Hol is kezdjem? Merthogy hosszú története van ennek, pedig ez volt az első. Nyáron találtam ki, hogy menni kéne a Pirosra, bár úgy gondoltam, elég lenne a 20-as táv is (és milyen igazam volt…), de mivel az nem Pestről indult, győzött a kényelmesség, és ezért aztán puszta kényelemből 20 helyett lett 37,29, de megvolt az 40 is a három kóválygással együtt. De kezdhetném tavaly ősszel is, amikor láttam ezt, és rögtön megfogott a dolog. De visszamehetnék kb. hat évvel korábbra is, amikor lovagolni jártam, és akkor vettem túracipőt is, nyilván azért, hogy túrázzak. Azóta erre-arra használtam ezt a cipőt, túrázásra most először; nem mondhatjátok, hogy nem vagyok türelmes. Na, de mindennek eljön az ideje – ennek éppen most.
Olyan nagyon nem tudtam erre készülni; most elég sok minden van (ahogy rendesen), a sport területén meg az első félmaratonomra készülés háttérbe szorította ezt a túrát. Azért hét elején már eszembe jutott, hogy azért kéne lépni valamit, és a lehető legegyszerűbb és egyben legjobb megoldást választottam: tanácsot kértem Random_-tól, aki tapasztalt túrázó, és a tanácsai alapján készültem. Azt még a túra előtt eldöntöttem, hogy nem, nem fogok belefutni, akármekkora lesz is a kísértés; ez a táv nem kicsi nekem, elég lesz az. Ez a döntés nagy könnyebbség volt: így már egyértelmű volt, hogy nem futónak öltözök, hanem túrázónak, és egy csomó egyéb szempontból is egyszerűsítette a dolgomat.
A túra napján felkeltem szerintem időben, ötkor. Ehhez képest fél hétkor tudtam indulni, majdnem fél 8 volt, mire a rajthoz értem. Itt összefutottam Iramszarvassal, aztán Gergővel is, aki rendezőként segített. Neveztem, leadtam a csomagomat, satöbbi, aztán háromnegyed 8-kor indultam. A Rómaifürdő hévmegállótól a Csillaghegyi megállóig tartott az első szakasz, és kb. az utolsó, amikor be tudtam tájolni, merre vagyok. Természetesen már még mielőtt Csillaghegyre értem volna, éhes voltam, de nyilván nem lehetett szó arról, hogy már ott egyek :) Csillaghegy után lefordultam, amerre kellett, útközben láttam egy vörös cicát, egy gyönyörű huskyt, aztán később lovakat, az egyik elég közel volt, neki a szagát is éreztem, kicsit nosztalgiám is támadt; szerettem lovagolni. Aztán valahol itt az elején beért Random_, egy darabig együtt mentünk, beszélgettünk. Volt közben valami emelkedő is, amit szinte észre se vettem, lekötött a beszélgetés. Egy idő után elköszöntünk egymástól, ő futott én meg mentem tovább.
Kényelmesre vettem a tempót, fényképeztem, nézegettem. Szépek voltak a növények, és maga a táj; az idő is szép őszi idő volt. Először valahogy meglepetésként ért, hogy jé, hát ez emelkedik – vagyis nem is annyira az emelkedő ténye, hanem inkább az, hogy köves volt a talaj. Egy idő után megjelentek a terepfutók is, pont akkor, amikor a köves emelkedős részen tartottam – félreálltam, hadd menjenek; jó volt őket látni. Amikor felértem annak a köves emelkedőnek a tetejére, akkor onnan is készítettem néhány képet, és kicsivel később megvolt az első ellenőrzőpont is. Ott rájöttem, hogy a „Jó utat” köszönés a menő a túrázók között, ezt korábban nem tudtam.
A túra többi része kicsit összemosódik, de igyekszem tartani kb. a sorrendet – remélem, sikerül. Először jártam ezen a tájon, így nem volt mihez kötnöm a helyeket, meg amúgy is hajlamos vagyok arra, hogy inkább benyomásokra emlékezzek. Szóval valahol láttam elhagyott patakmedret, ránéztem a terület madárvilágát ismertető táblára, aztán valahol jött egy frissítőpont, az műúton volt. Sajt olajbogyóval, isteni, nem is kell hozzá más, bodzaital, aztán kóla, a végén kis szárított gyümölcs – tökéletes. Be újra az erdőbe – azt tudom, hogy a második ellenőrzőpont valahogy nagyon sokára akart elérkezni. Ekkor már valahol a mezőny vége felé voltam, de nem izgatott a dolog, annak viszont nem örültem, hogy kicsit elkezdett fájni a fejem, tompán – hiányzott a kávé.
