Futok.

A blog egy kezdő futó kalandjairól szól; futásról és talán másról is.

Friss topikok

  • bellone: Futás a természeteben: túlkészülés, tudományoskodás, kudarc, kudarc, tapasztalat, kudarc, részsike... (2016.10.07. 20:48) Szelidi negyedszer, kicsit másképp
  • csiripiszli12: @regulat: Mondjuk ebben van valami :) Köszönöm a biztatást, legközelebb szerintem összekapom magam... (2016.05.04. 09:56) 2. Shakespeare-futás
  • csiripiszli12: @bencsikp: Köszi szépen! Igen, egyébként azért szerveztem így a külföldi utat, hogy futhassak egye... (2015.11.16. 14:56) Porto Family Run: 15 km az óceánnál
  • csiripiszli12: @BGy: Így teljesen érthető, hogy most nem a futás a fontos. Kívánom, hogy legyen boldog ez az új s... (2015.08.05. 09:13) UB félig
  • csiripiszli12: @pantomimes: Mondjuk az is igaz, hogy a hét alkalom nem volt olyan kevés. Az tényleg rossz lehet,... (2015.03.14. 21:55) Visszapillantó: 2015. február

2013.05.23. 21:20 csiripiszli12

Két hegymászó emlékére

Ez egy futó blogja. Most mégis másról írok, mert megérintett, foglalkoztat. Nem tudom még pontosan, mi fog kisülni ebből, de mégis nekikezdek.

Két hegymászó eltűnt egy hegyen, egy olyan hegyen, amiről én még nem is hallottam, vagy ha mégis, el is felejtettem a nevét. Minden valószínűség szerint meghaltak, nincs már remény, hogy életben legyenek. Egy tapasztalt és ismert hegymászó és egy fiatal, akinek ez volt az első és ez lett az utolsó 8000 méter feletti csúcsa.

Megrázott és elgondolkodtatott ez az egész. De nem is önmagában az, hogy meghalt a két hegymászó, hanem annak a visszhangja is.

Mondjuk már az fura volt, hogy az elmúlt hetekben, amikor a sok helyen látható óriásplakáton láttam Erőss Zsolt képét, valami furcsa, jó érzés fogott el: nem gondolkodtam róla, nem próbáltam megfejteni vagy elemezni, részekre bontani, mert az meg is töri az élményt, így hát úgy maradt az egész; most már megfejthetetlenül. És most, amikor először csak a rossz híreket hallottam: gyengék, aztán a még rosszabbakat: nincs velük kapcsolat, és aztán, hogy már nem is keresik őket, most is valami érzésegyveleg volt bennem, de most valamit megpróbáltam vele kezdeni. Már csak azért is, mert azóta amit csak olvastam róla, mindenhol előkerült, hogy ez őrültség, felelőtlenek, „minek ezt csinálni, ha már gyereke van”, és ehhez hasonló ítélkezések. Tegnap este, miközben ezeket olvastam, az dobolt bennem: miért kell most ítélkezni, miért kell okoskodni, miért nem lehet „csak úgy” gyászolni? Hol a szív, mégis, meghalt két ember, miért az elme az, ami most működik?

Azóta eltelt egy kis idő, én is átgondoltam a dolgokat. Amikor magyaráz(kod)ás, ítélkezés, bűnbakkeresés van, akkor többnyire érintve érezzük magunkat. De mégis, miért vált ki ekkora indulatot két hegymászó halála?

Azért, mert „maguk keresték”, mert „tudhatták, hogy benne volt a pakliban”? Nem ismerek személyesen hegymászókat, de meglepődnék, ha nem az lenne bármelyiküknek a célja (azon túl persze, hogy ott legyenek a hegyen), hogy lejöjjenek a hegyről – a csúcs megmászása után. Lejöjjenek, akár várja otthon család és gyerek őket, akár nem; lejöjjenek, azért, hogy szívják a levegőt, érezzék a szelet az arcukon, és aztán újra menjenek a következő hegyre; egyszóval azért, hogy éljenek. Annak ellenére, pontosabban azzal együtt, hogy tudják, hogy a hegyen meg lehet halni. De nem vágynak halni; aki halni vágyik, nem mászik hegyet. Aki hegyet mászik, élni akar, életet a maga teljességében; ehhez a teljességhez pedig a halál hozzátartozik.

Vagy azért, mert valami olyat tettek, ami a normál hétköznapi tapasztaláson kívül esik? És itt nem, nem elsősorban a nyolcezer méteres hegyekről beszélek. Hanem arról, hogy valahogy úgy érzem, hogy hitelesen élték az életüket, ami nehéz és ritka.

Még azon gondolkodtam, hogy azt valahogy normálisnak tartjuk, ha valaki dohányzik, elhízik, vagy éppen túldolgozza magát. Pedig ezeknél is benne van a pakliban, hogy az ember korán belehal, erre is mondhatnánk, hogy „maga kereste”, mégsem mondjuk, legalábbis többnyire.

Ezeknek a gondolatoknak egy része tegnap kavargott a fejemben, miközben bringáztam. Egy idő után viszont visszakapta a figyelmemet a jelen: borult volt az ég, aztán el is eredt jól, mégis vidám volt szoknyában biciklizni a szélben és esőben. Ma is biciklivel mentem a munkahelyemre. Hazafelé jövet a budai rakparton az egyik helyen, ahol út keresztezi a járdát és a bicikliutat, és ahol az autósok többnyire át szokták engedni a bicikliseket, egy szembejövő biciklist telibe talált egy autó. Tőlem két méterre történt az egész. A bringás, fiatal srác volt, röpült egy métert. Más baja nem lett szerencsére; kész csoda. Ha ez máshogy alakul, vajon mit mondtunk volna?

Ezek a gondolatfoszlányok és impressziók vannak most bennem. De amúgy nem ez a lényeg. Hanem: Erőss Zsolt és Kiss Péter, nyugodjatok békében.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kedvesazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr85315199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2013.05.26. 00:23:03

Én tegnapelőtt gyújtottam egy mécsest Nekik (s mindegy ki, mit baszott el, elmentek, ez a gyász ideje)

Óvatosan bringázz! ;)