Van nekem egy bringám. 96-ban vettem a Hugo kerékpárüzletben, jobb híján szín alapján. Én nem értettem hozzá, frissen Pestre költözöttként ismerősöm se volt, akit megkérdezhettem volna, az eladók meg …, hát hagyjuk, így aztán a színe miatt lett ő a bringám. A megvétele tehát nem volt egy jó élmény, utána nem is nagyon használtam, arra pedig még soha, hogy a tömegközlekedést váltsam ki vele.
Most viszont megléptem ezt a lépést. Több oka is van ennek. Az egyik az, hogy ha bringával közlekedem, akkor lényeges plusz időráfordítás nélkül van egy kis keresztedzés a futások mellett. A másik pedig az, hogy mivel sokfelé utazom egy nap során, naponta legalább ötször-hatszor bele kell kotorásznom a táskámba, hogy bemutathassam a bérletemet. És ebből egyre inkább elegem van; nagyon rossz érzés számomra az ellenőrök jelenléte a metróban; nem azért, mert nincs jegyem (én egyszerű lélek vagyok: ha nincs jegyem, gyalogolok), hanem azért, mert nem szeretem, ha eleve azt tételezik fel rólam, hogy biztos csalok. És egy harmadik: valahogy jobban látom a várost így, jobban a része vagyok, emberibb az egész.
Így aztán úgy döntöttem, megnézetem a bringámat, lehet-e vele kezdeni még valamit. Futótársak ajánlottak több szervizt is, végül a Németh Kerékpár mellett döntöttem. Velük tudtam beszélni telefonon, megbeszéltük, hogy szombaton beviszem a bringát, mert úgyis csak utána hétre tudják vállalni. Szombaton bevittem, hétfőn már jött is az sms, hogy készen van. Jó választás volt ez a szerviz, a bringa meg szerintem szép lett, amúgy itten van ni: (Bringán nem röhög. A nyergen sem!)
Így aztán kedden már azzal mentem. A Váci út Dózsa körüli részéről kellett eljutnom a Petőfi híd környékére Budára. Az útvonal első része ismerős volt, a rakparton van bicikliút, azon mentem – sokat futok erre. Aztán tovább a Kossuth térig – itt is futottam már, tudtam, hogy itt el lehet keveredni kicsit. Meg is történt, hirtelen véget ért a bicikliút. Végül is minden véget ér egyszer, szóval annyira nem lepődtem meg, úgyhogy mentem valahogy tovább, a Lánchídig, a Lánchídon mentem át Budára. Azért megállapítottam, hogy nem ez lesz az igazi útvonal, úgyhogy szerdán már a Margit hídon átmentem, az az útvonal jobb lesz. Budán a bringaúton mentem, nagyjából rendben is volt a dolog, különben is, arra is futottam már, úgyhogy kb. ismertem a helyet. Egy helyen volt csak gond, ahol valami nemtommi miatt nagyon leszűkül a bicikliút, és be se nagyon lehet látni a szembejövőket. Van valami nyíl rajta, meg valami szöveg is, amit nem álltam meg elolvasgatni, úgyhogy nem tudom, mi az. Első nap ott leszálltam a bringáról, második nap már nem. Hazafelé a Petőfi hídon jöttem, aztán Pesten a Boráros tértől a Vámház körútig ki tudja, hogy jutottam el – felét gyalogoltam, merthogy kerestem valami épkézláb utat. Utána kiskörút, Bajcsy, ott a közepénél jöttem rá, hogy hát a másik oldalon van bicikliút, átmentem oda, aztán a körúttól a rakparti bicikliútig, aztán onnan haza. Szerdán már gyakorlottabb voltam, visszafelé Budán maradtam a Szabadság hídig, azon jöttem át Pestre, aztán egyből egy új útvonalat kellett kipróbálnom, ki Zuglóba az Írottkő parkig, ráadásul időre. Egész jól boldogultam az útvonallal, csak a vége felé volt gond, úgyhogy 10 perces késéssel érkeztem meg. BKV-val is kb. ennyit szoktam késni. Onnan pedig haza, Zugló-Hősök tere-Dózsa-Váci útvonalon. Összesen kb. 46 km-t mentem a két nap alatt.
Azért a fővárosi kerékpározás kívül esik a konfortzónámon, legalábbis az eddigin. Az eddigi kósza próbálkozásokhoz képest határozottan jót tett, hogy időközben tanultam egy kis KRESZ-t, meg hogy vezetni is most tanulok, így aztán jobban tudok az autósok fejével gondolkodni. De kedden azért időnként eléggé bizonytalanul éreztem magam a biciklin; főleg az okozott gondot, hogy nagyon sokat kellett járható utat keresnem. Szerdán már jobb volt, sőt, amikor Budán mentem a Gellért-hegy alatt, már valami furcsa otthonosság-érzésem is volt, pedig bringával másodszor jártam arra. Érdekes tapasztalat volt.
Azt is megtapasztaltam, hogy bringázás közben folyamatosan figyelni kell, nem lehet úgy elbambulni, mint akár tömegközlekedés, akár futás közben. Amúgy időnként eszembe jutott, hogy futva mennyivel egyszerűbb lenne a dolgom :) Néha a frász jött rám, amikor embertársaim nem a haladási irányukba néztek, vagy amikor nagytestű eb mellett kellett eljönnöm. Na meg amitől nem a frász jött rám, hanem a lélek majdnem kirázódott belőlem, az a kockakő. Az indulási helyemhez közel is van egy ilyen rész, nem is arra fogok járni, az biztos, meg az Andrássyn is; nem bringabarát útburkolat, az tuti. Szerda reggel amúgy az is eszembe jutott, hogy esés nélkül nem hiszem, hogy meg fogom úszni – és milyen igazam lett, már délután sikerült is esnem egyet, a Hősök terénél. Nem estem nagyot, de mi fájdult meg? Igen, a januárban megsérült bal bokám. Meg a két térdem lett kicsit lila :S Na mindegy, legalább hamar túlestem az első esésen is, és amúgy is, ennél nagyobb bajom ne legyen idén.
Szóval ezek az első tapasztalatok. Kedden még eléggé éreztem a hátsómat, szerdán már rendben voltam. Azt is megtanultam, hogy kicsivel több idővel érdemes számolni, hogy amikor odaérek, picit több időm legyen átvedleni normál cuccba. A táskámat hátizsákra kell majd cserélnem, vagy kosarat feltenni a biciklire. Ja, meg esős időre még nem vagyok felkészülve, valami esőkabátszerű cucc is kell majd.