Az erdők nagyon sokfélék voltak. Volt, ami olyan otthonos volt, alacsonyabb fákkal, átszűrődő napfénnyel, volt, ahol azon lepődtem meg, hogy milyen élénkzöld és élettel teli tud lenni a moha (tudom, viccesen hangzik, de akkor is). Aztán volt olyan erdő, ahol nagyon magas fák voltak, szinte nulla aljnövényzettel, ez világosabb és átláthatóbb is volt.
Ennek akkor csak részben örültem: ekkorra már nagyon kellett pisilnem, ami nem volt olyan egyszerű, tekintve, hogy a túra egy más szempontból is piros volt számomra; aztán amikor azon kaptam magam, hogy kb. egy órája úgy jövök az erdőben, hogy azt sasolom, hol van pisilésre alkalmas hely, akkor egy helyről úgy döntöttem, hogy az lesz az alkalmas hely. Ez a helyzet amúgy egyértelműen a saját határaim átlépése volt – korábban nem tudtam volna elképzelni, hogy így alig takarásban megejtem a dolgot; de megejtettem és túléltem. Nyilván nem hagytam ott magam után semmit, a nálam lévő vízzel kezet is tudtam mosni, így sokkal komfortosabban folytattam az utat.
A második ellenőrzőpontnál kiderült, hogy tényleg a mezőny vége felé vagyok; egy sráccal kb. egyszerre értem oda, ő aggódott amiatt, hogy fogja szintidőn belül befejezni a túrát. Nem gondoltam a túra előtt, hogy a szintidő témája itt is elő fog kerülni: soknak tűnt a tíz óra, ami alatt teljesíteni lehetett a távot, viszont nyilván nem volt viszonyítási alapom. Úgyhogy a második ellenőrzőpont után már nem nagyon fényképeztem, és igyekeztem gyorsabban haladni. Itt lejtett a terep, és elég sok kisebb kő volt, észnél kellett lennem, hova lépek. Így is kicsit megfájdult a bokám, gondoltam, nagyszerű, ez annyira nem hiányzott.
Utána viszont jött egy olyan rész, ami lenyűgöző volt, és helyenként egyben félelmetes is: a Rám szakadék környéke Szőke-forrás völgye. Itt azért voltak olyan helyek, ahol attól tartottam, egy rossz lépés és annyi: egy keskeny úton tudok menni, balról mély, jobbról is, bakker, mire vállalkoztam… de végül szerencsére nem volt probléma. Volt olyan is, hogy azon filóztam, hogy akkor most a következő lépést hogy is oldjam meg – de tudtam, meg kell oldanom: ott maradni nem tudok, visszafordulni nem tudok, így nem maradt más választásom, mint megtenni azt a bizonyos következő lépést. Nagy segítség volt, hogy elvittem a nemrég vett túrabotokat – pedig reggel gondolkodtam azon, hogy tényleg szükségem van-e rájuk, de aztán meggyőztem magam, hogy legalább vigyem el őket, és akkor majd kiderül – és tényleg szükségem volt rájuk. Itt gondoltam először arra, hogy azért jó lenne, ha nem egyedül vágtam volna neki a távnak: nemcsak azért, mert társaságban jobban telik az idő, hanem azért is, mert tényleg sok minden történhet egy ilyen út során.
Ez volt az a szakasz, ahol egy döntést is meghoztam: gyönyörű volt a hely, viszont tudtam, hogy haladnom kéne – de aztán arra gondoltam, hogy minek vagyok itt, ha még néhány fényképet készíteni sincs időm? És úgy döntöttem, hogy legfeljebb nem teljesítem szintidőn belül a túrát, de akkor is körülnézek néha, milyen a hely, ahol vagyok, és ha éppen fényképezni akarok, akkor fényképezek. Patakon keresztül vezetett az út többször, nagyon szép volt, ugyanakkor oda kellett figyelni, hova és hogyan lépek; koncentrációs gyakorlat. Időnként mondjuk kici gollumnak éreztem magam, ahogy a botokkal kerestem a stabil fogást, de ez szerencsére csak egy-két múló pillanatig volt így.
