Gondoltam rá, hogy azt a címet adom, hogy télmaraton, merthogy nagyon hideg volt, de aztán egyrészt erőt vettem magamon, és nem írtam le kitöröltem a faviccet, pedig azokat imádom, másrészt meg ne szaladjunk ennyire előre.
Na szóval, a versenyre való felkészülésről írtam már eleget, csak az utolsó hétről nem. Az utolsó héten kicsit meg voltam fázva, ezért aztán a hét közbeni edzés elmaradt, így a tervezett készülésből inkább a több alvás valósult csak meg. Meg úgy alakult, hogy péntekre kaptam időpontot a fodrásztól, így aztán péntek délután két és fél óráig pepecseltek a hajammal. Nagyon jól esett ez a kényeztetés, gondoltam, ennél tökéletesebb ráhangolódás nem is kell – igaz, a hátránya, hogy a frissen vágott és festett hajamat két napon belül szétfutom.
Nem is, mert egészen pontosan egy napon belül futottam szét, mert szombaton az edzéstervben szereplő átmozgatást megcsináltam, öt kilit futottam lazán, 140-es átlagpulzussal.
Több szokatlan dolog is volt amúgy ebben a versenyben. Az egyik az, hogy az eddigi versenyektől eltérően egyáltalán nem izgultam előtte. Néha eszembe jutott, hogy mégis az eddigi leghosszabb távom lesz, meg kb. öt kilivel több mint az eddigi leghosszabb, de nem hatott meg ez a gondolat se. Szintén szokatlan volt, hogy már a verseny előtti nap este összepakoltam a cuccom, így nem reggel kellett kapkodni. Ez is jó volt.
Aztán elérkezett a verseny napja. És még mindig nem voltam ideges reggel, aludni is tudtam, ami szintén szokatlan volt verseny előtt. Reggel fél 8-kor indultam, egy korábban még nem ismert futótárs társaságában. Természetesen a futásról társalogtunk, én az UB-ra oltottam be (csak kicsit kellett, mert magától is szimpatizált a versennyel), ő meg a pécsi mikulásfutásra oltott be (csak kicsit kellett, mert magamtól is gondoltam, hogy ez elég nagy őrültség ahhoz, hogy jó legyen). Szóval az utazás eredményes volt, és még le is érkeztünk közben Siófokra.
Kicsit amúgy tartottam magától a helyszíntől. A tavalyi verseny nagyon nehéz volt, nemcsak azért, mert akkor is az addigi leghosszabb távomat futottam szintén hiányos felkészüléssel, hanem azért is, mert aput juttatta eszembe a Balcsi. De tudtam, hogy idén már futottam a Balatonnál, és nem volt ilyen gond, úgyhogy bíztam benne, hogy most sem lesz. És nem is lett – lehet, hogy részben azért, mert mire a vízpartra értünk, már teljesen kész voltam, és nem sok mindent fogtam fel a környezetből…
Siófokon néhány lépés után már ismerősökkel találkoztunk, Szirénke köszönt rám, aztán megjelent Gergő is, Pannonfunk, Iramszarvas és még sokan a DK-csapatból. Átöltöztünk; és ekkor tudatosult bennem, hogy nagyon hideg van, 3 fok. Lehet, hogy kellett volna a hosszú nadrágom fölé még egy rövidebbet hoznom – de nem hoztam, ez van. Rajt előtt megláttam Bitliszbát, akit rögtön lerohantam azzal a kérdéssel, hogy akkor ez most közös futásnak számít-e akkor is, ha ő majd egy órával hamarabb beér. Ez természetesen azért volt nagyon-nagyon fontos kérdés, mert csak közös futás alkalmával meséli el a neve eredetét, és roppantul furdal a kíváncsiság :) Mondta, hogy igen, úgyhogy legközelebb, ha találkozom vele, akkor majd megkérdezem tőle :D Merthogy tényleg egy órával hamarabb beért, legalábbis gondolom, és a verseny után már nem találkoztunk.
