Voltak aggasztó előjelek a mai verseny előtt. Tegnap megfájdult a lábam, az, amin átment az autó (mert nyilván mikor kell ablakot pucolni, ha nem a futóverseny előtti nap, amivel ugye az jár, hogy le-föl ugrálok különböző székekre, brrr), aztán meg nem nagyon aludtam, vagyis amikor aludtam, akkor nagyon, de ez az idő rövid volt, már fél ötkor fölkeltem. Utána tudtam volna aludni, de akkor meg már indulni kellett.
Először tesómhoz mentem, ő a hét és felet futotta, én mindkettőt, ami azt jelentette, hogy az én első rajtom volt előbb, negyed 12-kor. Nem lakik messze a szigettől, de azért amikor 3/4 11-kor még nem indultunk el tőle, akkor már kissé ideges voltam, hogy lekésem a rajtot. Ez persze teljesen jellemző lenne rám. Aztán mégse úgy lett, mert a rajt előtt kb. 8 perccel, amikor még közel s távol nem volt a rajt, elkezdtem futni, hogy odaérjek, és oda is értem, pont, amikor bemondta Péter Attila, hogy a rajtig hátra levő idő fél perc. Úgyhogy nem is kellett volna ennyire sietnem… :) Gondolkodtam amúgy, hogy akkor lenne ez igazi női futógála, ha a meghirdetett rajtidőnél 10 perccel később lenne a tényleges rajt, úgy persze, hogy erről lehetőleg ne tudjunk előre – így azok is odaérnének, akik amúgy hajlamosak a késésre. Persze, lehet, hogy ez már most is így van – akkor nincs jobb ötletem :) Amúgy eddig minden versenyen különleges koncentrációt igényelt tőlem, hogy ne késsem le a rajtot – nem tudom, más is van-e ezzel így, de ezt mindig eljátszom.
Szóval odaértem a rajthoz, bő egy kili futással bemelegítve. Aztán mikor elindultunk, rájöttem, hogy akik mögé beálltam, gyalogolni fognak, úgyhogy előrekecmeregtem valahogy, aztán kezdtem a három és fél kilit. Jó meleg volt, szomjas voltam, mert előtte persze inni se tudtam, amúgy lazára vettem a dolgot, inkább bemelegítés volt a hét és fél előtt. A végén hajráztam egy kicsit, aztán a célnál majdnem keresztülestem néhány kislányon, akik megálltak pontosan a célvonalon.
Ekkor a tesómat meg kellett találnom, mert ugye amikor elkezdtem futni, hogy odaérjek a rajthoz, a cuccomat a kezébe nyomtam, nálam nem volt semmi. Meglepően könnyen meglett, de valahogy gondoltam is, hogy ez rendben lesz. Úgyhogy elkezdtünk melegíteni a hét és feles távra. Néhány kifelé aztán befelé nyolcas, ami-ami kör, diszkrét teve és maya – normál versenyeken nem így melegítek, tekintettel a férfi futókra, pedig ez járatja be a legjobban a gerincemet és a csípőmet, de végülis ez itt ma női futóverseny, úgyhogy ez is helyén van.
Aztán még egy barátnőnk előkerült, úgyhogy hárman álltunk be a rajthoz. Az első kör alatt majdnem 30 fok, nyugis tempóban futunk, az elején még beszélgetünk is. Az első kör végéig együtt haladunk, aztán megy mindenki a saját tempójában. És akkor a második kör elején elkezd esni. Eleinte ritkásan esett, viszont jó nagy cseppekben. Akkor azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam szlalomozni az esőcseppek között, mókás volt. Aztán amikor sűrűbben esett, ez a poénforrás megszűnt; akkor viszont az volt lenyűgöző, hogy mekkora erővel esik az eső. Persze, másodpercek alatt teljesen vizes lettem, a szemüvegemet egy idő után levettem, mert jobban láttam nélküle. Csak én és az eső, meg persze a futás; a ruha és cipő már nem véd semmit – olyan volt, mintha egy igazi, kicsit megkésett húsvéti locsolást kaptunk volna a természettől. Nagyon bírtam.
Aztán beértem, megkaptam életem első érmét. Ez valami miatt fontos, a futáson és az élményen túl is, örülök neki. Annak meg különösen, hogy a srác, aki adta, mosolyogva gratulált, ott az esőben – egyébként ma valahogy még a szokottnál is jobban esett a biztatás, amit futás közben kaptam. Köszönöm mindenkinek.
Szóval összesen kb. 12 kilométert futottam ma, ebből 11-et versenyen, egyet meg, hogy odaérjek. Jó volt.