nagyon vagyok éber, viszont indulnék. Gyere mán, Erich, hadd menjek! Közben felnézek az égre, el se hiszem, csillagok, nem is tudom, mikor láttam utoljára csillagokat csak így. Aztán jön Erich, el is indulok hamar, aztán három lépés után vissza, kapok egy fejlámpát, meg egy szentjánosbogarat a kezembe.
És elkezdődik a legjobb szakasz. Laci mondja az elején, hogy az útjelzéseket nem nagyon látja, úgyhogy tudom, hogy figyelnem kell. Töksötét van, jó, hogy van kísérőm, biztonságot ad, de amúgy egyedül futok egy jó darabig. Most futok először fejlámpával, teljesen korrekt; hatalmas érzés a sötétben futni. Laci mondja, hogy ott a Göncölszekér – felnézek, csillagokat látok, de nem tudom szemügyre venni, pedig jó lenne, de ez most nem erről szól. Közben koncentrálok, merre futok, az útjelzésekre jól rá kell világítani, hogy lássam, de rendben van, csak egyszer kell keresni, hogy merre van a nyíl. Egy idő után jön az első futó, „Végre egy hölgy!” felkiáltással üdvözöl, bókot is kapok, aztán fut tovább – már ezért megérte :) Utána jönnek többen, mindenki biztat, én is mindenkinek mondok egy hajrát, tetszik az egész. Két futóval kerülgetjük egymást, ők már sokat sétálnak, valószínűleg egyéniben indultak. Azt érzem, hogy mindenkihez közöm van, aki itt van. Közben megvolt az első frissítőpont, a második sokára jön, de jön, befutok Balatonkenesére. A táv 8,9 km, az időm 1:03:24; Péter vált.
Elfelejtek lenyújtani (ezért aztán még kedden is érzem a combomat), és rettentően fázom. Péter apukája visz egy darabig, be is fűt a kocsiban, hogy jobb legyen, aztán átülök Virágékhoz, ott át tudok venni valami száraz ruhát, így már oké. És onnantól nagyrészt se kép, se hang. Kidőltem, félálomban vagy tán egészben voltam a kocsiban. Eszembe jutott, hogy azért a hajnali Balatont meg kéne nézni, de azt is tudtam, hogy ez nem most lesz. Péter után futott még Gergő, Döniel és Janó, ő volt a befutó is. A célhoz mindenki odaért, amikorra kellett, aztán jött Janó, befutottunk, ahogy épp jött, megkaptuk az érmet, lett rólunk fénykép is.
Utána még ácsorogtunk ott egy darabig, volt egy kis jófajta pálesz is, a befutókat köszöntöttük, aztán egy idő után elindultunk. Négyen Füredre mentünk, a többiektől elbúcsúztunk Tihanyban. Füreden a kocsiból láttuk Azilinhát futni, aztán egy jó kis cukrászdában reggeliztünk, utána Gergőék elvittek a szállásomra, mert másnap dolgom volt Füreden, így lenn maradtam. Zuhany, telefonok, aztán alvás.
De valahogy még napokkal később is olyan, mintha egy darab kiszakadt volna az időből, nehezen rázódok vissza. Kedden elmegyek a futóklubba, utcai ruhában, szürreális; most tuti nem futok, viszont az edzéstervem lejárt, azért jövök, hogy legyen a hétre, meg a következőkre futnivaló. Beszélgetek kicsit Zsuzsival, aztán pár szót Bitliszbával, nagyon fura a Balatonpart után két nappal a Margitszigeten. Szerdán már nagyjából magamnál vagyok, rá is jövök, hogy előtte nap elfelejtettem elmenni fogorvoshoz a megbeszélt időpontra. Hát, ezzel már nem tudok mit csinálni. Futok is, ez még nem az igazi, legalábbis érzetre: nehézkesnek érzem magam; az idővel amúgy nincs gond, nem lassabb, mint máskor. Csütörtökön megírom a beszámoló nagy részét – kellett ennyi idő, hogy valamennyire letisztuljon.
Amúgy a legnagyobb dolog az ebben az egész egyébként leírhatatlan élményben, hogy volt tíz ember, akik két héttel ezelőtt még nagyrészt idegenek voltak egymás számára, és ez alatt a két hét alatt, na meg persze a verseny során csapattá váltunk. Már szervezzük a következő közös futásokat – ha minden jól megy, Tatán is találkozunk!