Valahol itt ért utol egy nagyobb társaság, egyszer csak a szó szoros értelmében valahogy közéjük csöppentem. Egy idősebb túrázó haladt elöl, utána több fiatal – később kiderült, hogy az idősebb úr nem tartozott a társasághoz. Aztán ők gyorsabban haladtak, én a saját tempómban folytattam.
A túra során nagy segítség volt, hogy szépen volt jelölve az út: rózsaszín nyilakkal, időnként pöttyökkel – megszoktam, hogy vannak, és hogy rájuk bízhatom magam. Emellett a piros turistajelzést figyeltem, rendben is volt a dolog. Valahogy itt, Dömös előtt nem sokkal viszont elkeveredtem – gyanús volt, hogy se rózsaszín jel, de a piros jelzést se látom. Visszafordultam, és megszólítottam két embert, akik épp a piros-fehér szalagot szedték le az egyik fáról. Kiderült, hogy ők a záróemberek, mondták, hogy inkább a szalagokat figyeljem, mert erre a részre valószínűleg elfogyott a festék, ezért vannak sűrűbben a szalagok. Így is tettem, úgyhogy egy idő után leértem Dömösre.
Ott nem tudom, hogy csináltam, de sikerült nagyon elkeverednem; gondolom, részben a fáradtság miatt. Pedig nagyon vártam már ezt a falut, mert tudtam, hogy frissítőpont is van; nagyon éhes voltam már, de nem ettem út közben, pont azért, mert tudtam, hogy ott úgyis lesz valami normális kaja. Na, de amikor már a kikötőnél jártam a falu határában, gyanús lett, hogy valószínűleg rossz felé jöttem. Fordultam vissza, aztán valahogy csak meglett a frissítő- és ellenőrző pont. Ez a kis kóválygás jó 20-25 percig tartott, és elég rossz kedvem lett tőle. Részben az éhség miatt is; amikor éhes vagyok, nagyon mufurc tudok lenni. Megfordult a fejemben, hogy itt kiszállok a túrából, de tudtam, hogy a csomagom Dobogókőn van – ha másért nem, azért el kell mennem. Annak sem örültem, hogy a ponton úgy fogadtak, hogy mondták, hogy az utolsó pillanatban estem be – fél 4 volt, és 3:50-ig volt nyitva a pont, ez testvérek között is még húsz perc. Tudom, hogy nekik az az „utolsó pillanat” volt a többórás nyitva tartásban, nekem viszont az első pillanat volt, amikor arra a pontra értem – és éppen nem volt kedvem empátiagyakorlatot tartani arról, hogy érthető, hogy unják már, hiszen órák óta ott állnak. Amúgy találkoztam az előbbi záróemberekkel is, csodálkoztak, hol jártam… Szóval jobban esett volna, ha kapok egy kicsi biztatást, ha már így utolsónak beesek, éhesen és egy nagyobb eltévedés után, meg úgy, hogy végülis 29 kili mögöttem volt már... De mindegy, kaja még volt, attól önmagában kicsit jobb lett a hangulatom, le is ültem, amíg megettem a kenyeret, zsíroskenyér csalamádéval. Utána kentem magamnak egy nutellás kekszet, aztán elköszöntem. Aztán befordultam a kocsmába egy kávéért; friss kávé kávétejszínnel – kimondhatatlanul hálás voltam érte.
