Ma több minden történt. Egyrészt úgy döntöttem, mégiscsak kéne menni az UB-ra, úgyhogy szóltam az egyik Csigának, hogy a csapatukban megüresedett helyen szívesen futnék velük. Egyébként is tervben volt már egy kicsit hosszabb futás, hogy kizökkenjek a kényelmi zónámból, így úgy döntöttem, hogy akkor ezt ezen a hétvégén futom meg. Másrészt meg délelőtt volt egy nyílt próba a Katonában, ha jól sejtem, a színházi világnap miatt (lusta vagyok megnézni), amire naivan odaállítottam a kezdete előtt negyed órával, majd mikor láttam, hogy majdnem a Rózsavölgyinél áll a sor vége, hazajöttem. Vannak reménytelen helyzetek, amiket felvállalok, de ez nem olyan volt. Szóval alternatív módját kerestem a színházi világnap megünneplésének, és úgy döntöttem, hogy akkor ma tartok egy Shakespeare-futást.
Az előzmény két tavalyi futásom volt, a színházfutás 1 és 2, melyek közül utóbbi talán a legjobb futásom volt tavaly. A Shakespeare-futáson pedig már néhány hete gondolkodom. Azokhoz a színházakhoz akartam elfutni, ahol láttam Shakespeare-darabot, és még emlékszem rá, legalább valamennyire.
Azt nyilván tudtam, hogy ez melyik színházakat jelenti, de azon gondolkodtam egy kicsit, hol is kezdjem. A legjobb az lett volna, ha tudok egy Vígtől Vígig kört futni, de tudtam, hogy az most túl hosszú lenne. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy a kezdőponthoz elmegyek BKV-val, bármilyen stílustalan is a dolog. Valamelyik távoli színháznál akartam kezdeni. Legmesszebb a Nemzeti van, utána a Bárka. Aztán mivel a Nemzetihez könnyebb kifutni, mint kibékávézni (bár ez most épp Budapest szinte bármelyik pontjáról elmondható), úgy döntöttem, hogy a Bárkánál kezdek.
Ez olyan szempontból is jó döntés volt, hogy a Bárka annak idején az első nagyon fontos színházi élményeimet jelentette itt Pesten. (Az alapokat a győri, akkor még Kisfaludy Színháztól kaptam valamikor a 80-as évek második felében.) Ha jól emlékszem, valamikor 2000 körül nyílt meg, és az első híres előadása az a Szentivánéji volt, amit nagyon sokszor láttam, párnán, széken, hintán, bárhol, csak a legmagasabb hintán nem. Azt szerettem ebben az előadásban többek között, hogy már akkor faillat volt az egész színházban, az előtérben is, amikor megérkeztünk. Aztán a faillatú Szentivánéji után pár évvel később jött a fémes – ezt csak egyszer láttam, képek, benyomások vannak belőle. Érdekes egyébként, hogy a 2000 körüli-utáni színházjegyeim nincsenek meg, szerintem az egyik költözés alkalmával (vagy csak úgy) kidobtam őket. Szóval ma délután itt kezdtem a futást – kíváncsi voltam, milyen is lesz újra körülnézni a Bárka tájékán, merthogy most éppen nem működik; legutolsó hír, amit olvastam róla, hogy lekapcsolták a fűtést is.
Még a futás előtt, amikor elsétáltam a metrópótló buszhoz, éreztem, hogy alulöltöztem, a szelet valahogy kihagytam a számításból. Fáztam nagyon, de visszafordulni nem akartam. Még szerencse, hogy kesztyűt meg homlokpántot vittem magammal, mert tudtam, hogy fázós vagyok. A kesztyűt már a buszon felvettem, a homlokpántot meg a Bárka ajtaját tükörnek használva. Így is fáztam persze, de azért egy fokkal jobb volt.
Szóval a Bárkánál elég fura volt. Plakátok még vannak kinn, meg látszik az épületen, hogy színház, a metrófeljárónál is ki van írva, hogy Bárka színház és a távolsága onnan, de ki tudja, mi is lesz vele. Átmentem a hídon a színház mögé, megkerülni nem tudtam, úgyhogy vissza, aztán elindultam.
Az ismerős útvonal az Üllői-körút útvonal lett volna, de úgy gondoltam, biztos van srégen valami utca, ami közelebb visz a Nemzetihez. Így aztán a Haller utcán futottam, erre még nem jártam. A Nemzetiben A velencei kalmárt láttam, mégsem az járt a fejemben, miközben futottam a színház felé, hanem A park, mondjuk nyilván nem véletlenül.
Amikor kiértem a Haller utca végére a már ismerős helyre, akkor már nagyon fáztam. Éreztem, hogy az épületek kicsit elfogják a szelet, ezért nagyon hálás voltam. Nem örülnék neki, ha pont a tavaszi szünetre fáznék meg, de ez benne van a pakliban.
