Már ősszel néztem én a 6É futást, hogy az mekkora buli lehet. De akkor úgy voltam vele, hogy max. a Blaha─Nyugati távolságra tudnék csatlakozni, az meg annyira nem jó. Így aztán elmaradt, gondoltam, majd idén. Aztán máshogy alakult, mert járni fog éjjel is a villamos. De az utolsó járatot még épp elcsíptem.

Persze most is hatalmas gondolkodások előzték meg, hogy menjek-e. Az elmúlt két-három hét úgy alakult, hogy az átlagos alvásmennyiségem 5-6 óra volt, ami nekem rendkívül kevés, és gondoltam, lehet, hogy inkább aludni kéne. Meg aztán itt van vasárnap a Vivicittá, amire ugye készülök, és hát nem kéne kifárasztani magamat, és ezzel elszúrni az egészet. Meg hát a térdem sem százas. Aztán rájöttem, hogy aludni máskor is tudok, még Vivicittá is lesz máskor, ha a holnapi esetleg nem sikerül, de 6É nem lesz több.

Előtte azért aludtam egy kicsit, gondoltam, az sose árt. Aztán mikor fél 11-kor felébredtem, azt gondoltam, hogy normális vagyok én, hogy most akarok futni? Aztán rájöttem, hogy eddig se voltam túlzottan normális, akkor meg miért pont most kezdjem. Felkeltem, ettem valamit, főztem egy kis csokipudingot (hogy miért pont azt és miért pont akkor, azt ne kérdezzétek), és elindultam. Vittem fejpántot meg sálat, gondoltam, megint túlbiztosítom magam, de inkább elviszem. Az odaút elég szürreális volt, már záró metrómegálló, az utolsó metró, aztán a hatos villamos, futóruhában és sárga mellényben a hazafelé vagy buliba tartó, változó mértékben józan emberek között. Picit déjá vu érzésem lett, annak idején koncertekre mentem így késő este, de most valahogy nagyon nem voltam összhangban a környezettel.

Aztán megérkeztem a Móriczra, megláttam a többi futót, és olyan volt, mintha hazaérnék. Pedig először nem találtam ismerőst, és mégis. Aztán jött Bitliszbá és még néhányan a Futóblogról, néhány kedves szó, a mai futásról meg a vasárnapiról. Aztán egy utcai ruhás fiú: „Mi lesz ez, futóverseny?” „Nem verseny, csak futás.” „Csak futás? És hol?” „Ahol a villamos jár.” Közben feltámadt a szél, hűvös van, milyen jó, hogy nálam a fejpánt és a sál. Kapunk jegyet: „az éjszakai örömfutás nem közlekedik tovább”. Picit elszomorít, de hát ez a világ rendje.

Indulunk. Jó sokan vagyunk. Az órámat csak az első megállóban jut eszembe elindítani, de nem is ez a lényeg. Az első dudálások, biztatás, sok, az elejétől a végéig, előttem a sok sárga mellényes futó. Milyen jó, hogy eljöttem! A cipőfűzőm kioldódik egymás után kétszer, míg megkötöm, lemaradok a végére, aztán harmadszor is, erre jobban oda kell majd figyelnem. A végén kísér egy biciklis lány, jó, hogy ott van, beszélgetünk egy kicsit. A pesti oldalon többen csatlakoznak hozzánk, ez is a buli része nekik is, nekünk is. A kereszteződéseknél jobban bele kell húzni, hogy átérjek még a zöld alatt, jól esnek a ritmusváltások, a térdem is rendben. Fura viszont úgy futni, hogy figyelni kell a lámpára, meg hogy mikor mi történik, megszoktam, hogy az első egy-két kilométer után enyhén módosult tudatállapotban futok. Néhányan kicsit leszakadunk, a tapasztalt futók végig figyelnek ránk, biztonságban vagyunk. A Nyugati után már csak arra koncentrálok, hogy beérjem az elejét, és arra, hogy viszonylag egyenletes tempót fussak, megállás nélkül. Aztán a Margit híd budai hídfőjénél bevár minket a csapat, kicsit előbbre mennek az utánfutók, onnan nagyjából együtt maradunk. DaMartian elfut mellettem, kérdezi, hogy tetszik, mondom, tökjó, ennél többet nem bírok beszélni, pedig tényleg tökjó. Aztán Moszkva tér, ahogy még sose, először és utoljára.