Ja, a verseny előtt interjút is készítettek velem, ilyen még úgyse volt :) Azt nem tudom, mennyire lesz használható az anyag, de ezt végülis nem is nekem kell eldönteni, úgyhogy léphetünk is tovább.
A rajtnál jött Pannonfunk, aki megígérte, hogy nyulazik nekem, hogy beérjek 2:30 alatt. Az az igazság, hogy ezt egészen eddig a pillanatig hittem is, nem is, de itt már láttam, hogy tényleg komolyan gondolta. Hozta a fuvoláját is, vicces volt; erre nem a nyulazás miatt volt szüksége :)
Mondtam, hogy úgy tervezem, hogy 7 perces kilikkel kezdek – aztán majd meglátjuk, merthogy 16-nál többet még nem futottam egyben. Titkon reménykedtem azért benne, hogy nem lassulni fogok, hanem lesz még erőm a hajrára, mert eddig általában így volt a versenyeken. De ebben is más volt ez a verseny, mint a korábbiak.
Start, a rajtnál elindítom az órámat, aztán önkéntelenül is még egyszer fejet hajtok. A táv előtt – az eddigi leghosszabb távom előtt. A verseny első szakaszát kényelmes tempóban tettük meg, jól bírtam. Vittem a tesztelésre nálam levő Polart, és minden kilinél benyomtam, így most van időadatom mindegyik kilire :P Ezt azért csináltam, hogy a tapasztalatokból tudjak majd tanulni; normál edzésen általában nem mérek kilométeridőket. Ezekből az adatokból az látszik, hogy tíz-tizenkét kilométerig teljesen jól tudtam a tervezett tempót tartani (6:45-7:03-as kilik), csak a frissítéseknél lett picit hosszabb az idő (7:14 és 7:13), illetve a 11. kili lett lassabb (7:20), az nem emlékszem, miért. Utána még a 16. kilométerig úgy-ahogy rendben voltam, bár lassultam (7:25, 7:14, 7:39, 7:46). Aztán az utolsó öt kilométeren jött a feketeleves. Az időim előbb 8, majd 9 perc fölöttiek (8:23, 8:38, 8:16, 9:23, 9:41 – ebben a 21 kili fölötti rész is benne van, de azt gondolom, ez már teljesen mindegy). Nem véletlenül lassultam ennyire: iszonyúan éreztem magam, a lábam mintha tonnás jégcsap lett volna, úgy éreztem, kb. húsz centiseket lépek. Pannonfunk nagyon megküzdött ezen az utolsó szakaszon, hogy tartsa bennem a lelket. Mondjuk én is megküzdöttem, minden egyes lépésért keményen. Mondta, hogy döntsem kicsit előre a törzsem, úgy gyorsulok észrevétlenül – és amikor meg tudtam csinálni, tényleg éreztem, hogy könnyebb haladni, de akkor már nem egészen voltam ura a mozdulataimnak. Nagyon rossz érzés volt amúgy, ehhez hasonlót sem tapasztaltam még soha. Azt nem tudom, az utolsó szakaszon a mozgásom mennyire hasonlított a futáshoz – én úgy éreztem, nem nagyon. Belesétálni egyszer-kétszer sétáltam pár lépést – tudtam, ha hosszabb időt sétával töltök, akkor nem indulok újra. A végén egyszer még bele tudtam gyorsítani, persze az addigi tempómhoz képest – ekkor már a 20 kilit elhagytuk, és megláttam egy kilométerjelzőt. Gondoltam, már csak annyi, akkor húzzak bele, annyival is rövidebb ideig tart – és amikor megközelítettük a kilométerjelzőt, akkor láttam, hogy az van ráírva, hogy 10 kilométer… Tudtam, hogy az első körre vonatkozik, nem ránk, mégis rettentően demoralizáló volt; ha Pannonfunk nincs ott, szerintem fogom magam és kiállok.
