A cím nem az esemény értékelését jelzi, hanem egyrészt azt, hogy negyedik alkalommal voltam ott a Borvidéken a tízből, ezúttal a legrövidebb távon (leszámítva a gyerekfutamot) másrészt meg nagyjából mutatja az aktuális hangulatomat is.
Idén eddig nem sokat futottam, pár alkalommal néhány kilométert, illetve a Suhanj! edzőtermében próbálok valamennyire újra formába kerülni. Azért neveztem elsősorban, hogy ott legyek; az eddigi legjobb versenyem az első Borvidék-versenyem volt, és szerettem volna idén is ott lenni, és úgy gondoltam, hogy a legrövidebb távval talán megbirkózom.
Az utazást se bonyolítottam túl. Azt éreztem, hogy most nem nagyon vagyok társaságkereső hangulatban, úgyhogy úgy döntöttem, hogy szépen volánbusszal lemegyek és azzal is jövök haza, és így is lett. 9 körül indult a busz, 11-kor voltam lenn, pont időben ahhoz, hogy felvegyem a rajtcsomagot, ebédeljek és átöltözzek. Még úgy is belefértem az időbe, hogy az átöltözés és a csomagom leadása kb. ötven percet vett igénybe – mivel nem volt öltöző, a vécében öltöztünk sokan. A rajt előtt pont elállt az eső, és pont kellemes futóidő lett. Mivel az edzettségem azért nem az igazi, az volt a terv, amennyire volt, hogy az emelkedőkön sétálok, mindenhol máshol futok. Ezt tudtam is tartani, úgyhogy összességében elégedett voltam az egésszel. A hivatalos időm 52:21 lett 5,7 km-en; ez csak a krónika kedvéért fontos. A futás után átöltöztem, ezúttal valami folyosón, és szintén busszal visszajöttem Pestre.
Anyukám halála óta ez volt a második futórendezvény, amin részt vettem. Az első tavaly októberben volt, a maraton legrövidebb távja, nem is emlékszem, 2-3 km között volt. Arra csak azért neveztem, mert a munkahelyemen volt lehetőség ingyenes nevezésre, és gondoltam, legalább futok egy kicsit – egyébként pedig annyira rossz kedvem volt a versenyen, hogy majdnem az egészet végigbőgtem, néha csak magamban, néha nyíltan. Ahhoz képest most azért jobb volt a kedvem, bár most is eszembe jutott, hogy ez lesz az első olyan versenyem, amire más városba kell utaznom, és ami után nem kérdezi meg anyukám, hogy hogy sikerült. Nem segített a hangulatomon az sem, hogy tudtam, hogy aznap délután fel kell hívnom a sírkövest, hogy vissza tudták-e tenni a sírkövet, ahogy megbeszéltük. (Apropó, ha van valakinek tippje, hogy lehet elérni mesterembereknél, hogy akkor csináljanak meg egy munkát, amikor a megrendelő kéri, és nem akkor, amikor ők gondolják, akkor szívesen veszek bármilyen tippet. Március elején hívtam először a sírkövest, akkor azt kértem tőle, hogy a lehető leghamarabb tegye vissza a sírkövet – amire az volt a válasz, hogy akkor húsvétra vagy anyák napjára jó lesz? És már akkor tudtam, hogy ebből akkor a legjobb esetben is anyák napja lesz… Amúgy ma voltunk otthon Csanakon, és rendben van a sírkő.) A szpíker is megemlékezett a rajt előtt anyák napjáról… hát, ez jogos, végülis az emberek többségének ez örömteli nap. Amúgy a rajtcsomagban kaptunk egy üveg bort, Öröm az elnevezése, és a címkén leírják, hogy a család 1746 óta él és gazdálkodik Szekszárdon – kicsit irigyeltem őket, mikor olvastam, hogy otthon vannak valahol…
Amúgy a rajt előtt nem sokkal még esett az eső, és kinn álltam a versenyközpontnál az ajtó előtt még fedett helyen. Balra nézve megláttam egy épületet, háttérben heggyel, és hirtelen ugyanaz az érzésem lett, mint egyszer Innsbruckban – hogy az épület makett vagy díszlet, a hegy a valóság, minden más átmeneti, mulandó.
