Az úgy kezdődött a héten, hogy kedden elmentem futni, most van a lazább 3. hét, így öt kili volt a táv. Gondoltam, megyek a rakpartra, úgyis mostanában hűtlen vagyok hozzá. Mentem is, jól is ment a futás, eddigi legjobb időmet futottam, kerek 31:00 percet.
Csakhogy másnap újra előjött az átkozott térdfájás. Nem tudom, miért van, hogy mihelyt picit gyorsabban futok, megfájdul a térdem. Illetve ötleteim nyilván vannak: a cipőm azt gondolom, pici, pedig mikor megvettem, nem volt az; aztán kiderült a nyáron, hogy harántboltozat-süllyedésem UPDATE: vagy bokasüllyedésem van (tudom és vállalom, hiú vagyok, maradjunk ennél az elnevezésnél UPDATE: hát, így már nehezebb; én magam se tudom, hogy akkor melyiknél is – a lúdtalp mint diagnózis majdnem annyira romba döntött nyáron, mint anno az, amikor kiderült, hogy szemüveget kell hordanom), meg valószínűleg valami nem jó abban, ahogy futok. Így aztán úgy döntöttem, előrébb sorolom a futócipő-vásárlást. Eddig is tudtam, hogy hamarosan kell majd, főleg a liluló körmeimből következtettem erre; a kilométerekből nem feltétlenül gondoltam volna. A mostani cipőmben kb. 750 kili van; egy Nike-tól többet várok, még úgy is, hogy tudom, hogy kezdő futók hamarabb kinyírják a cipőiket.
Szóval a héten a programok közé ezt is besoroltam. A vásárlási technikához kapóra jött Simone Lewis aktuális bejegyzése: kicsit ki kellett keményíteni a lelkemet ahhoz, hogy el tudjak menni úgy egy boltba, hogy tudom, hogy valószínűleg nem ott fogok vásárolni, de sikeresen megtörtént a dolog.
Úgy alakult tegnap, hogy lett egy kis szabad időm napközben, így elmentem a Spuriba. Jókor is meg nem is: éppen sokan voltak, így nem volt fix eladó, aki segített nekem, hanem gyakorlatilag aki arra járt, az foglalkozott velem egy kicsit. Próbáltam New Balance-ot, Asics-t (a fene tudja ezeket toldalékolni), Saucony-t, meg egy Nike-t. Adidas nem volt a méretemben. Valahogy úgy éreztem, Nike-t nem akarok – a régi cipőmmel nem volt semmi bajom, csak időnként úgy érzem már magam, mint egy Nike reklámember: Nike a köcsögcsapatos pólóm, a futóblogos pólóm, a futószoknyám és a sportmelltartóm, bár ez utóbbit ez idáig senki nem tudta – na mindegy. Ja, meg az UB-pólóm és egy baseball-sapka a pozsonyi éjszakai futásról. Szóval jóból is megárt a sok. Lehet, hogy nem voltam ráhangolva a próbálgatásra, illetve biztos, mert azért időre kellett utána mennem, lényeg, hogy igazából egyik cipő se hatott meg, talán a New Balance-t éreztem a legjobbnak, viszont az volt a legrondább is egyben. Úgyhogy teljesen nyugodtan tudtam azt mondani, hogy most egyiket se kérem – tényleg nem kértem, és még lelkifurdalásom se lett, mert nem egy eladó segített végig. Utána még aznap megint lett egy kis időm, és elmentem a Boráros téri Adidas-boltba, nehogy már ne próbáljak Adidast. Az egyik eladó hölgy nagyokat sóhajtozott, amikor előadtam, hogy pronáló lábra szeretnék futócipőt venni, de aztán előkerült a kolléganője, aki már képben volt. Fel is próbáltam két modellt, infót is kaptam bőven, még esélyes is lett volna a cipő, de azt mondtam, még átgondolom. Örültem, hogy az eladó azt mondta, hogy ez természetes, végülis nem egy olcsó cipőről van szó, szerezzek csak róla infót a neten.
A kisördög azonban nem hagyott nyugodni: rrroka javasolta pár hete a Saucony-boltot, el is mentettem az oldalt könyvjelzőim közé, és tudtam, hogy ma lesz bő két órám, amikor el tudok majd menni oda. Így is tettem. Előtte ebédeltem valami kínai kaját, utána gondoltam is, hogy nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet volt, mert azért csak ki kéne próbálni a cipőt, és a kínai kaját kifejezetten nem szeretném viszontlátni, de végülis nem lett gond. A cipők közül a legerősebb belső támaszút próbáltam először – gondoltam, hogy ha már harántboltozat-süllyedésem van, akkor menjünk biztosra. Éreztem az alátámasztást a talpamon – és tegnap a Spuriban azt mondták, az nem annyira jó, ha érzem. Utána egy másik modellt is felpróbáltam, abban kicsivel kisebb az alátámasztás, de valahogy úgy éreztem, hogy az lesz az igazi. Annak ellenére, hogy a mérete kicsivel kisebb, mint a mostani cipőm (38-as, a mostani 38,5-ös, a lábam meg amúgy 37-es). Először próbáltam bizonygatni az eladó srácnak, hogy inkább nagyobb legyen, mert a mostani kicsi, de aztán be kellett, hogy lássam, hogy igaza van. Szóval a kisebb méretű és a kisebb alátámasztású cipőt választottam, és meg is vettem ott, mert annyiba került, amennyit rászántam. Ja, hogy a nevét is megmondjam: Phoenix 5, szerintem szép, az előző kék (lányoknak: türkiz ;) ) cipőm után ez most rózsaszín.
Most már csak azt remélem, hogy futni is tudok benne – térdfájás nélkül. A mai edzést kihagyom, inkább, mint hogy még rosszabb legyen a térdem, kenegetem békanyállal, borogatom, pihentetem, aztán remélem, a hétvégi hosszú (15 kilis) futás már gond nélkül meglesz.
Ja, amúgy a régi cipőmre a Spuriban azt mondták, hogy 1. még jó kéne, hogy legyen, így rövidebb távokra használjam nyugodtan; 2. lehet, hogy összement a mosásban – ez azért ciki, mert összesen kétszer mostam, mind a kétszer kézzel, vigyázva rá, utána kitömtem, igaz, selyempapírral csak, hogy a nedvességet leitassam, és nem gondolom, hogy emiatt össze kéne mennie. Bár az is igaz, hogy néhány fordulatra beletettem egy normál centrifugába – nem tudom, lehetett-e ez a gond. De akkor is fura.
UPDATE: Azt nem is írtam, hogy a cipőhöz ajándékba járt egy zokni, és vettem is még egyet, mert van egy több mint egy éves Saucony-zoknim, és eddig az az egyetlen zokniféleségem, ami még nem lyukadt ki. A vivicittás zoknik már a múlté.
