Hol is kezdjem? Ez az ősz azzal telt, hogy szívattam magam: megvolt az első túrám, aztán az első félmaratonom. Gondoltam, ebbe a sorozatba remekül illeszkedne egy Balboa-kör, az első. Kapóra jött, hogy a terepfutók épp mostanra szerveztek egy közösségi futást a körre. Viszont ismerem a határaimat, meg amúgy a terepfutók így kívülről azért elég marconának tűnnek időnként, ezért aztán először megkérdeztem, hogy vajon terepen kezdőket is várnak-e. A válasz egész bíztató volt, úgyhogy úgy döntöttem, jelentkezem, pláne, hogy Rodriguezzel megbeszéltük, hogy majd szépen kocogós-belesétálósan teljesítjük a távot.
Azért tegnap lett bennem egy kis para, de ezt már leírtam; valami ma reggelre is maradt, de nem volt vészes. Reggel kicsit esett az eső, de valahogy nem tudtam komolyan venni, csak annyira, hogy azért vízhatlan sapkát meg nagyjából vízhatlan széldzsekit vettem fel. A Fenyőgyöngyétől indultunk; volt néhány ismerős, sokakat pedig most láttam először. Például Tapírt, akitől tavaly ősszel kaptam azt a képet, ami még most is és még egy rövid ideig a háttérképem. Amikor kaptam a képet, még nem tudtam lefutni a szigetkört. Rodriguez is megérkezett, elég ideges volt, pedig szokott terepen futni és gyorsabban is fut, mint én, úgyhogy hirtelen kezdtem nem érteni, hogy miért nem vagyok idegesebb.
De ezen nem töprengtem sokat, mert elindultunk. Elég hamar a mezőny végén találtam magam, ahogy az várható volt; egyedül, mivel Rodriguez tudta a lépést tartani a többiekkel. Az útvonal elejét ismertem, mert két hete ezen az útvonalon futottam Hűvösvölgyig, úgyhogy ez nem volt gond; az viszont az volt, hogy szokásomhoz híven folyó ügyeket kellett volna intéznem már az elején. Végül ugyanott oldottam meg, ahol múltkor, aztán folytattam a futást. Ez a rész már ismeretlen volt; rémlett ugyan pár dolog, mert átnéztem az útvonalat, sőt le is rajzoltam – ha megkérdezi valaki, hogy a rajzot miért nem vittem ma magammal, akkor azt mondom, jogos a kérdés… Szóval gondoltam, megyek a sárgán, aztán valami majd lesz. A következő verziókat gondoltam át. 1. találkozom a visszafelé futókkal, és akkor tudom, hogy minden oké; 2. nem találkozom velük, és vége lesz a sárgának, és akkor fogalmam se lesz, hogy hol vagyok – ekkor visszafutok, ahogy jöttem, 3. nem találkozom velük és nem lesz vége a sárgának, de másfél óra után akkor is visszafordulok, és visszafutok, ahogy jöttem.
Ebből szerencsére az 1. verzió következett be, egy idő után jöttek szembe a többiek, akiktől azt is megtudtam, hogy már nincs messze a frissítőpont, aminek nagyon örültem. Eddigre már elég jól le voltam maradva a többiektől, mondták is néhányan, a frissítőpontra is jó későn értem oda. Kaptam kólát, csokit meg kókuszgolyót, és a biztonság kedvéért megkérdeztem tőlük, hogy megvárják-e, amíg visszaérek. Mondták, hogy persze, nem hagynak a vérmókusokkal egyedül, mondtam, hogy ez nagyon megnyugtató, mert a vérmókusoktól tartok legjobban :) Útbaigazítást is kaptam, úgyhogy mentem tovább a pirosra.
A piroson aztán először csak havas eső esett, aztán pont, mire felértem az Erzsébet-kilátóhoz, havazni kezdett. Pár perc volt csak az egész. Ha filmen látom, azt mondom, hú, de giccses; átélni viszont jó volt :)
A visszafelé úton csak néhány említésre méltó dolog történt. A frissítőponton kaptam mentateát, ami nagyon finom volt, pedig azt hiszem néha, hogy nem szeretem a teát :) Egy helyen lefelé haladva meg kicsit kibicsaklott a bal bokám (az evidensen adódó szóvicctől most eltekintek :) ), de ennél nagyobb bajom sose legyen. Természetesen utolsónak értem be, rendesek voltak a szervezők és megvártak – köszönöm nekik! Sőt a taps mellé különdíjat is kaptam: egy üveg SUHANJ! vörösbort :) A táv kb. 19 km, nem tudom, mennyi szinttel, az időm pedig, csak a rend kedvéért, 3:25:51 lett.
Azt nem mondom, hogy végigfutottam ezt a távot, mert ez így nem lenne igaz. Azt tudtam előre, hogy az emelkedők többségét nem tudom futva megtenni, úgyhogy az emelkedőket nagyrészt sétáltam; de az volt a cél, hogy úgy haladjak az emelkedőkön, hogy utána tudjak futni a többi szakaszon. Ez sikerült is, végig bírtam; egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy bárcsak vége lenne. Lefelé viszont jól tudtam futni, annak ellenére, hogy helyenként kicsit csúszott a talaj; ennek örültem. Azt is tapasztaltam, hogy valahogy egész más futni az egyes részeken, más a talaj, mások a kövek, a hely légköre – ezt egyelőre nem tudom pontosabban megfogalmazni, mert inkább érzések vannak bennem; majd ha többet futok errefelé, akkor remélhetőleg jobban is el tudom majd mondani.
Szóval ez volt az első Balboa-köröm – és ha rajtam múlik, nem az utolsó. Most viszont egy ideig nem tűzök ki olyan célokat, amelyek a határaimat tesztelik, inkább igyekszem felkészülni a jövő évi kihívásokra; azok az akkori határaimat fogják feszegetni :)