Dömös után tudtam, hogy emelkedő rész fog jönni. Arra viszont nem számítottam, hogy helyenként fakerítéseken kell átmászni; az első egy kisebb sokkot okozott, basszus, még ez is?! Aztán rájöttem, hogy igen, de jobban járok, ha nem akadok fenn ezen – ez van az útvonalon, akkor ezen kell végigmenni. Utólag sajnálom, hogy nem fényképeztem le, de akkor már nem voltam olyan lélekállapotban, hogy fényképezni legyen kedvem. Viszont utána tökjól haladtam – és ezzel együtt a jókedvem is visszatért, sőt átcsapott eufóriába: tudtam, hogy már nincs sok a célig, éreztem, hogy jól haladok, arra gondoltam, milyen jó érzés lesz, ha beérek a célba, hogy ezt is megcsináltam…
De kicsit korán örültem. Egy idő után ismét feltűnt, hogy se rózsaszínt nem látok, se pirosat. Egy műúton voltam, összetalálkoztam egy fiatal párral, akik talán egy kicsit alkoholos befolyás alatt voltak. Rögtön megszólítottak: mivan, elhagytad a sílécedet? Nem találtam nagyon viccesnek, de azért megkérdeztem tőlük, nem láttak-e túrázókat. Mondták, de igen, a Rám szakadéknál. Mondtam, én is onnan jövök (UPDATE 11.03: de ezzel tévedtem, de most már legalább tudom, hogy tévedtem :) ), de elkeveredtem, mire a vicces jótanács az volt, hogy kéne szerződtetni néhány nyomolvasó indiánt. Ők ezen nagyon jól szórakoztak, én kevésbé; tudom, hogy nem szép dolog embertársaimmal kapcsolatban rosszat gondolni, de akkor ott konkrétan fel tudtam volna őket rúgni. Frusztrált, hogy megint eltévedtem, és ijedt voltam. Visszafordultam addig a helyig, ahol az ösvény ráment a műútra, de ott is láttam valami rózsaszín jelet, így megint visszamentem az útra. Egy idő után kidöntött fákhoz értem, amiken szintén rózsaszínnel felfestett jelek voltak – ekkor már tudtam, hogy valószínűleg nagyon nem jó helyen járok.
Kezdtem kétségbeesni. Itt állok valahol, kezd sötétedni, körülöttem senki. Arra gondoltam, felhívom a szervezőket, már elő is vettem az igazolófüzetet, amin van valami telefonszám – de aztán mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom megkeresni az útvonalat. Vissza a kidöntött fák mellett, az úton, odáig, ahol az ösvény ráment az útra, aztán vissza az ösvényre, egészen le. És igen, ott nem vettem észre egy nyilat, ami egy vékony ösvényre vitt fel.
Szóval meglett az út, folytattam. Tudtam, hogy nemsokára jön a negyedik ellenőrzőpont, de azt is tudtam, hogy a pont zárásáig kb. negyed óra van hátra. Az előző ponton szerzett tapasztalataimból kiindulva eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem várnak meg. De megtaláltam őket, és nagyon kedvesek is voltak, amit nagyon tudtam értékelni. Épp a zárási időpontban értem oda, kérdeztem tőlük, hogy azért adnak-e még bélyegzőt, mondták, persze, ha kell, kettőt is. Itt amúgy újra találkoztam azzal a társasággal, akikkel korábban Dömös előtt. Az egyik lánynak megsérült a lába, épp akkor voltak újra indulófélben.
Indulás újra az utolsó néhány kilométerre. Tudtam, ha kilépek, beérek szintidőn belül. Egy szakaszon az előbbi társaság két tagjával mentünk; kiderült, hogy egyiküknek ugyanúgy ez az első túrája, mint nekem, a másikuk viszont gyakorlott túrázó. Jó volt, hogy ott voltak, tudtam, hogy így kisebb az esélye, hogy megint elkavarodjak, meg azért rendesen kezdett szürkülni. Kérdezték, van-e nálam zseblámpa. Nyilván nem volt; reggel eszembe jutott, hogy a fejlámpát el kéne rakni, de úgy döntöttem, hogy nem parázom túl a dolgot, minek kéne fejlámpa, ha délután beérek. Ja. Aztán a két fiú hátramaradt, megint egyedül folytattam, tényleg igyekeztem kilépni, mert szerettem volna a teljes sötétedés előtt beérni. Ekkor már a szintidő nem érdekelt, csak hogy beérjek. Gondoltam, ha nem is szintidőn belül, de a távot teljesítettem, az eltévedésekkel még többet is. Aztán beértem Dobogókőre, már csak a célt kellett volna megtalálni, amikor megint két út közül kellett választani, nem láttam se pirosat, se rózsaszínt – és ott elkezdtem bőgni, mondom, nem hiszem el, hogy itt állok a sötétben, tudom, hogy nincs messze a cél, és már megint nem tudom, merre menjek. Kezdett nagyon elegem lenni az egészből, soha többé ilyet! Aztán összeszedtem magam, láttam, hogy a házból, aminek a sarkán álltam, fény jön ki elölről, gondoltam, odamegyek, bármi is lesz az, legalább ember lesz ott. Megkerültem a házat, és kiderült, az volt a cél.
