Tavaly elkezdtem futni. Ez így egyszerűnek hangzik, és végülis, amikor elkezdtem, már az is volt.
Amit magam sem gondoltam volna. Annak idején, általánosban a tesióra maga a rémség volt, gimiben meg szimplán érdektelen lett, a futást meg itt is, ott is utáltam, talán még a többi mozgásnál is jobban. Aztán már a húszas éveim közepe táján rájöttem, hogy a mozgás nem is annyira rossz, vagy legalábbis vannak egész jó mozgásformák is. Mármint amit meg tudok csinálni, és még jól is érzem magam közben. Merthogy valahogy ez hiányzott korábban, pont ez a kettő.
De hogy miért is tavaly ... Tavaly tavasz végén-nyár elején két hét alatt vesztettem el először a munkámat, váratlanul, aztán apámat. Néhány héttel később letöltöttem egy kezdőknek való edzéstervet, aztán még egy kicsivel később egy vasárnap délután fogtam magam, felöltöztem, felvettem valami cipőt, és elmentem futni. Háromszor egy perc tizenöt másodperc, távolságban megadva kétszáz méter, közben két perc sétákkal, így kezdődött. Pont ennyit bírtam.
És hogy miért a futás? Nem tudom, talán ez lenne a legőszintébb válasz. Úgyhogy maradjon is ez. Persze tudnék adni magyarázatot; talán majd máskor.
És futottam. Az edzéstervet követtem, hála annak, aki írta; komótos volt, mondhatnám, lassú, de nem mondom, mert amikor háromhetente emelődött az adag, akkor pont annyit tudtam futni, amennyi a tervben szerepelt. Aztán láttam, hogy szeptember végén futóverseny van, vagyis nyilván inkább futófesztivál, aminek a legrövidebb távja 3,5 km volt. Ami többszöröse volt az addig egyben, séta nélkül lefutott leghosszabb távomnak. Jött a lelki tusa, hogy nevezzek-e. Mi van, ha nem sikerül lefutni, megint ugyanolyan kudarc lesz, mint annak idején a gyűlölt tesiórákon bármi. Viszont mi van, ha sikerül? Aztán vettem egy nagy levegőt, neveztem. És rettenetesen paráztam, mi lesz. Aztán esőn kívül nem volt semmi, simán lefutottam a távot. Ami után első gondolatom az volt, hogy ez biztos 3,5 km volt? nem lehet, hogy elmérték? rövidebb a táv, nem létezik, hogy lefutottam, ráadásul könnyen... Aztán második gondolatommal azért helyreraktam magamat. És azóta nem tartok távtól.
Közben persze vettem futócipőt. Fura volt, hogy a szakboltban néhány perc után többet tudott a lábamról a szakember, aki segített cipőt választani, mint én.
Folytattam az edzéstervet. Aztán jött egy újabb dilemma, az idényzáró verseny, novemberben, a Balaton mellett, a legrövidebb táv hét km, ami pont kétszerese az addig lefutott leghosszabb távomnak. Persze, neveztem, végülis tét nem volt, téten itt értve a záróbusz, mint a kudarc megtestesülése. Lementem Siófokra, úgy volt, hogy találkozunk futótársakkal, aztán végül nem találkoztunk, ami talán jobb is volt így. Megláttam a Balatont, és eszembe jutott apám, aki eredetileg hajós volt, persze nem itt, hanem a Dunán, de sokat voltunk a Balatonnál gyerekkoromban, ott volt a hatalmas víz, és egész súlyukkal rám zuhantak az emlékek és a gyász, akkor persze még nem sírtam, de magamban apu emlékére ajánlottam azt a futást ott a Balatonparton. Azt a hét kilométert, ami addigi leghosszabb távom volt.
Az edzésterv utolsó két három hetes szakaszát nem tartottam már be, hosszabb távokat futottam inkább, séták nélkül, az ünnepek alatt is. Januárban kimaradt majdnem négy hét betegség miatt. Azóta futok, újra.