Pedig akkor már tényleg kevesebb mint egy kili volt hátra, de az volt a legnehezebb. Azt gondolom, hogy nem is feltétlenül a testi állapotom miatt, hanem fejben nem tudtam jól reagálni a helyzetre. A végén konkrétan hisztiztem – persze, nem hangosan, ahhoz nem volt erőm, csak magamban. A célegyenesben az utolsó párszáz méteren három autó is jött szembe. Normál esetben simán kikerülöm ezeket az autókat (bár azt normál esetben sem értem teljesen, mit keresnek egy futóverseny célegyenesében), így viszont gyakorlatilag teljesen kikészített a tudat, hogy még ez is nehezíti a dolgomat. Az utolsónál el is bőgtem magam, nagyon szar volt. De aztán, mint mindennek, egyszer ennek is vége lett, beértünk a célba, bemondták a nevemet, megkaptam a befutócsomagot, és még mozogni is tudtam. Kicsit nyújtottunk, aztán vissza a chip, ruhatár, vissza az öltözőhöz. Itt találkoztunk Szirénkével és Gergővel, és még nagyon látszott rajtam, hogy tényleg küzdelmes volt az utolsó szakasz, éppen legszívesebben bőgtem volna, ezért aztán nem voltam nagyon szociális. Átöltöztem, kicsit felmelegedtem, utána már jobb volt. Ittam egy forralt bort, még jobb lett. Aztán ismét találkoztam Gergőékkel és a csapattal, immár jobb hangulatban, pár szót váltottunk, aztán hazaindultunk. A hazaút kicsit csöndesebben telt, egy szakaszon kis híján el is aludtam, aztán hazaértem.
És itthon esett le, hogy mégiscsak lefutottam 21 kilométert, vááá :D Igaz, az időm 2:38:48 lett, tehát nem értem be 2:30 alatt, és az is igaz, hogy az utolsó öt kili olyan küzdelmes volt, amit normál esetben szívesen kihagytam volna a tapasztalatok közül. De azt is tudom, hogy a futás (vagy általánosságban a sport, még általánosabban ... – na jó, hagyjuk, ez messze visz) igenis tud hozni „nem normál” helyzeteket, így ezek fontos tapasztalatok. Azt amúgy nyilván nem tudom, hogy akkor hogy alakult volna a verseny, ha nincs ott Pannonfunk. De tervezem, hogy ezt még idén kipróbálom, edzésen szeretném lefutni újra ezt a távot hamarosan.
A verseny legfontosabb tanulsága a számomra az, hogy nem szeretnék még egyszer versenyen úgy futni, hogy korábban nem futottam meg a teljes távot edzésen. Tudom, hogy az edzéstervek általában így vannak összerakva, de ezek szerint ez nálam nem működik. Itt is az utolsó öt kilin jött a horror. Annak amúgy örülök, hogy sikerült az elejét a tervezett tempóban futni és nem gyorsabban, pedig bírtam volna. De ha az elején gyorsabban futok, akkor most arra fognám, hogy a vége így sikerült.
Most így hirtelen azt hiszem, magáról a versenyről ennyi. Amúgy térdem rendben, nem fáztam meg, rendben vagyok.
Erre a versenyre elsősorban a tapasztalatszerzés érdekében neveztem be. A következő évben azt szeretném elérni, hogy a félmaratoni távot stabilizáljam, hogy olyan táv legyen, amit általában, a táv megfelelő tiszteletével, simán lefutok. Valahogy úgy, ahogy idén a hét kilométerrel történt. Tavaly azt futottam Siófokon, előtte két héttel volt az első szigetköröm. Az időm akkor 54:49 lett, ez 7:50-es átlagot jelent. Ma 21 kilométert futottam 7:32-es átlaggal :) (Mondjuk ennyit arról, mire jó az átlag, de ez most mellékes..)
Szeretném megköszönni a futótársaknak azt a rengeteg biztatást és szurkolást, amit a felkészülés alatt és a verseny előtt-közben-után kaptam. Nagyon sokat jelentenek ezek nekem. És külön köszönöm Pannonfunk türelmét, hogy végigcsinálta velem ezt a versenyt.
A távot lefutottam, futóruhák kimosva száradnak, beszámoló elkészült. Éhes vagyok :D