Megkaptam az oklevelet és a kitűzőt, gratuláltak is a teljesítéshez. Pedig ha szigorúan vesszük, nem teljesítettem szintidőn belül a túrát: 7:45-kor indultam és 17:55-kor értem be, tíz perccel kicsúsztam a szintidőből. A buszt még láttam, aztán hallottam is elmenni, miközben megkaptam a teljesítésért járó díjakat. Egy óra múlva jött a következő. Addig befutott a két fiú is, beülhettünk velük a faházba a jó melegbe. Aztán mosdót kerestem, a szomszédos helyen találtam is, kértem egy forró csokit, amíg elkészült, rendbetettem magam a mosdóban, a felsőmet át is vettem, a csomagomban volt száraz felső. Mire visszaértem a faházba, megérkezett a csoport többi tagja is, még két lány és egy fiú. Velük megvártuk a buszt, az bevitt Pomázra, onnan hévvel, aztán hévpótlóval jöttünk. A sok átszállás ellenére hamar hazaértem; itthon lezuhanyoztam, csináltam vacsorát, aztán lefeküdtem aludni.
Mit mondhatnék összességében? A túra alatt többször azt gondoltam, hogy soha többé. Viszont azt is tudtam már akkor, hogy ennél mélyebb és összetettebb érzelmi élményeket ritkán éltem meg sportolás közben; emellett pedig (tudom, ez szakmai ártalom, de) önismereti szempontból is fontos felismeréseket hozott. Ez nyilván azért alakult így, mert a túra nagy részében egyedül mentem, magamra voltam utalva. Ilyen szempontból elsősorban a Rám szakadék Szőke-forrás völgye környéke, aztán a Dömös utáni eltévedésem volt nagyon tanulságos. Átéltem halálfélelmet; eufóriát; az attól való félelmet, hogy ottmaradok egyedül a sötétben; megküzdöttem a szégyenérzettel; megoldottam olyan helyzetet, amikor nem voltam biztos abban, hogy a következő lépés jó lesz, de tudtam, hogy meg kell tennem – és végül jó volt a lépés. Tudatosítottam, hogy működök akkor, ha rájövök, hogy rossz irányba megyek: a felismerés ellenére tovább folytatom egy darabig, abban reménykedve, hogy mégis ez lesz a jó út – ha kicsit korábban fogadom el, hogy nem jó úton megyek, kevesebb lett volna a kitérő. Azt is megtapasztaltam ugyanakkor, hogy vannak mozgósítható tartalékaim: a rémület ellenére összeszedtem magam, akkor is, amikor úgy tűnt, hogy tényleg nincs segítség – és végül megtaláltam az utat. Döntéseket kellett hoznom: például azt, hogy a teljesítmény fontos, vagy maga az ottlét – és az utóbbi mellett döntöttem.
Mivel úgy gondolom, valószínűleg nem fogom betartani azt, hogy soha többé, néhány tanulságot is levontam ebből a túrából. Az első ezek közül az, hogy lehetőség szerint valakivel együtt megyek túrázni. Szép dolog az önismeret meg a kalandterápia, egyszer-egyszer rendben is van, de most kimondottan hiányzott a társaság erről a túráról. A másik tanulság, hogy akkor is viszek fejlámpát, ha úgy tervezem, hogy délután érek be – sose lehet tudni. Aztán: már viszonylag korán észrevettem, hogy nem tudom, hogyan, de összekócolódott a hajam. Nem maceráltam, mert nem volt nálam fésű, csak reménykedni tudtam, hogy ki tudom majd fésülni. Itthon az első dolgom az is volt, még zuhanyzás előtt, hogy kibontottam a hajam – szerencsére sikerült. Szóval legközelebb, ha akkor még hosszú hajam lesz, nem lesz elég összekötni, be is kell fonni, vagy valahogyan máshogyan biztosítani, hogy ne kuszálódjon össze.
Azt hiszem, egyelőre nagyjából ennyi :)
Ja igen, ma reggel, amikor felhúztam a redőnyt és kinéztem a ház előtt álló fára, valami eddig ismeretlen érzésem lett hirtelen, valami nagyon mély ismerősség érzése. Hiszen a tegnapi napomat fák között töltöttem…
UPDATE (2011.10.31.) A túra után közvetlenül és másnap reggel picit nehezen mozogtam, de szerencsére nem fáj semmim (se a térdem, se a bokám). Pici izomlázat éreztem a farizmomban és a bordáim tájékán; hogy miért pont ott, azt nem tudom. Tegnap még nyilván nem futottam, ma úgy tervezem, futok egy könnyű öt kilit.