Szóval kiértem a Nemzeti előtti parkhoz, ott láttam, hogy néhányan fényképeznek, őket nagy ívben elkerültem, kamerafóbiám van. Megkerültem a Nemzetit félig, aztán a MÜPÁ-t is, pedig ahhoz nem kötődik Shakespeare, viszont ehhez volt kedvem, főleg a Stravinsky-maraton miatt. Három koncerten voltam ott, abból kettő nagyon tetszett. Az egyikről aztán eszembe jutott egy másik nemzetis előadás, amiben játszott Hollósi Frigyes (az sem Shakespeare volt, de nem baj), így aztán úgy döntöttem, hogy az ő emlékére még egyszer megkerülöm a Nemzetit. Így is tettem; mondjuk másodszor már nem esett olyan jól az a kb. öt méter hosszú kis emelkedő, ami a színház oldalánál van (a Dunához közelebbi oldalon), de ezen a ponton úgy döntöttem, hogy ezzel az óriási emelkedővel megkezdettnek nyilvánítom a Borvidékre való felkészülést is :D
Ez után elindultam a színháztól, át a parkon. Eddigre már átizzadtam, és biztos jó dolog a sportmelltartó, de hidegben olyan, mintha egy jéghideg vizes abroncs lenne a mellkasomon, nagyon utálom. Szóval visszamentem arra az útra, amin jöttem, hogy az épületek kicsit elfogják a szelet.
A velencei kalmár volt az egyetlen darab, amire sikerült jegyet venni az utolsó Alföldi-évadban bemutatott darabok közül, és ez volt az első Mohácsi-rendezés, amit láttam. Azóta is Mohácsiról tudunk a legjobbakat vitázni tesómmal; röviden összefoglalva a lényeget, nekem bejön, neki nem igazán. Erről az előadásról például majdnem eljött szünetben, mert túl soknak találta a zsidózást. Én eredetileg történészként indultam, a holokauszttal foglalkoztam, ezért nekem nem tűnt túlzásnak a dolog. Azóta egyébként már máshogy látja a dolgot, olvasott ezt-azt a neten.
A Borárosra kiérve el kellett döntenem, hogy merre menjek tovább. A következő állomás az Örkény volt. Felmerült bennem, hogy átfutok Budára, aztán vissza, de aztán úgy gondoltam, hogy ha valahol erős a szél, akkor a hidakon biztos, így végül úgy döntöttem, hogy maradok Pesten és a Rádayn megyek. Ekkor egyébként már minden bajom volt, fáztam, folyt az orrom, pisilnem kellett. Mondjuk jobban belegondolva, más bajom nem is volt. A Rádayn fél szemmel láttam a Bárka-kikötőt, és mentem tovább az Örkény felé.
Az Örkényben a Hamletet láttuk tavaly, kétszer is, ha jól emlékszem. Amikor megérkeztem a színházhoz, láttam kinn a nagy plakátját, vagy mi az, a színház bejárata felett, felnéztem rá, valahogy megnyugtatónak találtam, aztán mentem tovább, az Új Színház felé. Pontosabban a régi Új Színház volt, amire emlékeztem, ott egy Rómeó és Júlia előadás. Ebből az előadásból arra emlékszem (többek között), hogy el tudtam hinni, hogy az a két ember tényleg képes magát megölni. A színész, aki Rómeót játszotta, már nem él, egyszer ment haza hajnalban, és elütötte egy konflis.
A Thália a következő, ahol jó pár évvel ezelőtt láttam egy Othello-előadást, ha jól emlékszem, a vidéki színházak fesztiválján. Alföldi játszotta Jagót. Az előadásból másra nem is nagyon emlékszem, arra viszont igen, hogy a szünetben láttuk Garas Dezsőt. Nagyon törékenynek tűnt, úgy emlékszem, fehér ing volt rajta, és ahogy utánanéztem, olyan volt, mintha átsütött volna a testén a fény.
A Nagymező utcán futottam tovább. Ezzel egyébként megoldottam azt a dilemmát is, hogy hogy tudom a Nyugati aluljárót kikerülni, nem nagyon szeretek ott futni. Utána Bajcsy, aztán a körút, és el is értem a Vígszínházhoz. Itt a Makrancos Katát és a Julius Caesart láttam, utóbbit mondjuk a kakasülőről, úgyhogy azt meg kéne nézni még egyszer. A Makrancos Katánál egyébként többször kinyílt a bicska a zsebemben, nem nagyon emlékeztem a történetre, úgyhogy frissen ért az egész. Ehhez hasonló élményem volt, amikor tavaly hosszú idő után először újrahallgattam a Varázsfuvolát – a zenét imádom, de ha jobban belegondolok, jó néhány dolog azért elég durva benne.
A Víget körbefutottam, aztán ránéztem a telefonomra, láttam, hogy még 500 méter hiányzik ahhoz, hogy meglegyen a 10 km, gondoltam, nehogy már ennyin múljon. Első gondolatom az volt, hogy futok még egy kört a színház körül, végülis két Shakespeare-darabot láttam itt a közelmúltban, meg futok egy harmadikat, azt az Átutazók miatt, amit most láttam szerdán, és az egyik legjobb előadás volt, amit ebben az évadban láttam. De aztán nem volt kedvem körözni, így még egy kicsit futottam (ezzel a befejezés is stílustalan lett), aztán a trolimegálló közelében leálltam.
A teljes táv az endomondo szerint 10,9 km, a bruttó ideje (piros lámpákkal, cipőkötéssel, orrfújással, miegyébbel) 1:18:45, a pontosabb idő pedig 1:14:10 (6:48/km), az átlagpulzus 156 (77-170 – nem tudom, mitől ment fel ilyen magasra).
Trolival mentem haza, amíg vártam, jobban fáztam, mint előtte bármikor. Ettől eltekintve teljesen rendben voltam: a térdem is rendben van (remélem, utólag se derül ki, hogy szétfutottam). Úgyhogy az UB-tesztfutás sikeres volt (amúgy nagyon örülök, hogy megyek :) ), és a színházfutás is jól esett. Remélem, megfázni se fáztam meg – de ez majd kiderül.
Itt az útvonal:
